Dárdai a gyorsabb gondolkodást hiányolja fiataljainknál

Az Olasz Kupa-győztes SSC Napoli első csapatával kezdte meg a nyári felkészülést Novothny Soma, a Veszprém januárban kölcsönadott csatára. A 18 éves magyar futballista a Napoli első felkészülési mérkőzésén már be is mutatkozott a felnőtteknél, Trentino tartomány válogatottja ellen 9–0-ra megnyert meccsen 25 perc játéklehetőséget kapott Walter Mazzarri vezetőedzőtől, majd a Bayern München ellen is beszállt a végére.

A magyar futballszurkoló szíve ilyenkor nagyot dobban: végre! Itt egy tehetség, aki megmenti a magyar labdarúgást!

Csakhogy... Nem árt némi óvatosság az edzőmeccsen való szereplés ünneplésénél, hangsúlyozva, nem Novothny Somáról van szó, kívánjuk, hogy legyen olasz bajnok. Ám van-e reális esély arra, hogy a négy topbajnokság (nem erősorrendben, szigorúan az ábécé szerint: Anglia, Németország, Olaszország, Spanyolország) bajnokcsapatában, bajnokesélyeseinél, a Bajnokok Ligája kieséses szakaszában érdekelt gárdák egyikében magyar légiós futballozzon?

Fogadjuk el, hogy a topbajnokságokban a Mainz, a Stuttgart, a West Bromwich, a Real Zaragoza a magyar játékosok maximális szintje?

„Szerintem ezt így nem szabad kijelenteni, el tudom képzelni, hogy egy magyar tehetség bajnok legyen akár a legnagyobbaknál is – mondta Lisztes Krisztián, aki e négy ligát tekintve eddig utoljára volt magyarként bajnok: 2003–2004-ben alapembere volt a Werder Bremennek, amely a kupát is megnyerte. – Igaz, ma csak a Real Madrid vagy a Barcelona lehet spanyol bajnok, ide nehéz, szinte lehetetlen bekerülni, az angol bajnok is messze van, de a német aranyérmesnél el tudok képzelni magyar játékost. Mondjuk, Juhász Rolandot Dortmundban... Szerencse is kell ehhez, a magam példájából tudom, hogy annak idején a Werder nem volt érdekelt a nemzetközi kupában, több riválisunk igen, épp abban az évadban jó csapat jött össze, az edző bízott bennem, egy jó menedzserre is szükség van, hogy jó időben jó helyre érkezzen az ember. Összetett dolog ez."

Karakteres véleményt formál ez ügyben is Dárdai Pál, az utolsó magyar, akit igazán nagy klub, a Bayern München hívott.

„Örülök, ha egy magyar fiatal bemutatkozik egy jegyzett európai csapatban – mondta a Hertha BSC történetének legtöbb élvonalbeli bajnoki mérkőzésén fellépő Dárdai Pál. – Ám ez ma már nem sokat számít! Az európai klubok a felkészülési időszakban hat-nyolc-tíz tehetséges ifistát felvisznek, hadd eddzenek a nagyokkal, szokják a légkört, az öreg rókák mellett egy-egy félidőt játsszanak az edzőmecseken. Ez így van a Schalkénál, Hamburgban, a Herthánál, csak ha nálunk egy tizenhét éves srác két gólt rúg egy felkészülési meccsen, az nem cikktéma – otthon talán túl gyorsan sztároljuk ezeket a fiúkat. A baj ezzel az, hogy a gyerek is elhiszi, eljutott valahova, látja magát a lapokban, és összetöri, ha mégsem számolnak vele. Errefelé úgy vannak vele, ha jön a bajnoki, a srácok többsége visszamegy az ifibe, az amatőrbe, a második csapatba. A dolog ott dől el, ha egy fiatal posztján megsérül a kezdőcsapat játékosa, és előveszik őt – akkor kell bizonyítani, ott kell bent ragadni a csapatban, nem a felkészülési meccsen."

Dárdai Pál tizennégy éven át játszott a Bundesligában, pontosan tudja, a nemzetközi futball milyen követelményeket támaszt, így arról is van sejtése, mikor kerül magyar játékos a csúcs közelébe...

„Saját kis történeteim vannak erről – válaszolt a korábbi 61-szeres válogatott. – A fiam német csapattársai eljöttek a Balatonra, délelőttönként focizgattunk, eljött az Újpest korábbi csatára, Kovács Zoltán, és a harmadik percben mondta: Pali, ezek a német gyerekek sokkal gyorsabban gondolkodnak, mozognak... Rendben, megnyerték a korosztályos világkupát, a német bajnokságot, nagy tehetségek, itt dől el a dolog. Tudom, hogy kiemelkedő fiúkat figyeltek a német klubok, fantasztikusan cselező, kitűnően rúgó játékosokat. Azzal kezdték, hogy lemérték, mennyit fut tíz, húsz, harminc méteren, és a német edző már csóválta a fejét, még labdába sem rúgtak, de már szinte lemondtak róluk. Pedig a modern edzéselmélet otthon is ismert, láttam Telkiben Both József és Pisont István edzését, Berlinben állva tapsoltak volna nekik. Ám a mi gyerekeink általában lassabb tempóban gondolkodnak és játszanak, és nincs előrelépés. Ha egy fokkal lassúbbat betesznek a gyorsak közé, az jó, de ha a leggyorsabbat beteszem a magyar ificsapatba, lelassítják, visszahúzzák – erről nem a gyerek, nem az edző, hanem a közeg tehet. Tudjuk, mit kell csinálni, csak nem abban a sebességben, ahogy ma már mindenhol megy..."