Anglia, Eriksson, Werder, avagy egy U19-es magyar válogatott kapus hétköznapjai

Ha ellátogatunk az angol másodosztályú labdarúgó-bajnokságban (Championship) szereplő Leicester City honlapjára, a rövid bemutatóban a következőket tudjuk meg Ambrusics Róbertről: a magyar kapus a klub akadémiájának növendéke volt, a 2010–11-es idényt megelőzően már részt vett a felnőttcsapat szlovéniai felkészülésén, majd augusztusban egy Ligakupa-meccsen leülhetett a „nagyok” kispadjára. S ami a legfontosabb: erre az idényre már a felnőttkeretben kapott mezszámot.

„A klub hasonló korú játékosainak többsége nem mondhatja el ezt magáról” – beszél büszkén ama bizonyos neki kiosztott 41-es jelentőségéről a négy éve Angliában élő, a huszadik életévébe a közelmúltban belépő kapusreménység.

Robi igazi sportcsaládba született 1992-ben Pécsett: NB I-es kézilabdázó édesapa és ugyancsak első osztályú kosárlabdázó édesanya védőszárnyai alatt cseperedve ismerte meg az élsportolók életének szépségeit, nehézségeit. Valószínűleg előbbiekből érzékelhetett többet, hiszen a PVSK-ban, a PMFC-ben, majd az MTK-ban eltöltött évek után, reménybeli sportkarrierje érdekében alig 15 esztendősen még azt is vállalta, hogy szülők nélkül nekivágjon Angliának.

„Nagyon korán saját lábra kellett állnom, és ha kezdetben voltak is nehéz pillanatok, ma már hasznát látom annak az időszaknak. Sok mindent megtanultam például arról, hogyan fogad be egy külföldit a közösség, milyen fontos szerepe van ebben a nyelvtudásnak. Ezért is örülök, hogy időközben el tudtam intézni, hogy a húgom egy évig itt tanuljon. Mivel már fenn tudok tartani önálló lakást, itt van velünk anyu is, csak apu maradt otthon tartani a frontot” – utal a család majdnem teljes „újraegyesítésében” betöltött szerepére az ifjú játékos.

A saját lábra állásnak az eddig felsoroltakon kívül egyéb gyümölcsei is vannak, például az angliai érettségi, a biztos nyelvtudás, az edzői oklevél.

„Nem tudom még, hogyan alakul a közeljövő, de amint biztossá válik, hogy a következő két-három évet egy helyben töltöm, tanulni is akarok a játék mellett, hiszen egyszer vége lesz a futballistaéletnek, szükségem lehet valamilyen civil szakmára is” – adja újfent tanújelét előrelátásának, de a beszélgetés további részében azért maradunk a futballnál, végtére is álmai egyelőre arról szövődnek.

Bár a magyar U19-es válogatott összeállítása az ő nevével kezdődött az őszi Eb-selejtezőkön, Ambrusics Róbert élvonalbeli bajnokin még sohasem védett – ezért is keltett feltűnést a minapi brémai próbajáték.

„Na, az egy kicsit olyan volt, mint egy kiképzőtábor – eleveníti fel Robi a Werder második csapatával Valenciában eltöltött napokat. – Napi három edzésen, valamint mérkőzéseken mérték fel, ki mit tud, és bár én voltam a második legfiatalabb a társaságban, nem vallottam szégyent. Szóba került a váltás lehetősége is, de negyedik-ötödik kapusnak vittek volna, ami józanul gondolkodva számomra visszalépés. Persze nagyon jól hangzik, ha egy fiatal futballista Werder Bremen-szintű csapathoz tartozik, de néhány magyar példa is mutatja, hogy a márkás klubnév önmagában nem biztosíték egy karrier beindulására. Én azokkal értek egyet, akik a minél több, felnőttek közötti játéklehetőségben látják a fiatal játékosok fejlődésének zálogát.”

Ezen a ponton követel magának helyet a történetben néhány egzotikus csapatnév: Redditch United, Stafford Rangers. A két egylet lefelé lóg ki az angol hatodik osztály északi csoportjából (Conference North), ám egy profi pályája elején járó külföldi nem lehet finnyás.

„Angliában, jó talajú pályákon rendszeresen három-négyezer ember előtt játszani egy tinédzsernek szerintem nem rossz iskola. Arról nem is beszélve, hogy januárban a Stafford éppen a liga legerősebb csapatai közül mérkőzött meg kettővel, az egyik meccsen nem kaptam gólt, a másikon is csak egyet. Sokat jelentett számomra, hogy Tim Flowers, a korábbi válogatott kapus kérésére kerültem oda, aki Leicesterbe érkezésem idején kapusedző volt a klubnál, és ezek szerint megjegyzett magának” – idézi fel Robi az idősebb „kollégát”, a Blackburn Rovers 1995-ös bajnokcsapatának tagját, Nagy-Britannia egykori legdrágább kapusát.

Ifjú honfitársunk azóta visszakerült Leicesterbe, ahol egy újabb vetélytárs érkezett a posztjára: a portugál Eb-ezüstérmes Ricardo. Ilyen tumultusban vajon mit érzékel Robi jelenlétéből Sven-Göran Eriksson, a City világjáró svéd menedzsere?

„Ricardo szerződtetése előtt is több kapus volt előttem a sorban, de fogalmazhatunk úgy, hogy akkor is, most is megfelelően szem előtt vagyok. Az edzések végén mindig kint maradok a pályán, és amikor a kapusok speciális gyakorlásra vonulnak, én állok be a kapuba a különféle támadásvariációk, rögzített szituációk gyakorlásakor. Ha nem lennék megfelelő partner, Eriksson nyilván már lehajtott volna a pályáról, és többé nem kérne belőlem. De ez eddig nem következett be” – mondja nevetve.

Eriksson érkezése mindenki számára világossá tette, hogy a Leicester City nem csak szavakban vágyik vissza az élvonalba. Az osztályozós helyektől nem reménytelen távolságban lévő klubnál mindent ennek érdekében tesznek, és azzal Robi is tisztában van, hogy a Premier League számára még nagyon korai lenne; lám, egyelőre a Championship is az.

„Ahogy korábban is mondtam, számomra pillanatnyilag az állandó játéklehetőség a legfontosabb, mégpedig felnőttek között. Angol szinten a negyedosztály valamelyik csapata lehet a következő reális célpontom, úgy érzem, ott már megállnám a helyem. Hogy ez mit jelentene más országra lefordítva? Ha már a Werdernél említettük Németországot, akkor ősztől egy Bundesliga-klub második csapatának kapusaként vagy egy második ligás klub második-harmadik számú kapusaként tudom elképzelni magam” – hangzik a pillanatnyi önértékelés.

Robi szerint elképzelhető, hogy hamarosan újabb kölcsönidőszak következik – nem bánná, ha így lenne –, ennél is nagyobb fordulatot a nyár hozhat a pályafutásában, ugyanis akkor jár le a szerződése. Ha újat kötnek vele, az erőt ad a szamárlétra további mászásához; ha nem tartja meg a Leicester, akkor viszont szabadon kezébe veheti sorsa irányítását – hangsúlyozza, ettől sem rettenne meg, az imént vázolt terveinek megfelelően cselekedne.

S noha karrierje reménybeli következő állomáshelyei között nem szerepel magyar klub, nem a család az egyetlen kapocs a messzi Leicester és Magyarország között: Robi fontosnak tartja, hogy rendszeresen konzultáljon korábbi itthoni kapusedzőivel, Lippai Józseffel és ifjabb Bogyay Zoltánnal, és amikor példaképek felől faggatjuk, szülei után egy magyar szakmabelit említ.

„Már gyerekkoromban felnéztem Király Gáborra, itt Angliában közelről is volt alkalmam látni munka közben. Nagyon szimpatikus számomra, amit és ahogyan csinál, az eredményei önmagukért beszélnek. Ha egyszer párhuzamba állítható lenne az én pályafutásom az övével, nagyon boldog lennék!”

Grosics Gyula után Király mondhatja magáénak a második legtöbb (78) válogatott mérkőzést a magyar kapusok közül, statisztikája korántsem lezárt. A cél kijelölve, Ambrusics Róbert elindult felé.