Tűzszekerek és a fenomenális finn futók

Elsősorban az alapító Pierre de Coubertin báró kívánsága volt, hogy a NOB harmincéves jubileuma alkalmából a játékokat a francia fővárosban rendezzék. A tagok hallgattak rá, míg a helyi kormány hatvanezer férőhelyes, többfunkciós stadiont épített (Colombes – ahol 14 évvel később a magyar futballválogatott vb-döntőt vesztett). A versenyekre immár meghívták az Antwerpenben nemkívánatos első világháborús veszteseket, így hazánkat is, egyedül a németeknek nem tudtak megbocsátani a győztes házigazdák még ekkor sem.

A párizsi tehát már csak minimálisan volt csonka olimpia, viszont nélkülöznie kellett a jeges számokat, mivel most először külön, télen is sor került versenyekre. A skandináv országok ellenezték ezek ötkarikás elismerését, ezért csupán nemzetközi téli sporthetet rendeztek – a saját „felségterületükre" oly féltékeny északiak azóta talán már nem bánják, hogy egy évvel később a NOB olimpiává minősítette át a Chamonix-ban megtartott küzdelmeket.

Ami a nyáriakat illeti, ezek voltak az utolsók Coubertin elnöksége alatt, és 1925-ös leköszönése előtt még ránk hagyta a javaslatára ekkor bevezetett ötkarikás mottót: Citius, Altius, Fortius (Gyorsabban, Magasabbra, Erősebben). Újdonság volt az olimpiai falu is mint a sportolók befogadó, elszállásoló létesítménye.

Az úszást ekkor bonyolították le először kötelekkel sávokra felosztott, szabványszerűen 50 méteres medencében. Az uszoda legnagyobb sztárja az egykor szüleivel magyar területről kivándorló, sváb származású Johnny Weissmüller lett, aki három aranyat nyert gyorson – egyet az amerikai váltóval, kettőt pedig egyéniben.

Százon a korábbi legnagyobb klasszist, Hawaii-ról való Duke Kahanamokut, négyszázon pedig a húszas évek másik nagy csillagát, a svéd Arne Borgot előzte meg. Nem sokkal később hatalmas filmsztár lett Tarzan szerepében, és a mozikarrieren kívül az is közös vonása a Carlo Pedersoliként született Bud Spencerrel, hogy ha az olasznál kevésbé jól is, de szintén érdemdúsan vízipólózott, hiszen bronzéremig jutott az Egyesült Államok színeiben.

Szintén hírességgé nőtte ki magát később az amerikai evezősnyolcas egyik tagja, Benjamin Spock, akinek 1946-ban publikált, megjelenése idején forradalminak számító, a nevelésre még manapság is erősen ható, Csecsemő- és gyermekgondozás című műve minden idők egyik legnagyobb könyvsikere volt: az ezredfordulóig több mint 50 millió példányt adtak el belőle.

Honfitársai közben mind az öt aranyat elvitték teniszben nagy ellenfeleik hazájából, holott épp ekkoriban járt a csúcson a franciák „négy muskétása". Birkózásban pedig az amúgy is sporthatalomnak számító finnek remeklése volt feltűnő: összesen 16 medáliát gyűjtöttek, ezen belül a kötöttfogás hat súlycsoportjában tízet, s négyet a legfényesebből.

Az északi nemzet atlétikában is hagyományosan villogott, részben dobói, de elsősorban hosszútávfutói révén. Hannes Kolehmainen nyomdokain Paavo Nurmi öt, Ville Ritola négy aranyat szerzett (kettőt egymás oldalán), Albin Stenroos meg a maratonin győzött. Legalább ekkora tisztelet övezte az amerikai Bud Housert (a súly és diszkosz legjobbját), s főleg Harold Osbornt, aki egyaránt ötkarikás csúccsal, hatalmas fölénnyel nyert magasban és tízpróbában is – a sajtó előszeretettel nevezte a világ legnagyobb atlétájának.

Az utókor azonban sokkal jobban ismeri Eric Liddell és Harold Abrahams nevét, akiknek sikereit a látványáról, s még inkább Vangelis zenéjéről elhíresült Oscar-díjas Tűzszekerek (1981) dolgozta fel. Ez nem sporttörténelmi, hanem igazi játékfilm volt, ezzel együtt olyan edzéselméleti fogásokat is bemutatott, amelyeket ma is tanítanak a sporttudományi műhelyekben.

Az edző, Sam Mussabini újító szelleme követendő példa maradt minden sportág minden szakemberének. Megváltoztatta az aranyra törő angol Abrahams lépéshosszait, tanítványa elé – nem a filmvásznon, hanem a valóságban – papírdarabkákat helyezett meghatározott távolságokra egymástól, edzés közben szöges cipőivel kellett felszednie a futónak.

Ami a filmből már kimaradt: Harold Abrahams, a kelet-európai bevándorló családból származó cambridge-i diák utóbb ügyvéd lett és rádiókommentátor, író, statisztikus, továbbá a Brit Amatőr Atlétikai Szövetség elnöke. A harmadik helyezett, a moziváltozatban megváltoztatott nevű Arthur Porrittból pedig Új-Zéland kormányzója.

Abrahams 1978-as haláláig a két házaspár minden évben hetedik hó hetedikén összejött, és hét órakor együtt vacsorázott. Azon a napon és abban az órában, amikor a 100 méteres síkfutás döntőjét rendezték Párizsban.

Abrahams számára Eric Liddell visszalépése nyitotta meg az utat. A skót, mint jó néhány atlétatársa korábban, nem állt rajthoz vasárnap, számára a hite megvallása az aranynál is értékesebb volt. Legerősebb száma helyett 400-on indult, amelyre nem készült, és gyilkos tempóban kezdte a legkegyetlenebb futószámot. De nem savasodott be, nem is merevedett el, öt méterrel előzte meg az esélyesebb amerikai Horatio Fitchet.

Liddell – mivel már az apja is protestáns misszionárius volt – Kínában született, és a világháború vége előtt ott is halt meg. A japán hódítás idején sem menekült el (csak családját helyezte biztonságba), 1943-ban internálótáborba került, ahol a közösség vezetője lett. Churchill egy fogolycsere-akció keretében a szabadon bocsátását kérte, de ő inkább átadta a helyét egy gyermeket váró asszonynak. 1945 elején agydaganatban hunyt el. Mindmáig legenda és példakép, s nem csak a skótok számára.

A legjobb magyar olimpikon is megtestesítette a kor sokoldalú férfieszményképét. A kardvívást megnyerő Pósta Sándor orvos volt, festő és zeneszerző, újságíró és karikaturista.

Megjárta az I. világháborút, melynek következményeként súlyos csípőműtétet kellett elvégezni rajta Bécsben, majd gyógytornával hozta helyre a mozgását. Az olasz Italo Santelli mestertől tanulta a kardforgatást, aztán maga is elment Olaszországba, hogy fejlessze tudását.

Párizsban a csapatdöntő éppen az ő asszóján úszott el, erős zsűritámogatással Marcello Bertinetti 4:1-re legyőzte, így 8:7 lett az olaszoknak. Bár Tersztyánszky Ödön egyenlített, rosszabb találataránnyal a második helyre szorultak a mieink. Egyéniben vettek elégtételt a magyarok, Pósta Sándor és Garai János egyformán végzett a francia Roger Ducret-vel, újra vívtak, Garai harmadik lett, Pósta pedig bajnok. Aranya és az ezüstje mellé bronzot is szerzett a tőrcsapat tagjaként.

Az agyaggalamblövő Halasy Gyula is holtversenyben zárt az élen; Konrad Huberrel újra kellett lőnie, a finn rögtön elrontotta, ő pedig hibátlan maradt. Méltán nevezte Krúdy Gyula egy cikkében „Magyarország legnyugodtabb emberének".

Atlétáink egy ezüsttel jöttek haza Somfay Elemér révén, aki azért lett „csak" második ötpróbában a címvédő finn Eero Lehtonen mögött, mert elmérték 200 méteren az idejét, illetékes sportdiplomatáink pedig nem vállalták fel a reklamálással járó kényelmetlenséget... Keresztes Lajos birkózónk is a dobogó második fokára léphetett, ő majd Amszterdamban kapaszkodott még eggyel feljebb.

Ez volt egyébként az első olimpia, amelyen magyar női sportolók is részt vettek – legelső pontszerzőnk a programban ekkor debütáló női vívás egyetlen számában (tőr egyéni) hatodikként végző Tary Gizella lett.

Szerepeltünk labdarúgásban is, amelyet immár óriási érdeklődés kísért, hiszen a futball addigra a legnépszerűbbnek számított, és Európa- vagy világbajnokságokat még nem rendeztek.

Az egyenes kieséses rendszerű torna generálta az olimpia bevételeinek harmadát. Soha korábban, majd egészen az 1982-es vb-ig ennyi résztvevő nem volt másik viadalon: 22 csapat vett részt.

A barátságos meccsek alapján borzasztó erős osztrákok, illetve – az amatőrkérdés eltérő értelmezése miatt – a britek nem indultak, így az olaszokat és a magyarokat tartották fő favoritnak. Őket azonban kiejtette a végül döntőig jutó Svájc, míg az első körben Lengyelországot 5:0-ra kiütő mieinket a nevezetes „egyiptomi csapás" érte.

Hiába volt ott a félelmetes MTK-ra épülő együttesben a kor zsenije, a középpályás Orth György (valamint a későbbi edzőzseni, Guttmann Béla is...), csatárjátékunk teljesen impotensnek bizonyult a nyolc emberrel bekkelő, hátul „Szalemmel, az óriás négerrel" romboló afrikaiak ellen – a vége 0:3. Ugyanekkora szenzációt csak az keltett, hogy a címvédő Belgiumot rögtön indulásként 8:1-re szétpofozták a későbbi bronzérmes svédek.

A legnagyobb kíváncsiság a már jó hírű, s most végre Európában is megismert dél-amerikaiakat egyedül képviselő Uruguayt övezte. Elsőrangú labdakezelésükkel, gyorsaságukkal és főként intelligens labdajáratásukkal lenyűgözték a nézőket, illetve legyalulták a mezőnyt. A 3:0-ra megnyert döntőjükre 60 ezren látogattak ki, de 10 ezren így is kinnrekedtek.

Profizmusukat jellemezte, hogy csapatorvost és erőnléti edzőt is hoztak, és nyugodt szállást kerestek maguknak az elővárosban, hogy Párizs fényei ne vonják el játékosaik figyelmét.

Copa América-győztesként érkeztek, és az olimpián – részben már a későbbi vb-menőket felvonultatva – megalapozták a húszas éveken átnyúló uralmukat, amely majd címvédésben és elsősorban az 1930-as vb aranyérmében nyilvánult meg.

Ők honosították meg a meccs végi tiszteletkört a futópályán. A tisztelet pedig kijárt a rendezőknek is, hiszen bár a rengeteg látogató ellenére jókora deficittel zárták az ötkarikás seregszemlét, nagyszerű játékoknak adtak otthont, az olimpia és az egész mozgalom átütő sikere nem volt kérdés.

Magyarország, noha a kormány a kért állami támogatásnak csupán a negyedrészét adta meg, sok sportolóval képviseltette magát, és a szereplése kicsivel, három ponttal még felül is múlta az 1912-est, amikor előtte legutóbb ott lehettünk.

A mieink ezen felül is jobb tapasztalatokkal jöttek haza Franciaországból, mint 1900-ban. Pedig az I. világháború miatt, Trianon után pár évvel rosszabbra számítottak – de szerencsére már az első naptól kezdve jól érezték magukat.