Gyalogoltak még: olimpiai terepbejárás

A buszos megközelítés után kipróbáltuk a gyorsvonatos megoldást is, ami lényegesen időhatékonyabbnak bizonyult, bár így kihagytuk a gyalog bő fél óra távolságban lévő, igaz, külön busszal hét-nyolc percre található médiaközpontot. Ami már most elismerést érdemlő kapacitáson pörög, szabad asztalt szinte a lottón kellett nyerni. Márpedig erre szükség van, hiszen a létesítményekbe még nem lehet bemenni csak úgy, legfeljebb a szűkös edzésidőben – sőt már jó előre kordonnal le van kerítve a bejárat, nehogy „eltévedjen” valaki –, így a munkájukat végző sajtósok mind a központba kényszerültek. Minden rosszban van viszont valami jó: ott legalább a vízhez olcsóbban hozzájutottunk.

Az olimpia területén – még a sportolók lakta faluban is – speciel a félliteres víz 1.6 angol fontba kerül. Újságíróknak nyomott áron ugyanaz 1.05. Már megérte eljönni, más kérdés, hogy a Nemzetközi Újságíró-szövetség (AIPS) ezért panasszal fordult a főszervezőkhöz, mivel a korábbi olimpiákon ez a szolgáltatás ingyenes volt. Néhány automata enyhít a bajon, már akinek van pohara, vagy olyan üvege, amit meg tud ügyesen tölteni.

Az olimpiai fő centrum mellett lévő pláza már most is népszerű, a tömeg persze még csak ez után özönlik. Az érdeklődök egyelőre a kordonig jutottak, annál beljebb csak az akkreditáció segített.

Gondoltuk, hogy felmérjük kicsit a terepet, melyik létesítménybe honnan tudunk bejutni, de ezen elképzelésünk megvalósítatlan maradt. Nem a mi hibánkból. Az úszók és a vízilabdázók csarnoka egymástól ötven méterre található, mégis négy-öt percet írtak rá gyalog. Telepített helyi embertől kértünk segítséget, merre induljunk a bejárathoz, mire ő elsőre úgy értette, magát az uszodát keressük. Nos, ebben segítségre speciel ő szorult volna, elvégre fogalma sem volt, mi előtt áll. Térképen kereste meg, és mutatta büszkén: itt van mögöttem. Köszönjük… Gyakorlatilag átélhettük, milyen az, amikor a puska viszi a vadászt. Estefelé aztán busszal meglett a bejárat, és mivel edzés is volt már, láthattuk, hogy szoknak a helyi vízhez Cseh Lászlóék.

Épülnek a standok, a padok, helyükre kerülnek az esernyőkből átavanzsált napernyők, rendezők tucatjai föl és le sétálnak, ha akarnánk, sem tudnánk kikerülni honfitársainkat, akik közül több százan dolgoznak itt. Varga Orsolya Debrecenből jött, most végzett a tanulmányaival, a nagybetűs életbe való kilépés előtt jól jön egy kis zsebpénz és program, gondolta, amikor nekivágott a kalandnak. Három magyar lánnyal az ötös zónában söprögettek – egyelőre sok dolguk most éppen már és még nem akadt –, de ezt csinálják négy hete. Napi tizenkét órában, 11-től 23-ig, amibe ebéd és vacsora, valamint kis pihenő fér bele. Túl sok programot nem kell szervezniük maguknak reggelre és estére, de nem is bánják: erre jöttek, ezért szerződtek. Még van nekik hátra kettő, meg a buszos hazaút.

A létesítmények valóban impozánsak, csak a bejárásra váró terület felel meg egy nagyobb belvárosi kerületnek. Napok múlva azért majd közelebb kerül egymáshoz A és B pont, most viszont a csinosítgatás miatt sokat kellett még kerülni, ami a változatlan melegben megdolgoztatta az ember fizikumát. Amatőr sportbarátok, turisták és kirándulók előnyben.