A nagy szavak helyett

Pajor-Gyulai LászlóPajor-Gyulai László
Vágólapra másolva!
2003.10.10. 20:44
Címkék
Lehet, hogy illene, de én nem fogok most lelkendezni. Nincs semmi értelme, hogy buzdítsam a fiúkat, ki tudja, hányadikként én is az agyukba véssem, mi múlik a szombat kora esti mérkőzésen. Nincs kedvem újra és újra elismételni, hogy megtépázott tekintélyű labdarúgásunk számára mekkora a tét, mit is jelentene a sportágtól már-már elforduló ezrek, tízezrek számára a siker, és alighanem felesleges azt is újra meg újra hangoztatni, hogy a még mindig kitartóknak mennyi boldogságot adna a csapat, ha legyőzné a lengyeleket, és második lenne a selejtezőcsoportban  Portugáliáról nem is szólva.
Felesleges. Mondhatunk mi bármit, papolhatunk bármiről, ha mindez eleve nincs benne a játékosok minden gondolatában, ám biztos vagyok benne, ettől kell tartanunk a legkevésbé. Nem tökkelütött, tájékozatlan fiatalemberek készülnek erre a valóban sorsdöntő találkozóra. Pontosan tudják, mi az, amiért pályára lépnek ezen a napon, tisztában vannak vele, mennyire lehet ez a kilencven perc meghatározó a magyar futball sorsára és a saját sorsukra egyaránt. Talán nem is kellene mindezt most túlságosan hangsúlyozni. Nem azért, hogy ne tegyünk túl nagy terhet a fiúk vállára, egy profinak, egy válogatott sportolónak nem okozhat gondot ennek az átlagembert valóban elviselhetetlenül nyomasztó várakozásnak a kezelése. Egész egyszerűen azért lenne most célszerűbb elfelejteni a nagy szavakat, a hangzatos eszmefuttatásokat, mert ez most már végképp nem a szavak ideje. Egészen mostanáig lehetett fogadkozni, majd ünnepelni vagy magyarázkodni az eredménytől függően, hiszen eddig még mindig akadt egy újabb esély, a tovább élő remény teret adott a latolgatásnak, a játéknak a számokkal, a nevekkel: talán ha legközelebb a kapitány nem őt, hanem a másikat játszatja, akkor…Nincs már akkor, nincs már legközelebb. Csak a most van, és csak ez a mérkőzés van. Mindannyiunknak, akik még mindig nagyon szeretnénk, hogy a magyar labdarúgás ne csak a múltjára lehessen büszke.Éppen ezért – John Kennedytől lopott fordulattal élve – ne azzal foglalkozzunk, hogy mit tehet értünk a csapat, azt úgyis tudja mindenki. Azzal törődjünk inkább, hogy mit tehetünk most mi. Azért, hogy a csapat érezze, fontos a számunkra, mögötte állunk, ez nemcsak egy csapat a sok közül, hanem a mi csapatunk, az ország csapata, és valóban nem közömbös, mi lesz vele, és ezzel együtt mi lesz velünk, akik mint sivatagi vándor a pohár vízre, úgy vágyunk végre valami örömre is a mi szürke, tetszhalott magyar futballunkban. Vannak pillanatok, amikor felül kell emelkedni a jogos sérelmeken is. Amikor muszáj legalább egy meccs erejéig félretenni a rengeteg csalódás emlékét, amikor kilencven percre a remény fontosabb a szomorú valóságnál, és amikor valakit vagy valamit úgy kell szeretnünk, amennyire a szívünk mélyén nagyon szeretnénk szeretni.Mindössze – ez is része a szomorú valóságnak – huszonnyolcezer honfitársunknak adatik meg, hogy mindezt a helyszínen közvetlenül is megtegye, jelenleg ennyien férnek el a Puskás Ferenc-stadionban. Közvetve azonban sokkal többen lesznek ott, azaz sokkal többeknek muszáj ott lenniük. Tényleg hiába magyaráznánk bárkinek is, mekkora a tét, ha mi magunk sem érezzük át. Nincs helye itt most a pátosznak, a futball borzalmas játék: előfordulhat, hogy egy kapufáról kifelé vagy befelé perdülő labda dönt majd emberi sorsokról, milliók érzéseiről, egy egész sportág jövőjéről.A legkevesebb azonban az, hogy rajtunk semmi se múljon.
Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik