Koós Gábor (Fotó: Dömötör Csaba)

 

– Jelentős NB I-es és NB II-es tapasztalat mellett a harmadosztályú Érdből vonult vissza az előző idény végén. A Honvédban nevelkedett, de a kispestiek mellett Szolnokon, Siófokon és Egerben is megfordult az élvonalban. Teljes volt a pályafutása?
– Nem panaszkodhatom – kezdte a Honvéddal Magyar Kupa-győztes Koós Gábor. – Volt, hogy jöttek az eredmények és a sikerek, jó csapatban játszottam, volt, amikor kevésbé jóban, esetleg nem játszottam egy jó csapatban, de szerintem ez sok labdarúgó életében így van. Volt részem rosszban és jóban is, voltak csúcsszuper és gyengébb körülmények, jobb és rosszabb társaság is, szóval úgy érzem, komplex volt a karrierem.

Névjegy: Koós Gábor
Születési hely, idő: 
Budapest, 1986. február 9.
Poszt:
középpályás
Nevelőegyesülete:
Budapest Honvéd
Klubjai:
Budapest Honvéd (2003–2008), BFC Siófok (2008–2009), Budaörs (2009), REAC (2010), Budaörs (2010), Szolnoki MÁV FC (2011), Egri FC (2011–2013), Ceglédi VSE (2013–2015), Soroksár SC (2015–2017), Érdi VSE (2017–2022)
Sikerei:
Magyar Kupa-győztes (2006), Szuperkupa-ezüstérmes (2007), NB II 1. helyezett (2011–2012), 2x NB III 2. helyezett (2016–2017; 2018–2019), NB III 3. helyezett (2017–2018)

– A Honvédnál nevelkedett és itt is játszhatott az élvonalban három éven keresztül.
– Hét évesen Kispesten kezdtem el focizni és 14 évet játszhattam ott. Ez pedig nem olyan gyakori, hogy valaki itt kezdi és egészen az NB I-es csapatig kijárja a ranglétrát, de nekem ez volt a célom. Nem szeretnék nagyképűnek tűnni, de nekem teljesült az álmom azzal, hogy a Honvéddal játszhattam az NB I-ben, ráadásul megnyertük a Magyar Kupát és a Szuperkupában is helyt álltunk, tehát nincs okom panaszra.

– A Honvéd után játszott többek között a Szolnok, az Eger és a Siófok színeiben is az NB I-ben, de megfordult Budaörsön, a REAC-nál és Cegléden is, utolsó állomáshelyére, Érdre pedig 2017-ben Soroksárról igazolt. Miért döntött a harmadosztályú csapat mellett?
– Volt több ajánlatom, melyek közül azt is gondolhatná az ember, hogy az Érd volt a legkisebb volumenű, mégis azt gondolom, életem egyik legjobb döntése volt. Ebben nagy szerepet játszott a családom, mert előtte sokat voltam úton és szerettem volna velük is minél több időt tölteni. Utólag pedig azt mondhatom, életem egyik legjobb döntését hoztam.

– A 2017-es évre viszont vegyes érzésekkel tekinthet vissza. Decemberben, néhány nappal azt megelőzően, hogy megszületett első gyermeke, Kende, nagyon szomorú hírrel kellett szembesülnie. Mi történt?
– Nehezen beszélek erről, de már túl vagyunk rajta. Egy betegség alakult ki nálam: egy rosszindulatú daganatot találtak az orvosok. Senkinek nem kívánom azt az érzést, hogy tudja: december 17-én időzített császármetszéssel megszületik a fia, de előtte két-három nappal azt mondják neki: „rákos vagy”. „Az első kérdés mindig az: miért én? De erre sosem kapsz választ.” Kende születése viszont annál nagyobb erőt adott és tudtam, hogy küzdenem kell a családomért. Szerencsére a betegségemre és a kezelésekre nagyon jól reagált a szervezetem és ez úton is szeretném megköszönni a támogatást és a kitartást a családomnak és az Érdnek, mert máshol ezt nem biztos, hogy meg tudtam volna tenni.

Koós Gábor és családja (Fotó: Balogh István)


– Hogy derült ki a betegség?
– Feleségem hosszas unszolására. Neki köszönhetően nagyon hamar észrevették. A nyakamon volt egy csomó, amire azt mondaná az ember, hogy csak egy szőrtüsző-gyulladás, de nem akart elmúlni.

– Egyrészt a csapaton kívül nagyon kevesen tudták, mi történt Önnel, másrészt a kemoterápiás kezelések alatt is folyamatosan edzésben volt, sőt, játszott is a harmadosztályban. Miért döntött így?

– Érden megengedték, hogy ott lehessek és megkértem mindenkit: ne sajnáljanak, mert meg fogok gyógyulni, szólni fogok, ha segítségre lesz szükségem. Szokták mondani, hogy rosszban derül ki, ki az igazi barát. Én mindenkire számíthattam és igazi barátok kerültek előtérbe. Nem akartam, hogy úgy nézzenek rám: »szegény, milyen rossz lehet neki?«. Mindenkinek megvan a maga keresztje. Biztosan mindenkinek a sajátja a legrosszabb, de én nem akartam, hogy sajnáljanak, mert akkor is ugyanolyan teljes értékű ember voltam és úgy is kezeltek, mint bárki mást. Oda akarták adni a Fair Play-díjat is, amit lehet, hogy más elfogadott volna, de én visszautasítottam. Beszéljenek inkább arról, milyen gólt rúgtunk vagy milyen jól játszottunk, ne pedig arról, hogy: „jajj, szegény én”.

– A kemoterápiás kezelés milyen hatással volt a játékára?

– Voltak nehézségeim. Amikor nem ment, akkor szóltam az edzőnek és vagy nem játszottam, vagy kihagytam az edzést, de mindenki partner volt. A játék nagyon nehéz volt. Azok, amiket az ember olvas vagy a filmekben lát, a valóságban még rémisztőbbek tudnak lenni: a bőröm elváltozott, a hajam hullott, de lelkileg is megviselt. Utóbbira viszont ott volt segítségnek a családom és az akkor születő kisfiam, aki miatt kétszáz százalékosan azon voltam, hogy meggyógyuljak. Erre a betegségre pedig hatásos volt a kezelés, ami az én példámon is látszik.

– Ha jól tudom, hivatalosan öt évig tünetmentes, utána nyilvánítják csak gyógyultnak. Hogy van most?
– Még van egy utolsó kontrollom idén, de szerencsére teljesen panaszmentes vagyok és az eredményeim is nagyon jók.

Koós Gábor fiával, Kendével (Fotó: Balogh István)


– Már 2018 nyarán le is álltak a kezelésekkel. Könnyű volt visszatérni?
– Amikor már kiürül az emberből ez a méreg, az lelkileg nagyon felszabadító érzés tud lenni, nekem az újjászületés erejével hatott.

– Ezek szerint szerencsére szövődmény sincs. A nyirokrák, úgy tudom, ilyen szempontból az egyik legveszélyesebb.
– Sajnos igen, ez könnyebben szét tud terjedni a szervezetben, de a feleségemnek köszönhetően nem jutottunk el idáig, mert tényleg nagyon hamar kiderült.

– Mennyit segített a mentális hozzáállás a rosszindulatú daganat leküzdésében?
– Ez a legfontosabb. Pozitívan kell gondolkozni: „Igenis, meg akarok gyógyulni!”. Ha azt mondta volna az akkori érdi klubvezetőség, hogy nem járhatok edzésre, mert beteg ember vagyok és pihenjek otthon, akkor biztos vagyok benne, hogy nem itt beszélgetnénk most, hanem nyomnám az ágyat és magamat is levittem volna. Ez szerencsére nem állt fent, mert a családom és a csapat is teljes mértékben támogatott. Kende miatt pedig ha kellett, egy falon is átmentem volna, csak hogy ne apa nélkül nőjön fel – bármilyen morbidan is hangzik.

– Tudna valamit üzenni sorstársainak? Sajnos nemrég a Dortmund csatáránál, Sébastien Hallernél is rákot diagnosztizáltak.
– Csak pozitívan és mindent megtenni a gyógyulásért! A többi sajnos meg van írva a sorsunkban, az ellen pedig nem tudunk mit tenni. Abban biztos vagyok, hogy egy sportoló, aki az életét tette fel rá, hogy profi legyen, mint Haller is, az kétszáz százalékosan arra koncentrál, hogy meggyógyuljon, márpedig a sportolók egyik legjobb ismérve a kitartás.

(Fotó: Dömötör Csaba)

– Milyenek a hétköznapok a betegség legyőzése után, úgy, hogy már a labdarúgást is abbahagyta?
– Nagyon pozitívan állok a dolgokhoz. Úgy hiszem, a kapott pofonokból fel kell állni és tanulni belőlük. A civil életre koncentrálok, bár van edzői képesítésem is, de jelenleg a családi vállalkozásban tevékenykedem, ami nagyon jó impulzus volt és nagyon élvezem. Nem gondoltam volna, hogy egyszer kéziszerszámokra cserélem a focicipőmet, de az ember életében mindig vannak változások, ha jól állunk hozzájuk, profitálhatunk belőlük.

– Mi a helyzet a labdarúgással?

– Egyelőre a pihenés van előtérben. Az adrenalin és a drukk az megvan, de most csak meccseket nézek. Egész életemben úton voltam, a sport nagyon sokat adott, de el is vett, mert a családommal nem tudtam annyi időt tölteni és több eseményből is kimaradtam emiatt, amit nem bánok, de most minél többet szeretnék velük foglalkozni.