Szabics Imre a feledés homályába merült a német másodosztályban

– Nehéz év van ön és az FC Augsburg mögött; nem bánta meg, hogy a tavaly kieső Mainzból ide igazolt?
– Nem, egy pillanatra sem – mondta Szabics Imre. – De az nem vitás, nem kevés akadállyal kellett megküzdenie a csapatnak, és személy szerint nekem is. Mindazonáltal azt mondhatom, örömel tölt el a tudat, hogy ha egészséges voltam, mind a három edzőnél játszottam.

– Melyek voltak az említett akadályok?
– Röviden már érintettem az előző válaszomban. Sajnos, az idén az egészségemmel nem volt minden rendben, egy sokáig rosszul diagnosztizált talpsérülés akadályozott. (Szabics Imre az első hét fordulóban játszott, aztán 2007. szeptember 25-e után március 16-ig a partvonalon kívülre kényszerült, majd a 24. fordulótól újra szerepelt; összesen 17 bajnoki meccs és négy gól, egy gólpassz az idei mérlege. – a szerk.) Szerencsére azonban, lekopogom, a jelek szerint most már minden rendben, túl vagyok a nehéz időszakon. A csapattal kapcsolatos gondokról talán sokat elárul, amit említettem: három edző egyetlen szezonban jelzi, hogy nem volt problémamentes az évünk.

– Mi történt?
– Nagy reményekkel érkeztem a München melletti Augsburgba. Emlékszem, az elnök már három éve levelet írt nekem, hogy szeretne a csapatában látni, aztán az a sportigazgató került ide, akivel Kölnből ismertük egymást, és akkor már ketten agitáltak. Korábbi klubommal, a mainziakkal úgy állapodtunk meg, hogy ha kiesünk, szabadon igazolható leszek, de lojális voltam az FSV-vel: egészen addig, amíg véglegessé nem vált, hogy búcsúzni kell a Bundesliga egyből, nem köteleztem el magam sehová. Sajnos nem sikerült megkapaszkodnunk, így szabadon igazolható lettem, és végül elfogadtam az augsburgiak ajánlatát. A feljutásra is esélyes csapat kialakítása volt a cél.

– Fogalmazzunk finoman: nem sikerült. A 38 pontos Kickers Offenbach kiesett, és önök is 38 pontttal zártak. Erre mondják: meleg volt…
– Igen, de öt fordulóval a vége előtt még öt ponttal mentünk a kiesők előtt, és a sorsolásunk sem volt rossz, bár nem volt könnyű dolgunk, azt azért nem mondhatom.

– Mi volt a probléma?
– Noha tavaly nyáron az edzőmeccseken ígéretesen szerepeltünk, a rajt a lehető legrosszabbul sikerült: a szomszédos Münchenből érkező 1860 volt az ellenfél, és sajnos egy 6–2-es vereségbe szaladtunk bele hazai pályán. Ez teljesen összetörte a gárdát, elvesztettük az önbizalmunkat. Az ötödik forduló után egy, a tizedik után két győzelmünk volt, hátul ragadtunk, és onnan csak küzdöttünk a kiesés ellen. Nem akarok nagyon belemenni a szakmai dolgokba, de sokak szerint az volt a baj , hogy Rainer Hörgl úgy alakította ki a keretet, hogy 3–5–2-es hadrendben tudjunk játszani – de csak abban. Nem Németországban, egész Európában nem ismerek még egy profi együttest, amely három középső védővel, szélső hátvédek nélkül állna fel a mai modern futballban – legfeljebb, ha már minden mindegy, az utolsó tíz percben. Mi megpróbáltuk, ráadásul a harcos középpályások a szélen, a két kreatív középen szerepelt, így labdavesztés után középen azonnal átrohantak rajtunk. Az edző végül bedobta a törölközőt, de nemcsak az Augsburgtól, hanem a sportágtól is végleg elköszönt: azt mondta, hátat fordít a labdarúgásnak, és sohasem foglalkozik vele többé. Ralf Loose jött utána, de hiába akart más szisztémát meghonosítani, a keret nem volt alkalmas erre. A hajrában pedig a Mönchengladbach és a Wolfsburg volt edzője, az egykori német válogatott játékos, Holger Fach lett az edzőnk – neki már csak az volt a célja, hogy tartsa bent a gárdát. Úgy szerződtek vele, hogy ő marad a tréner, ha sikerrel jár, szóval vele vágunk neki a következő szezonnak. Mondanom sem kell: ennél lényegesen jobb idényre számítunk mindannyian.

– Talán a sok sérülés, talán a Bundesliga 2. okozza, hogy meglehetősen eltűnt a magyar szurkolók szeme elől.
– Melyik az én hibám? Az van szem előtt, akivel foglalkozik a média. Ha a magyar sportsajtót nézem, az a benyomásom lehet, hogy például az angol másodosztály fényévekre van a német második vonaltól. Nem sok Championship-meccset láttam, de magam úgy érzem: e tekintetben a Bundesliga ásodik vonalában több a futball, mint ott… Engem nem is lepett meg, hogy a technikás magyarokó, Buzsáky Ákos, Gera Zoltán vagy Halmosi Péter abból a ligából kiemelkednek a játékintelligenciájukkal. Elismerem, hatalmas dolog, hogy a West Bromwich felkerült a Premier League-be, de szerintem ennél is nagyobb teljesítmény, hogy a tavaly még harmadik ligás Hoffenheim újoncként feljutott a Bundesligába, és már a Bayern München, a Borussia Dortmund vagy a Hamburg ellen készül. És ott is játszik egy magyar, Lőw Zsolt, ugyanúgy, ahogy a West Bromban Gera Zoli: az előbbiről én alig olvastam valamit.

– Talán az lehet az oka ennek, hogy a Premier League lényegesen erősebb, mint a Bundesliga.
– Az lehet, de mi köze ennek a másodosztályhoz? Én csak az okokat keresem, ahogy ön mondta, arra, hogy engem elfelejtettek. Itt azért más a futball, mint ahogy esetleg otthonról látszik: a német harmadosztály is egycsoportos, profi lesz, és már nagy pénzekért el is adták a közvetítési jogokat.

– Engem az érdekel, ön szerint mitől van, hogy néhány éve egy ország követelte önt a válogatottba, amikor négy gólt rúgott az utánpótláscsapatban, majd ugyanez az ország ünnepelte, amikor címeres mezben is sorozatban eredményes volt, vagy amikor stuttgartiként gólt lőtt, gólpasszt adott a Manchester United elleni Bajnokok Ligája-meccsen.
– Nem tudom. Az biztos, hogy úgy éreztem, a Felix Magathot követő Matthias Sammerrel nem szeretnék együtt dolgozni, ezért elfogadtam a Köln ajánlatát. Csakhogy egy kellemetlen szeméremcsont-gyulladással kínlódtam akkor, és ma már tudom: sérülten nem szabad csapatot váltani. Azt mondták, két hét múlva jó lesz, elhittem, miért ne tettem volna? Fél év lett belőle, addig nem játszhattam, és ennyi idő alatt voltaképpen hiteltelenné váltam a csapat, a vezetőség, az összes kölni szurkoló előtt, akik azt gondolhatták: miért hoztuk ezt ide, ha nem is tud játszani? Amikor pedig végül rendbe jöttem, nem volt, nem lehetett türelem: a kiesés elől menekült a Köln, azonnal jól kellett játszanom, hiszen engem ugye a BL-ből igazoltak, tőlem várták, hogy megmentsem a csapatot. Utólag könnyű okosnak lenni, hiszen Sammerről a távozásom után nem sokkal a stuttgarti vezetők is hasonlóan vélekedtek, mint én, és el is köszöntek tőle. Alakulhatott volna másképp is a sorsom, és az, hogy most a német másodosztályban vagyok, nyilván az én hibám is, bár… Talán sokan még így is cserélnének velem.


– A válogatottal kapcsolatban azóta talán nem is hallottunk önről, amióta Stuttgartból eligazolt.
– Huszonötéves voltam, amikor fiatalítást hirdettek a nemzeti csapatnál, én már túl öregnek számítottam akkor… Mit mondjak erre? Ha hívtak, mentem, és minden tudásommal igyekeztem segíteni.

– Első három válogatott meccsén öt gólt szerzett, huszonegy fellépésén összesen kilencszer volt eredményes. Lesz még ennél több?
– Ha nem hívnak, aligha, de tudom, ez csak rajtam múlik. Nem tagadom, most, hogy Gera Zoltán, Hajnal Tamás, Huszti Szabolcs és Dzsudzsák Balázs révén ilyen kreatív, támadó szellemű a középpálya, nekem is eszembe jutott, jó lenne előttük játszani. Sokszor tapasztaltam: egyedüli ékként halálra vagy ítélve, ha a középen játszók inkább a védekezéshez értenek. Szerintem Huszti Szabolcs ma a legjobb magyar játékos, de ő ugye nem csatár, még ha meg is oldotta azt a feladatot is. Tisztában vagyok magammal, ha újra formába lendülök, és úgy teljesítek, ahogy elvárom magamtól, helyem van a válogatottban – de nálunk ezt sem szabad mondani, mert rád sütik: nagyképű vagy. De ez engem már nem zavar: azt hiszem, kevés olyan magyar csatár van, aki immár tíz éve játszik külföldön. És én pontosan tudom, hogy sokkal jobb játékos vagyok annál a Szabics Imrénél, aki a Manchester United ellen gólt lőtt, rengeteget tanultam, fejlődtem azóta. Tudja, nekem a válogatott sohasem adott kenyeret: nem azért vittek el külföldre, mert a nemzeti csapatban játszottam. Ha ott pályára lépem, csakis a szívem miatt tettem, mert valóban megtiszteltetésnek gondoltam mindig is. De mit tegyek, ha nem hívnak? Akasszam fel magam? Azt azért nem. Mondom, ez rajtam múlik: ha jól megy a játék, talán Erwin Koeman is megkérdezi: ki ez az ember?