Korhut Mihály: Mondták, nem is olyan ügyetlen ez a gyerek…

– A DVTK II elleni NB III-as bajnokit követően bejelentette, felhagy az aktív labdarúgással. Nehéz döntés volt?
– A döntést hónapokkal ezelőtt meg kellett hozzam… – mondta lapunknak Korhut Mihály, aki rövid kaposvári kitérőt leszámítva teljes magyarországi pályafutását Debrecenben töltötte, a DVSC színeiben háromszor nyert bajnokságot és ugyanennyiszer Magyar Kupát, légiósként az izraeli Hapoel Beer-Sevában és a görög Ariszban szerepelt 2016 és 2020 között. – Nem egyik napról a másikra döntöttem, készültem rá, ha vége a bajnokságnak, befejezem a futballt. A szervezetem is jelzett, a kislányom éppen szerdán töltötte be a harmadik életévét, nem jó érzés, ha fájós lábbal kell lehajolnom hozzá. Elmúltam harminchat, a labdarúgásban ez már a célegyenest jelenti, lássuk be, eljárt felettem az idő.

– Mihez kezd? Éttermet nyit, elmegy egy multihoz dolgozni, vagy maradna a labdarúgásban?
– Csak a hozzám legközelebb állók tudták, hogy az idény végén befejezem a futballt, de a civil életre már évek óta készülök. Szerencsére a feleségem, Bea remek üzleti érzékkel van megáldva, ha kell egy műanyag olajkályhát is képes lenne eladni, és az elmúlt esztendőkben beindítottunk egy-két kisebb vállalkozást. Feltettem magamnak a kérdést, képes lennék-e labdarúgás nélkül élni, de hamar rájöttem, a válasz egyértelmű nem.

– Gyerekeket tanítana, vagy irány az alacsonyabb osztály és felnőtt csapatokkal lépkedne felfelé a szamárlétrán?
– Fél éve járok az edzői tanfolyamra, ha végzek vele, az élvonalban máris lehetnék másodedző. De mindig is a földön jártam, tisztában vagyok vele, ahogy játékosként annak idején a nulláról kezdtem, edzőként is tapasztalatot kell szereznem. Szóval a terv egyelőre az, hogy edzőként is kipróbálom magam, egy ideje a DEAC U15-ös csapata mellett segédkezem, és úgy gondolom, lehet is érzésem ehhez a szakmához. Szeretném átadni azt a tudást, amit hosszú évek alatt megszereztem. Már most is nagyon élvezem, ha a gyerekek ráéreznek arra, amit kérek tőlük, és végre is tudják hajtani.

– Emlékszik a pillanatra, amikor gyerekként rájött, futballista szeretne lenni?!
– Édesanyámék mesélték, hatévesen már edzésre jártam, de előtte sem érdekelt más, csakis a labda. Édesapám és keresztapám is futballozott alacsonyabb szinten, mindenben támogattak, majd amikor Tiszaújvárosban látták, nem is olyan ügyetlen ez a gyerek, egész jó bal lába van, még inkább támogattak mindenben.

– Debrecenbe hogyan került?
– A nyolcadik osztály végéhez közeledve osztogatták a brosúrákat az iskolában, hova lehet továbbtanulni. Kezembe került a Hajdú-Bihar megyei középiskolákat felsoroló füzet, és miután az Irinyi János Technikum sportiskola volt, elmentem a kiválasztóra. Innentől már történelem… Az első meccsemet a Lokiban Herczeg Andrásnál játszottam az NB I-ben, elmentem Kaposvárra, majd Kondás Elemér visszahívott, onnantól pedig jött az aranyidőszak, szárnyaltunk a Lokival.

– Ez volt a legszebb időszak pályafutása során?
– Imádtam abban a Debrecenben futballozni, mégis inkább a kétezer-tizenhatos esztendőt említeném életem legszebb évének. Akkor házasodtam meg, Franciaországban részt vehettem az Európa-bajnokságon, a kiskutyánk is akkor került hozzánk, na és abban az évben kerültem Izraelbe is.

– Igaz, hogy az esküvője az Eb ideje alatt lett volna?
– Szép kis történet. Eredetileg júniusra tűztük ki Beával az esküvőt, de miután akkoriban hol a válogatott keret tagja voltam, hol nem, így abban maradtunk, az a biztos, ha áttesszük májusra. A bajnokság végeztével Bernd Storck szövetségi kapitány Ausztriába indult a bő kerettel, emlékszem, napokig filóztam, hogyan mondjam meg neki, hogy haza kellene mennem, mert esküvőm lesz. Végül rászántam magam, odaálltam elé, és bíztam benne, hogy megérti.

– És? Nem morgolódott?
– Hosszú másodpercekig szó nélkül nézett rám, majd elnevette magát. Nem sokkal előtte Gulácsi Péter járt nála, aki ugyancsak az esküvőjére kéredzkedett el. Őt és engem is elengedett. Emlékszem, Ausztriából egy újságíró vitt haza Magyarországra. Vasárnap hajnali ötkor ért véget a lagzi, felkapcsoltuk a lámpákat, én pedig autóba ültem, és indultam vissza Ausztriába.

– Izrael milyen emlék?
– Amikor jött a lehetőség, Izraelről nagyjából annyit tudtam, hogy Sándor Tamás is játszott ott. Vele sokat beszélgettem a kinti életről, és végül belevágtam a kalandba. Életem egyik legjobb döntése volt. Három és fél év alatt a Beer-Shevával kétszer lettem bajnok, kétszer jutottunk be az Európa-ligába, és Szuperkupát is nyertünk. Amikor olvasták, hogy abbahagyom a labdarúgást, azonnal üzentek, hogy a mai napig szeretettel gondolnak rám.

– Belegondolt már, hogy nem kell többé edzésen loholnia?
– Amikor az utolsó mérkőzésünk után hétfőn reggel felkeltem, nem tagadom, különös érzés fogott el. Nem tagadom, rossz volt, hogy nem kell többé edzésre mennem.