Hiába jutott vissza a Vasas az élvonalba, rengeteg volt a zűr

Osztályozón lett újra első osztályú a Vasas futballcsapata 1930 nyarán (Attila: 1:1, 1:0), ám az esztendő legnagyobb eseménye az új pálya volt. A mai Illovszky-stadion közelében, ám jóval kisebb területen, a Béke utca és a Forgách utca akkor még létező sarkán elkészült létesítmény érdekessége, hogy pályanyitót (Pécs-Baranya 1:0) és pályaavatót is tartottak. Az avató feltétele a tribün elkészülte volt, sikere pedig a Fradi legyőzése (5:2).

Ne gondoljunk csili-vili stadionra, még a kor követelményei alapján sem. Mert ahogy a Nemzeti Sport írja: „Az öltözők számára emelt új épületben készülnek fel a csapatok a küzdelemre. Az ajtókon csak elvétve van kilincs, a falakról »a mész lemász«, de akárhogyan is van, a Vasasok jogos büszkeséggel néznek erre a sporttelepre, amit az Angyalföld futó homokjából varázsoltak elő.”     

Nem véletlenül tértünk ki részletesebben a pályára, ugyanis 1931 tavaszán a sporttelep kapcsán indult a zűr. Köszönhetően annak, hogy a pálya bérlője, Gottlieb Jenő úr „nem bírja a súlyos gazdasági viszonyokat. Egyszóval: nem tud fizetni. Ezért felkéri az igen tisztelt hitelezőit, hogy jöjjenek össze. Egy értekezlet erejéig. Az értekezleten azután meg lehet beszélni a hitelezett pálya további sorsát”.     

Szavakban nem is volt hiány, megoldás viszont nem született. Ötvenezer pengőre rúgott az adósság (a pénzértékindex szerint ma: 45 950 000 forint), s esély sem mutatkozott arra, hogy kifizessék. Gottlieb úr a bevétel 20 százalékát kapta bérleti díjként, de ez aprópénz volt a terhekhez képest. A pályát az amatőr Vasastól bérelte Gottlieb úr, a hitelezők egyike, Bischitz úr azt javasolta, hogy a profi Vasas, tehát az elő osztályú klub teljesítsen, ne csak a 20 százalék pályabért fizessék ki, hanem a bevétel 50 százalékát adják le, egészen addig, amíg el nem érik a nullszaldót.

Megállapodás a profik távolléte miatt sem születhetett, a Sporthírlap összefoglalója:  „Tessék. Új futballpálya, ahol egy év leforgása alatt ötvenezer a passzíva.” Az viszont bíztató, hogy nem forrnak az indulatok, a riport zárása szerint, „itt mindenki nyugodt. Főleg afelől, hogy rövidesen nem látnak pénzt.”     

Másnap a Nemzeti Sportból derül ki, hogy  „a profi Vasas vezetősége annak közlését kérte, hogy a csapat mindaddig nem játszik a Béke-utcai pályán, amíg azt Gottlieb Jenő kezeli. Máris megtörténtek azonban a lépések abban az irányban, hogy a pálya kezelése az amatőr Vasasnak kezébe kerüljön, amely a pálya tulajdonképpeni birtokosa”. Ám ezzel még nincs vége, hiszen nem sokkal később „a Vasasok Béke-utcai pályájának használatát megtiltotta az MLSz tanácsa. A határozat arra a vitára vezethető vissza, ami a pálya tulajdonosa, az amatőr Vasas és a pálya bérlője, Gottlieb Jenő között anyagi okokból támadt és amely odáig fajult, hogy a Vasas–Bástya mérkőzés jövedelmét Gottlieb Jenő magához vette. A Vasasok ezért nemcsak a Bástyát nem tudták kifizetni, de adósok maradtak a szövetségi részesedéssel és a testnevelési adóval is. Emiatt az MLSz kénytelen volt a pályát felfüggeszteni”. Így aztán hiába Angyalföld homokra épített büszkesége, a csapat a Lóversenytéren fogadta ellenfeleit egészen 1932-es kieséséig.

A vihar azonban nem csitult, folytatódott azzal, hogy a Vasas elnöke, Szomody István feljelentette saját klubját a profiszövetségnél, kérve, hogy járjanak el ellene. Következtében annak, hogy levelet kapott Neuwelt Pál alelnöktől és Schreiber Mátyás főtitkártól, amelyben közölték vele, hogy elvesztette a bizalmat, ezért mondjon le. A közlést nem vette tudomásul, s kérte a PLASZ-t, hogy kötelezze közgyűlésre a klubot, mert csak az foszthatja meg tisztségétől. Az alszövetség válaszában közölte, hogy a kérést nem teljesítheti, Szomody forduljon a székesfőváros illetékes bizottságához, ilyen ügyekben ők döntenek. A bizalmatlanságnak – így a jólértesültek – anyagi okai voltak, sarkos megfogalmazásban:  „Egy elnök ne dolgozzon, hanem pénzt adjon!”     

Miközben Szomody nem győzte hangsúlyozni, hogy feljelentése nem a klub ellen, hanem a Vasas érdekében történt, célja Neuwelt és Schreiber urak megfékezése, újabb bomba robbant. Értekezletre toborozták a klub híveit, akik meglepve látták, hogy  „a vezetők helyén ülő urak között sehogyan sem lehet feltalálni a Vasas jelenlegi vezetőit, Schreiber Mátyást, Neuwelt Pált, Lelkes Edét, hanem a társelnökön kívül egészen ismeretlen urak igyekeznek barátságos arcot vágni a belépőre”. Hamarosan kiderült, hogy sima puccsról van szó, a meghívók hangsúlyozták, hogy  „a Vasas vezetése nincs jó kezekben, hogy a jelenlegi vezetők nem azt a politikát csinálják, ami a többség ideáljának megfelel, nem elég erélyesek, nem elég radikálisak, megalkuvók, erélyesebb kezek kellenek a gyeplőkhöz”.

Szándékuk nem járt sikerrel, a megjelentek kifejezték szolidaritásukat a hivatalban lévőkkel, a lényeg – a Nemzeti Sport szerint – egyértelmű volt: „Politikai jelszavakat dobtak a Vasas-tömeg közé és be akarták szervezni egy politikai eszme szolgálatába. Közelednek az országgyűlési választások és a Vasas-tábor, úgy látszik, nemcsak a pályán számottevő, hanem a választási urnáik előtt is. Jól tudják ezt azok az urak, akik ismerik a politika ingoványos útvesztőit, de nem ismerik a sport összefogó erejét. Ha sportról van szó, a politika nem kérhet helyet a sport eszméi között.”     

Amikor a puccsisták látták, hogy nem érhetnek célt, Szomody István nevét dobták be, mondván, vele nagy igazságtalanság történt, és „itt bukott meg a Vasas palotaforradalma, és itt történt meg a Vasas vezetőinek összebékülése”. Ahogy Lelkes Ede alelnök fogalmazott:  „A Vasas-tábor, a filléreit a mi sportideálunknak áldozó közönségünk, nagyon jól tudja, hogy mit köszönhet Szomódynak, Schreibernek, Neuwelt Palinak és a többieknek. Semmi mást, mint a csapat létezését. És ha lehetetlen viszonyok között a II. ligában léteztünk és a II. ligából fölhozott 10.000 pengős adósság megfizetése után még máig is létezünk, ezeknek az embereknek idegőrlő küzdelme után nem tudom elképzelni, hogy a mi közönségünk cserbenhagyjon bennünket. Dehát erről szó sincs, ez csak beteg elképzelésekben fogant rögeszme.”     

Az anyagi gondok persze az egység ellenére léteztek. Bizonyság rá, hogy az idény végén (8. helyen végzett a Vasas) a csapat egyik alapembere, Remmer Lajos kérte a szerződése felbontását,  „miután már régebben nem kapott fizetést”. A szövetség haladékot kívánt adni a klubnak, hogy rendezze tartozását, ám a Vasas nem kért belőle, fel is bontották Remmer megállapodását. „Egyáltalán nem esünk kétségbe!”  – kommentált Schreiber, megjegyzése inkább vonatkozott a klub anyagi helyzetére, mint Remmer elvesztésére, aki a Bocskaiba szerződött.

A pénz tehát továbbra is hiányzott, pedig a Vasas hívei mindent megpróbáltak. Az egyik vezetőségi tag, Singer Imre,  „aki már a Vasas alapkövének lerakásánál jelen volt”   vállalta, hogy körbejárja a híveket, és ha kell, fillérenként szed össze némi pénzt. Hiába volt elszánt, a nem éppen rózsás anyagi viszonyok között a Vasas-drukkereknek  („Kisiparosok, kereskedők, munkások és egyéb alkalmazottak”)  minden fillérre szükségük volt. „Aki azelőtt 100 pengőt tudott adni, ma legfeljebb 25-30 pengőt adhat” – kesergett Singer, hozzátéve, hogy gyakran a feleségek torpedózzák meg a szándékot:  „A rossz viszonyok mellett főleg arra panaszkodnak, hogy férjuram a legtöbb vasárnapon majdnem tányérral együtt nyeli el az ebédet és a tésztát már a zsebében viszi ki.”     

Ilyen körülmények között aligha meglepő, hogy a csapat a következő idényben (1931–1932) osztályozóra kényszerült, s átadta a helyét a Szeged FC-nek (0:3, 2:0). Tíz esztendőre elbúcsúzva az első osztálytól.