Az FC Köbenhavnban fejlődik a magyar futball ígérete, Németh Hunor

– Hogyan hozta meg a döntést, hogy felteszi az életét a labdarúgásra? 
– Amióta az eszemet tudom, semmi más nem érdekel, csak az, hogy profi futballista akarok lenni. Amikor lett volna lehetőségem kikapcsolódni vagy iskolai programon részt venni, inkább edzettem, mert az lebegett a szemem előtt, hogy mindenáron megvalósítsam az álmomat. A szüleim egyáltalán nem szóltak bele, mihez kezdjek. Az óvodában már fociztam, ahogyan az apukámmal is – ebből tudatos felkészítés lett, gyakorlatokat talált ki nekem, mondván, vegyük kicsit komolyabban. Egyre többet és többet akartam kihozni magamból, emlékszem, állandóan nyaggattam, hogy jöjjön le velem gyakorolni, az edzéseim után rengeteg különmunkát végeztünk. Kilencévesen a Kjöbenhavns Boldklub, azaz a KB utánpótlásában folytattam, ahonnét – egyéves nordsjaellandi kitérővel – a Köbenhavn U14-es csapatába kerültem, s azóta azért küzdök, hogy elérjem a céljaimat. 

– Klubjainál kiskora óta a legnagyobb tehetségek között tartják számon. Mindezt hogyan kezeli? 
– Sosem éreztem magamon terhet emiatt, mivel nem tekintettem magamra tehetségként, viszont a maximalizmusomból fakadóan saját magamra helyezek nyomást. Nem tudom elfogadni, ha rossz meccset játszok, mindig azt várom magamtól, hogy magas szinten teljesítsek. Leginkább a könnyű, koncentrációhiányból eredő hibák dühítenek. 

– Milyen képzést kapott Dániában? Hogyan nézett ki a munka az utánpótláscsapatoknál? 
– A KB a Köbenhavn ificsapatának tekinthető, a filozófiája illeszkedik az anyaklubéhoz. U13-ig arról szólt a képzés, hogy mindenre megtanítsanak minket a labdával: rengeteg kispályás gyakorlatot végeztünk négy a négy, három a három, kettő a kettő és egy az egy ellen. Nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy minél többször kerüljünk olyan játékhelyzetbe, amelyben túl kell járnunk az ellenfelünk eszén. Folyamatos konkurenciaharcban álltunk egymással, le akartuk győzni a másikat, és ez sokat lendített rajtunk. Az edzéseken minden áron le akartuk tépni a másikról a mezt, mégis ezekből az időkből szövődtek a legszorosabb baráti kapcsolataim. Ígéretes korosztály volt a kétezerhetes, négy-öt játékosnak jó esélye van felkerülni az első keretbe, ami remek arány egy évjáratot tekintve. 

– Szakmai berkekben úgy tartják, érződik a játékán, hogy külföldön nevelkedett, hatalmas önbizalommal, nyugodtan futballozik. Koppenhágában sikerült kiölni önből a hibától való félelmet? 
– Teljes mértékben. U13-ig egyáltalán nem számított nálunk az eredmény, csak az volt a fontos, mennyit fejlődnek a játékosok. Ha külföldi tornára utaztunk, a legjobb csapatok ellen a legerősebb összetételben léptünk pályára, míg a gyengébbek ellen az edzőnk alaposan belenyúlt az összeállításba. Nem számított a tornagyőzelem, kizárólag a tapasztalatszerzés volt a cél. Felesleges nyomást nem helyeztek ránk, az volt a felfogás, hogy a hiba a játék része. Több poszton is kipróbálták a játékosokat, és mindig arra ösztökéltek minket, hogy vállalkozzunk. A fiatalabb korosztályoknál nem hivatásos edzők foglalkoztak velünk, munka mellett, szenvedélyből dolgoztak a KB-nál. A Köbenhavnhoz kerülve, U14-ben kezdtünk el tizenegy a tizenegy ellen futballozni, és eleinte az volt a legfőbb szempont, hogy a technikai fejlődésünk lekövesse a testét. U17-től viszont alapelvárás a győzelem, ám addigra már olyan tulajdonságok jellemeztek minket, hogy meg tudjuk felelni az elvárásoknak, könnyedén hozzászoktunk az eredménykényszerhez. 

– Klubja híres az akadémiájáról, sorra neveli a piacképes futballistákat. Mitől lesz valaki Köbenhavn-karakterű labdarúgó? 
– Egy Köbenhavn-játékos technikailag képzett, nagy a munkabírása – ahhoz, hogy ezen a szinten érvényesüljön, elengedhetetlen, hogy rengeteget sprinteljen letámadásnál, keményen odategye magát. A mentalitásának tükröznie kell, hogy nem csak Dánia, hanem Skandinávia legnagyobb klubjánál futballozik, nem jöhet le vesztesen a pályáról, a maximumot akarja kihozni magából. Úgy érzem, ilyen játékos vagyok. 

– A részletekbe belemenve: kibontaná még jobban, milyen az az ilyen?  
– A nyolcas és a hatos pozíció a kedvencem. Hatosként többet van nálam a labda, a szervezőkészségemet jobban ki tudom használni, én irányítok. Ebben a szerepkörben többet kell védekeznem, de azt is szeretek, jó érzés elvenni a másiktól a labdát, szívesen belemegyek egy-egy becsúszásba. Nyolcasként viszont közelebb helyezkedhetek az ellenfél kapujához, szükség van a kreatív húzásaimra, az utolsó passzaimra. Középpályásként nem vagyok tipikus gólvágó, de kiskorom óta imádok gólt lőni. Az előző idényben kilencet szereztem, hetet a bajnokságban, kettőt az ifi BL-ben, ami egy középpályástól szerintem nem rossz, még akkor sem, ha tíz volt a célom. 

– Milyen szintet képvisel a dán U19-es bajnokság? 
– Magyarországon néha legyintenek rá, azt mondják, az igazán ügyesek ebben a korban a felnőtteknél szerepelnek, de higgyék el, erős bajnokság, ott tömörülnek a legtehetségesebb dán fiatalok. Halvány kritikával azonban illetném a dán futballrendszert: a legidősebb korosztály után a felnőttcsapat jelenti a következő szintet, nincsen tartalékegyüttes vagy U21-es bajnokság, ami az átmenetet jelenthetné. Nehéz ugrást követel a játékosoktól, hogy meglépjék az utolsó lépcsőfokot.

– Az előző idényben az Ifjúsági Ligában, azaz az ifi BL-ben szerepelhetett a Köbenhavnnal, csoportgyőztesként negyeddöntőig masíroztak. Milyen tapasztalatokat szerzett az elitsorozatban? 
– Sokat lehet tanulni a dán bajnokság rangadóin, de a nemzetközi találkozók készítenek fel leginkább a felnőttfutballra. Bár kiestünk, a Nantes elleni idegenbeli mérkőzés maradt meg a leginkább. Először játszhattam húszezer néző előtt, volt rajtunk teher, a televízió is adta a meccset. A rendes játékidőben gólt szereztem és a tizenegyespárbajban is betaláltam, mégis alulmaradtunk, ezzel pedig kiestünk a nyolc között. A Zsolna elleni nyolcaddöntő is emlékezetes marad. Olyan csapathoz utaztunk Szlovákiába, amelyről még sosem hallottunk, aztán sokkolt minket, hogy tízezren buzdították az ellenfelet, amely fizikailag roppant erős volt. Míg mi kétezerhatosokkal, kétezerötösökkel és két kétezerhetessel a kezdőben álltunk fel, ők kétezernégy-ötösökkel. Felnőtt férfiakkal csaptunk össze, akik valósággal lerohantak minket. A második félidőben kizárólag a védekezésre összpontosítottunk, úgy benyomtak minket, alig volt labdaérintésem. Hatalmas élmény volt a meccs, nagy fegyvertény, hogy kiejtettük őket. Korábban a csoportkörben is elképesztő meccseket vívtunk. A Bayern München és a Manchester United elleni összecsapásokon magas volt a színvonal, őrületes volt a tempó, szusszanásnyi időnk sem volt pihenni. Ezek a mérkőzések rávilágítottak, hogy a legapróbb mozzanat is számít ezen a szinten, résen kell lenni. Arra is rádöbbenhettem, milyen gyorsan változik a helyzet a labdarúgásban. Októberben még a nálam két évvel idősebb Kobbie Mainoo ellen játszottam, ő volt az emberem az ifi BL-ben, fél évre rá pedig Európa-bajnoki döntőn lépett pályára Angliában... 

– Mennyit tett hozzá a fejlődéséhez, hogy az édesapjával rengeteget edzettek külön? 
– Apukámmal leginkább a technikámat csiszoltuk, a lövéseimet, a passzaimat, a labdaátvételeimet fejlesztettük. Rengeteg emlékünk van, olyan sokat rúgtam vele kapura, hogy szerintem attól lett jó a lövőtechnikám. Megbeszéltük, legyen száz lövés a napi adag – ezek voltak a kedvenc edzéseim. Apu nagyon beleélte magát, vett egy órát, amivel minden egyes labdaérintésemnél klikkelt – egészen kicsiként háromezer érintést végeztem a labdával. Tényleg mindent beleadtunk. Tizenhárom éves koromig a meccseim után, hatvan perc játékot követően is lementünk edzeni. Ilyen jellegű külön munkát már nem végzünk, csupán konditermi átmozgató feladatokat, viszont edzés után rendre kint maradok húsz percet gyakorolni. 

– Kicsiként az édesapja dicsérete hajtotta a legjobban? 
– Szerintem mint minden kisgyerek, én is leginkább az apukámtól vártam a pozitív visszacsatolást. Most is örülök, ha kapok tőle néhány jó szót, azonban már az edzőm véleménye számít igazán, az a legfontosabb, ő mit mond. 

– Ezzel együtt mai napig az édesapja az első számú mentora? 
– Mondhatjuk, hiszen nagyszerű a kapcsolatunk, mindent átbeszélünk. Taktikai instrukciókkal nem lát el, az az edző feladata, de a meccsek után elmondja, mit hogyan lát. Szinte csak a fociról beszélünk. 

– Mondandójából kitűnik, – sok magyar válogatott játékos esetéhez hasonlóan – édesapja irdatlan időt, energiát áldozott azért, hogy labdarúgó legyen. 
– Valóban, de nem csak ő. Anyukám is rengetegszer hordott edzésre, meccsre. A kishúgom, nem túlzás, a focipályán nőtt fel, az edzőközpontban tanult meg járni. Elképesztően sokat köszönhetek a családomnak, hogy alárendelte magát annak, hogy futballistaként sokra vigyem. 

– Értelmezése szerint mit jelent az, hogy sokra vigye? 
– Mikor kicsiként lehunytam a szemem, a Bajnokok Ligájában, a Real Madridban és a válogatottban játszottam, valamint azt láttam még magam előtt, hogy a Köbenhavn mezében gólt lövök. Mostanra olyan korba léptem, hogy az álmaim közelebb kerültek, célnak nevezhetem azokat, melyekhez az a következő lépcsőfok, hogy beverekedjem magam a nevelőklubom felnőttcsapatába. Büszkeséggel tölt el, hogy a kedvenc csapatom profi játékosa lehetek. 

– Az elmúlt években sokszor edzett az első kerettel? 
– Tavaly az egyik válogatottszünet alkalmával gyakorolhattam először a felnőttekkel, valamint két edzőmeccsen is pályára léphettem tizenhat évesen. Nyáron is felvittek egy edzésre, ám utána megsérültem, időbe telt, mire visszatértem a pályára, így azóta várat magára a következő. Magas volt a tempó, megtapasztaltam, milyen sokat számítanak az olyan apróságok, minthogy miként használom ki a kis területeket, ki ér oda hamarabb a labdára, milyen gyorsan reagálok, hova mozgok labdaszerzésnél vagy éppen labdavesztésnél. 

– Mikor rúghatja be a felnőttfutball ajtaját a Köbenhavnnál?  
– Nehéz megmondani, nem tudom, hol tartok majd fél év múlva, a klubomnál sincs erre vonatkozó, személyre szabott terv. Ha jól teljesítek a korosztályomban, újabb edzéseken vehetek részt a felnőtteknél, és megmutathatom, rászolgálok arra, hogy velük kezdjem a téli felkészülést, elutazzak az edzőtáborba. Próbálok rátenni egy lapáttal a gyorsaságomra, hogy fejben a lehető legmagasabb fordulatszámon pörögjek, minél jobban olvassam a játékot. Szerintem ha felveszem a ritmust, helytállok. Kétezerhuszonhatig él a szerződésem, remélem, mire lejár, hosszabbítunk, és addigra teljesértékű tagja leszek az első keretnek. Sok tényezőtől függ, milyen utat járok be, ám ahhoz, hogy kezdőjátékossá váljak a Köbenhavnban, még bele kell rázódnom a felnőttfutballba. Hiszek magamban, a szorgalmamban és a képességeimben. 

– Van olyan játékos, akinek a karrierútja jó példával szolgálhat? 
– Kettő is van, aki Dániából indult. A húszéves Orri Óskarssont sokáig kiegészítőemberként vették számításba a Köbenhavnnál, majd három hónapon át kimagaslott a bajnokságból, és elvitte húszmillió euróért a Real Sociedad. Conrad Harder tavaly mutatkozott be a Nordsjaellandban, majd két hónap alatt, tizenkilenc évesen berobbant – ő a nyári átigazolási időszak végén a Sportingban kötött ki tizenkilencmillió euró ellenében. Ebből is látszik, milyen gyorsan vehet új ívet egy pályafutás. Bízom benne, hogy nekem is lesz egy erős évem, amikor bejátszom magam az első csapatba, és megmutathatom, készen állok a rám váró kihívásokra, azaz hogy az öt legerősebb bajnokság egyikébe igazoljak. 

– Szinte az utánpótlásfutball egészét a Köbenhavnnál töltötte. Hogyan reagál a környezetváltásra? 
– Szerintem jól, amit mutat, milyen könnyen beilleszkedtem a magyar korosztályos válogatottba. Amikor először meghívást kaptam, senkit sem ismertem, mégis kijöttem mindenkivel. Jó visszajelzés, hogy elég hamar megkaptam a csapatkapitányi karszalagot, érzésem szerint fontos szerepet töltök be a pályán kívül is a csapatban. 

– Hogyan emlékszik vissza arra, amikor az MLSZ-től megkeresték?  
– Édesapám vette fel az MLSZ-szel a kapcsolatot, a Köbenhavn elküldött rólam három videófelvételét, majd részt vehettem egy válogatón, amelyen megfeleltem. Így lettem magyar korosztályos válogatott három évvel ezelőtt. 

– Pedig a dánoknál is járt kiválasztón. 
– A dán lehetőséget nem éreztem nagy számnak, a legjobb csapattársaimmal és a többi klub legügyesebbjeivel szerepeltünk együtt. Ellenben Telkibe megérkezve rendesen izgultam. A tudásom miatt nem volt bennem kétség, az viszont nyugtalanított, miként viszonyulnak hozzám a srácok, és megértem-e a taktikai utasításokat magyarul – szerencsére hiábavaló volt a feszengés. Nem tagadom, mivel hároméves korom óta Koppenhága környékén élek, dán is vagyok, de leginkább magyarként határozom meg magam.

– Egyértelmű a döntése Magyarország mellett? 
– Sok-sok éve elhatároztam, magyar válogatott szeretnék lenni. Mindkét szülőm magyar, én is Győrben születtem, erős a kötődésem az országhoz. Amikor először beléptem Telkiben az edzőközpont ajtaján, a magyar címert meglátva úgy éreztem, ezt az országot szeretném képviselni a jövőben. A döntésem kőbe van vésve. Büszkeség és hatalmas élmény a hazámért játszani, úgyhogy az a hosszabb távú célom, hogy idővel a felnőttek között is bemutatkozzak.