Kazincbarcelona – Patai Gergely publicisztikája

VASAS–HONVÉD, avagy angyalföldi déja vu. Ismerős érzés fogott el az Illovszky-stadionban, két évvel ezelőtt is a lelátón ültem, amikor még a piros-kékek és a kispestiek is az élvonalban vitézkedtek. Gyors keresés után a jegyzőkönyvre is rábukkantam: 2023. április 9., vasárnapi matinémeccs mintegy két­ezer néző előtt, Nenad Lukics góljával 1–0-ra nyert a Honvéd. Hét forduló még hátravolt a bajnokságból, de a játék képét és a két csapat helyzetét látva baljós árnyak vetültek a pályára, végül mindkét patinás fővárosi klub búcsúzott az első osztálytól.

Azóta eltelt huszonöt hónap, de a helyzet változatlan: a Vasas és a Honvéd egyaránt a másodosztályban kezdi a 2025–2026-os évadot. Az élet úgy hozta, hogy a mögöttünk hagyott idényt egymás ellen zárták, több mint négyezer néző előtt (micsoda különbség!) játszottak NB I-es hangulatú és színvonalú összecsapást. Az NB II-ben. A vendégeket a presztízs hajtotta, az angyalföldiek a feljutásért küzdöttek, de újfent hoppon maradtak. Pedig már tavaly is közel álltak az osztályváltáshoz – az idén karnyújtásnyira voltak tőle.

A 88. percben jártunk, éppen bedobáshoz készülődött a Honvéd, amikor a hazai szurkolók váratlanul felpattantak a helyükről. Jelzett az eredménykövető alkalmazás, egyenlített a Kisvárda a feljutásra aspiráló Kazincbarcika ellen, vagyis felcsillant a remény a Vasas előtt, győzelemmel előzhetett volna. Indokolt a feltételes mód, mert Otigba Kenneth a hosszabbításban mellé fejelte a meccslabdát, így az angyalföldi szimpatizánsok csalódottan indultak haza…

…miközben a barcikaiak önfeledten ünnepeltek Kisvárdán! Sőt, a várdaiak is örültek, elvégre bajnokok lettek, és első nekifutásra visszatértek az NB I-be, ami nem is olyan egyszerű feladat, ugyebár. Persze elmélkedhetnénk azon, hogy miközben Kisvárda és Kazincbarcika lakossága összeadva nem éri el az ötvenezret, olyan vidéki fellegvárak csapatai, mint Szeged, Békéscsaba vagy éppen Pécs, a másod- és harmadosztályban sínylődnek – nekem is hiányoznak, de tündérmesékre igenis szükség van. Lehet, hogy a Barcika nem váltja meg a világot, viszont amolyan üde színfolt lesz a palettán.

S ha már színek: egy másik kék-sárga csapat, a korábban az NB I-ben is szereplő Gyirmót nehéz évadon van túl, az Ajka elleni vereséggel kiesett a másodosztályból. Ráadásul a Tatabánya is búcsúzott, miközben a Tiszakécske és a Karcag egyaránt eséllyel pályázik a feljutásra (az osztályozó visszavágóit vasárnap rendezik), vagyis az élvonalhoz hasonlóan a labdarúgó NB II-ben is a keleti csapatok előretörését figyelhetjük meg. Pedig szükség lenne a nyugati erőkre is, de jó is volt annak idején Siófokon vagy Szombathelyen nagy meccseket látni…

Ha megengednek egy kis személyes kitekintést: idestova hét éve tudósítottam először a Nemzeti Sportot NB II-es bajnokiról. A mai napig tisztán emlékszem mindenre: az eredményre (Dorog–Békéscsaba 2–3), a körülményekre, a kelleténél szigorúbb osztályzataimra. Azóta is rendszeresen járom a pályákat, Csákvártól Tatabányáig sok helyen megfordultam már, és bár megértem, hogy miért tartják az első osztályhoz képest brusztolós bajnokságnak a Merkantil Bank Ligát, azért a másodosztályban is találunk jó néhány csapatot, amely a szó szoros értelmében játssza a futballt. Évek óta ezekhez sorolom a Kazincbarcikát is, de bevallom, egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy idővel szintet léphet. Már csak azért sem, mert négy éve kiesett az NB III-ba – igaz, csak átszállójegyet váltott, gond nélkül visszajutott.

Előbb húsz csapatról tizennyolcra, majd tizen­nyolcról tizenhatra szűkítették az NB II-es mezőnyt, de a barcikaiak újoncként elkerülték az osztályozót, a következő évadra pedig stabil középcsapattá értek. Aztán tavaly nyáron érkezett a hír, hogy a Debrecentől viharos körülmények között távozó Bódi Ádám, valamint a Kisvárdával kieső Lucas is csatlakozik a tavasszal szerződtetett Varga Józsefhez Kazincbarcikán. A DVSC-vel 2012-ben bajnoki címet ünneplő rutinos triumvirátus (no meg a szintén tapasztalt Myke Ramos) mellett a pályafutásuk zenitjéhez közelítő kulcsemberek, mint – a teljesség igénye nélkül – Kártik Bálint, Pethő Bence vagy Polgár Kristóf, illetve feltörekvő fiatalok, csiszolatlan gyémántok alkották a KBSC keretét.

„Már egy-egy pillantásból tudjuk Varga Józseffel, hogy mire számíthatunk a másiktól. Ráadásul itt játszhat Lucas is, akivel úgyszintén futballoztunk együtt a Lokiban, remek labdarúgó. Kártik Bálint is a középpályán szerepel, vagyis jó kis csapat leszünk!” – jelentette ki határozottan Bódi Ádám még az első felkészülési mérkőzés előtt. Szokás szerint kora reggel a kedvenc kávézómban olvastam a cikket, úgy voltam vele, hogy „na, ezzel a játékosállománnyal biztosan a mezőny első felében végeznek”.

Mire újra felkaptam a fejem a Kazincbarcikára (közkeletű nevén Kazincbarcelonára), hat forduló után a második helyen állt a bajnokságban. Pedig az első három mérkőzésén csak egy pontot szerzett, de aztán beindult a henger, a budafoki ötös után a Tatabányának bányásznapon vágott hetet a KBSC. Olvasgattam a hozzászólásokat, erre még az elvakult barcikai szurkolók sem számítottak. Látványos támadófutball, kimagasló labdabirtoklási arány, domináns szélsőjáték és sok gól. Már az évad elején megmutatta a karakterét a borsodi alakulat, ráadásul nemcsak gálázni tudott, hanem küzdeni is: Soroksáron a hajrában nyert, a Szeged ellen a hosszabbításban fordított. Talán mondani sem kell, hogy Bódi Ádám vezérletével.

„Élvezhető futballt játszunk, ami ritka az NB II-ben, azok is sokat tesznek a csapat játékához, akik csereként lépnek pályára” – ezt már az őszi szezon közben mondta lapunknak a sokadvirágzását élő Bódi, aki a góljai mellett gólpasszokkal is hozzájárult a barcikai meneteléshez. Ugyanez elmondható a másik két karmesterről, Varga Józsefről és Lucasról is, akik húzták magukkal, vagyis inspirálták, bátorították a fiatalokat. Kívülállóként az volt az érzésem, hogy nem csupán az eredményesség miatt jó Kazincbarcikán futballozni: felszabadult a hangulat, motiváló a közeg.

A klubvezetőség mert nagyot álmodni, már évekkel ezelőtt korszerűsítette a létesítményt és megújította az arculatot, de nem lőtt túl a célon – a kazincbarcikai sztori az észszerű fejlődés iskolapéldája. Utólag belegondolva jóformán minden megvolt az átütő sikerhez, ugyanakkor kellett még valaki, hogy a bravúros menetelésből valóságos csoda legyen. Nevezetesen Erős Gábor: a fiatal és eltökélt edző gyorsan megvalósította az elképzelését Barcikán. Akkor sem tett hangzatos kijelentéseket, amikor nagyon ment a szekér, és akkor sem dőlt a kardjába, amikor április végén négy gólt kapott a csapata Szegeden.

Pedig ekkor sokan úgy tartották, hogy az erőn felül teljesítő kiscsapat elfárad a végére, így a Vasas lesz a másik feljutó, de Kazincbarcikán máshogy gondolták: hosszabbításban lőtt győztes gól a Soroksárnak, egygólos győzelem a Bozsik Arénában, értékes pontszerzés a Mezőkövesd ellen. A KBSC megteremtette magának a lehetőséget és élt is vele – érdekesség, hogy éppen Kisvárdán, Erős Gábor korábbi állomáshelyén ünnepelhetett. Rendkívül szimpatikus volt, hogy a klub már akkor meghirdette az éremátadó ünnepséggel egybekötött családi napot, amikor még nem tudtuk, hogy ezüst vagy bronz kerül-e a játékosok nyakába – az előbbi forgatókönyv valósult meg, szóval most tényleg jó lehet kazincbarcikai labdarúgónak lenni.

S hogy mire lesz képes a gárda a legmagasabb szinten? A borsodiak értelemszerűen tovább írnák a tündérmeséjüket, de ne felejtsük el, hogy a költségvetésük még az NB II-es mércével mérve sem jelentős, ráadásul Erős távozásával gyengült a Kazincbarcika, no meg hiába az évekkel ezelőtti korszerűsítés, albérletben kénytelen fogadni az ellenfeleket. Igen, az élvonal más kávéház, mégsem temetném a csodacsapatot – elvégre egyszer már minden várakozásra rácáfolt.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!