Szalaié a 75. mesterhármas a válogatottban

A válogatottban negyedszer pályára lépő Szalai Ádám először lehetett kezdő a csapatban, s rögvest meghálálta a bizalmat: a 18., a 27. és a 48. percben is San Marino kapujába talált, alaposan kivéve a részét a kiütéses, 8–0-s győzelemből. A Mainz légiósára nem csak ezért fogunk majd emlékezni: ő szerezte a válogatott történetének 75. mesterhármasát!

A fenti megállapítás nem egészen precíz, a mondat ugyanis úgy hangzik pontosan, hogy Szalai által 75. alkalommal ért el játékos legalább három gólt a magyar felnőttválogatottban egy mérkőzésen. Vagyis a 75-ben benne vannak a mesternégyesek, -ötösök, -hatosok (sőt az egyetlen -hetes) is, mert ezekre is akadt példa szép számmal.

Első ízben minden idők legfiatalabb magyar válogatott labdarúgója, Horváth József könyvelhetett el három gólt Magyarország nemzeti csapatában 1907-ben, öt évvel annak megalakulása, első hivatalos fellépése után. Az ellenfél Csehország volt, s a Millenárison rendezett mérkőzést a mienk nyerték meg 5:2-re. A találkozó nemcsak Horváth triplája miatt lett történelmi, hanem a játékvezető személye miatt is, a sípot ugyanis a magyar sport első és második olimpiai bajnoka, az elsősorban úszóként ismert Hajós Alfréd fújta. (Aki nem tudná: a civilben gyönyörű épületeket tervező Hajós nagyszerű labdarúgó is volt, válogatottságig vitte, mi több, szövetségi kapitányként is tevékenykedett.)

A következő mesterhármasig csak egy évet kellett várni, Károly Jenő szerezte – ugyancsak Csehország ellen, ugyancsak a Millenárison, s ugyancsak egy 5:2-re megnyert meccsen.

A tízes években aztán beindult a gólgyár: 12-szer szereztek játékosaink három vagy több gólt egy mérkőzésen (1912-ben nem kevesebbszer, mint hétszer!). Ebben is a legendás Schlosser Imre, a görbelábú Slózi járt az élen, aki pályafutása alatt összesen ötször ért el legalább három gólt a válogatottban úgy, hogy egyszer hatot vágott a svájciaknak (1911), egyszer ötöt az oroszoknak (1912).

Csúcsai a harmincas és az ötvenes években dőltek meg – nem, nem Puskás Ferenc volt a „tettes”…

Már csak azért sem, mert Öcsi a harmincas években legfeljebb rongylabdával varázsolt, így a század első évtizedeiben az Üllői úton istenként tisztelt karikalábú első gólrekordját egy másik ferencvárosi legenda, Sárosi György döntötte meg 1937-ben. A doktor hétszer (!) köszönt be a vb-ezüstérmes csehszlovákok kapuját őrző, amúgy világklasszis Frantisek Plánickának a budapesti Gerö-kupa-mérkőzésen (8:3).

Puskás hiába igyekezett, „csak” öt mesterhármasig jutott el címeres mezben (beállítva Schlosser második rekordját), ráadásul penzumát 1950-ig már le is tudta.

Az immár Schlosser és Puskás által közösen tartott ötös „mestercsúcs” végül az ötvenes évek derekán Kocsis Sándor révén dőlt meg. A zseniális Kocka azokban az esztendőben jobban és ráadásul eredményesebben futballozott Puskásnál, s ki tudja, ha nincs a forradalom, ha sem ő, sem Öcsi nem szakad idegenbe, talán most róla beszélnénk és írnánk úgy, mint ahogyan egyébként beszélünk és írunk Puskásról.

Kocsis mindent egybevetve hétszer ért el legalább három gólt a válogatottban – először 1949-ben, utoljára 1955-ben –, hatszor mesterhármasig, egyszer pedig mesternégyesig (1954-es vb, NSZK, 8:3) jutott. Válogatottbeli mutatója félelmetes: 68 találkozón 75 gól!

A futball ötvenes-hatvanas évekbeli taktikai átalakulását követően (mindenekelőtt a catenaccio térhódítása, elterjedése nyomán), a játék mindinkább védekezővé válása (ti. a biztonságra való törekvés) miatt egyre kevesebb gól született, születik a mérkőzéseken, ami a sajnos mind gyöngébben is teljesítő magyar válogatottnál is érzékelhető volt az utóbbi évtizedekben.

Amíg az 50-es dekádban játékosaink 18-szor értek el legalább három gólt egy meccsen, addig az utóbbi öt évtizedben összesen csupán 14-szer. Az új évezredben eddig hárman könyveltek el mesterhármast: Fehér Miklós (2000) Litvánia ellen, Gera Zoltán (2002) és Szalai Ádám – a kezdetektől számítva 41. és 42. játékosként – egyaránt San Marino ellen.

Érdekesség, hogy az A-válogatott abszolút gólrangsorának első 16 helyezettje közül Avar Istvánig bezárólag csupán a hetedik Bene Ferenc (!) nem ért el egy mesterhármast sem – jóllehet az olimpiai válogatottban mesterhatost és mesternégyest is jegyzett.