Hajszálon múlt, de keleti fölény lesz az NB I-ben

 Úgy is nevezhetnénk a 2025–2026-os élvonalbeli futballbajnokságot, hogy Kelet–Nyugat gála. Soha ilyen túlsúlyban nem voltak a keleti klubok, mint most: a tizenkét csapatos Fizz Liga csaknem fele, öt a keleti régiót erősíti. A magyar labdarúgás történetében egyedülálló módon két Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyei klub, a Nyíregyháza és a Kisvárda, két Borsod vármegyei, a Diósgyőr és a Kazincbarcika, továbbá Hajdú-Bihar vármegye képviseletében a Debrecen várja a bajnoki rajtot. A nyugati oldalt az ETO FC Győr és a Zalaegerszeg képviseli, dunántúli klub a Paksi FC és a Puskás Akadémia, jóllehet a térképet tekintve inkább az ország középső zónájába sorolható. 

Évtizedeken át azzal „vádolták” a magyar labdarúgást, hogy túlságosan sok a fővárosi klub, nemcsak a sportban, hanem a gazdaságban, a művészeti életben, minden egyéb területen „vízfejű” az ország, és bár a Ferencváros sorozatban megszerzett hetedik bajnoki címével továbbra is egyeduralkodónak számít, az MTK Budapest és az Újpest FC képviseli az ország középpontját. Az arányok alakulása – ennyit hozzátehetünk a tisztánlátás kedvéért – hajszálon múlott. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy a Kazincbarcika helyett a Vasas jusson föl az idén (így négy keleti és négy fővárosi csapat lehetett volna az NB I-ben). Döntően befolyásolta a földrajzi helyzet alakulását az előző idény utolsó fordulójában rendezett Fehérvár FC–DVSC bajnoki mérkőzés, amelyen hazai győzelem esetén a Vidi maradt volna az élvonalban, a Loki kiesik – ebben az esetben is eggyel több nyugati és eggyel kevesebb keleti csapat lett volna a legmagasabb osztályban.  

Talán mindegy, miért alakult ez így, a lényeg: a következő bajnokságban a keleti csapatok lesznek többségben a legmagasabb szinten.

Mi ennek az oka? 

Jó-e ez a magyar labdarúgásnak?

 „Nehéz megválaszolni, mi idézte elő ezt a helyzetet – mondta lapunknak Csank János korábbi szövetségi kapitány, aki Ózdról indult, az Eger vezetőedzőjeként lett ismert, dolgozott Békéscsabán, Vácon, karrierje későbbi szakaszában többek között a Ferencváros, a Videoton és a ZTE kispadján is ült, kellő tapasztalata van tehát ebben a témában, hiszen sokfelé vállalt munkát. – Talán a legfontosabb, hogy nagyvárosok klubjai mentek tönkre, egy adott település lélekszáma egyre kevésbé perdöntő abban, hol van erős csapat. A nagyobb városok önkormányzatának inkább nyűg volt egy második, esetleg harmadik osztályban szereplő csapatot támogatni. Az is eszembe jut, hogy az ország nyugati felében a gazdaság fejlettsége miatt sokkal több a programlehetőségük az embereknek, mint meccsre járni, emiatt a labdarúgás vonzereje folyamatosan csökken. Ezzel párhuzamosan olyan kisebb keleti városok jöttek fel, amelyeknek a történelmükben az NB II-es szereplés is rangot jelentett, sőt némelyiknek az NB III is. Nem akarok senkit megbántani, de Kisvárdáról akkor hallottam először, amikor a harmadik vonalban pályára lépett. Pedig amikor egyetemista voltam, sok szabolcsi és hajdúsági ismerősöm volt, képben voltam, de tény, akkoriban nehéz volt elképzelni, hogy egy ilyen csapat az élvonalban szerepeljen.”        

A korábbi szakvezető hosszas futballtörténeti fejtegetésbe kezdett, korábbi csapata, a Békéscsaba, amellyel 1988-ban megnyerte a Magyar Kupát, az előző idényben éppen csak megkapaszkodott a Merkantil Bank Ligában. Még ott, a másodosztályban sem indulhat a Pécs, amely az utóbbi évek, évtizedek legnagyobb vesztese. Pedig felsorolni sem könnyű, a baranyai város hány válogatott labdarúgót adott a magyar futballnak. Elég a Dárdai családra gondolni, s említhetjük többek között Bódog Tamás, Fehér Csaba, Gera Zoltán, Katzirz Béla, Kiss Sándor, Róth Antal, Tóth József, Tököli Attila, Zombori Sándor vagy éppen a nemzeti csapat kapuját ma is őrző Dibusz Dénes nevét. A városban nemrégiben temették el Garami Józsefet, aki több csapatot is bajnoki címig vezetett – miként fordulhat elő, hogy ezt a várost elkerüli a futballtámogatás?

Külön történet a Haladásé, Szombathely igazi fellegvára volt a magyar futballnak, rövid ideig Sopron is felkerült a labdarúgás térképére, 2005-ben Magyar Kupát nyert a csapat. Ki tudja, mi lesz a vasiak jövője? És a legfrissebb, fájdalmas történet Székesfehérvárt érintette.   

„Amikor legutóbb, a kilencvenes évek végén búcsúra kényszerült a klub, engem kértek fel vezetőedzőnek – mondta az NS szakértője, a 78 éves Csank János. – Nagy káosz volt a csapatnál akkor is, és az jut eszembe, mekkora segítséget nyújtott Bódis Gyula, a Pokol Pince tulajdonosa. Két edzés között odamehettünk kajálni, nem lődörögtek a játékosok céltalanul, tulajdonképpen csapatépítő összetartások voltak ezek a közös étkezések, amelyek nélkül nem jutottunk volna vissza. Az élvonalbeli mezőny kialakulásában nyilván meghatározó szerepe volt, hogy több cég, gyár megerősödött a keleti oldalon is, és arrafelé szívesebben, könnyebben áldoztak a cégtulajdonosok a futballra. Olcsóbban lehetett szerezni játékosokat, a távolságok miatt minőségi román vagy ukrán labdarúgók is kerülhettek ezekbe a klubokba, és fokozatosan megerősödtek a keretek. Az a tapasztalatom, hogy a keleti régió­ban élők jobban ragaszkodnak a csapatukhoz, az a közeg inkább elfogadja az együttest, a futballistákat. Nyilván minden klub esete más, van, amikor egy tulajdonos ambíciója határozza meg az egyesület életét.”    

Ide sorolható a DVSC: a város együttese évtizedeken át a másodosztályban szerepelt, majd feljutott az NB I-be, de sokáig középcsapatnak számított – aztán érkezett Szima Gábor, és az új tulajdonos vezetésével fokozatosan erősödött a klub, amely előbb megközelítette, majd elérte a dobogót, 2005-ben bajnoki címet szerzett, s további hat alkalommal lett aranyérmes, előfordult, hogy veretlenül. 

Meghatározó keleti együttes lehet a Nyíregyháza, amely 2024 nyarán jutott vissza az élvonalba, gyönyörű új létesítményben fogadhatja ellenfeleit, és bár közel volt a veszélyzónához, végül meghosszabbította élvonalbeli tagságát. Éveket töltött a második ligában a DVTK, amely az előző idényben menet közben már a dobogót is elérte, történelme és szurkolói támogatottsága miatt egyértelműen az első osztályban a helye. 

„Támogatom Kelet-Magyarország futballját – szögezte le Csank János. – Igaz, én inkább az alsóbb osztályú találkozókat favorizálom, sokszor ott vagyok az NB III vagy a vármegyei első osztály meccsein, ott edzőkollégákkal ritkán találkozom. A futball állandóan változik, az én időmben még a tizenhatoson belül helyezkedtek a támadók, ma már, ahogy hallom, a boxon belül mozognak a csatárok – nekem ez az ökölvívás, de biztos én figyelem túlságosan régóta a labdarúgást…”     

Különleges bajnokság elé nézünk tehát: öt keleti, négy dunántúli és három fővárosi csapat várja a három hét múlva esedékes NB I-es rajtot.  

Optimális piaci viszonyok között a lokális piac mérete, a vásárlóerő és a meccsre járás hajlandósága határozhatja meg, mely városok csapatai játszanak az első, a második vagy éppen a harmadik vonalban – de tudjuk, optimális piaci viszonyok nincsenek… A jelenlegi NB I-es mezőny keleti klubjai kapcsán a DVSC rendben van ebből a szempontból, tehetős város, szeretik is az emberek a futballt, Diósgyőrben szintén, jóllehet a legkevésbé sem tartozik az ország gazdag régióihoz, Nyugat-Magyarországon sokkal erőteljesebb városaink vannak. Most öt keleti futballcsapat is tagja az NB I-nek, de nem hiszem, hogy ez hosszú távon így marad, a Fehérvár, a Vasas vagy éppen a Honvéd előbb-utóbb úgyis visszakerül az élvonalba. A lokális piacok méreténél sokkal hangsúlyosabb e témával kapcsolatban az MLSZ központi bevételének visszaosztása, valamint a helyi közeg támogatási hajlama. Mindamellett hadd jegyezzem meg, kifejezetten tetszett, amit az NB II-ben láttam az előző idény végén, hogy a Kazincbarcika tiszta viszonyok között, éles helyzetben ragyogóan teljesítve a Vasast is maga mögé utasítva kicsikarta az első osztályba jutást, a klub történelme során először.

– Huszonöt éves volt, amikor az ország keleti csücskéből, Békéscsabáról Győrbe igazolt. Nagy volt a különbség a két klub lehetőségei között?      – Leginkább anyagilag volt érezhető. A fizetésben, a prémiumban vagy hogy éppen milyen lakásban lakhattunk. Míg Békéscsabán annak idején a repülőtéren vagy földes pályán edzettünk, Győrben tökéletes talajú edzőpálya várt. A Békéscsabával a téli edzőtábor is a közeli Kétegyházán volt, de olyan is előfordult, hogy egy helyi kollégiumba zártak össze bennünket két hétre, aztán a Fényesi úton futottunk alapozásképpen a busz után. Később a Honvédban is játszottam, emlékszem, Spanyolországba mentünk a télen, igaz, megtiltották, hogy napozzunk. – Végül is a jobb körülmények miatt igazolt Győrbe?       – Akkor a Békéscsaba volt az ország legjobb csapata, semmi kétség. A csabai vezetők úgy motiváltak bennünket, hogy minden győztes mérkőzés után duplázódott a prémium. Nem gondoltak arra, hogy lesz olyan, hogy tíz meccset nyerünk meg egymás után. Egyszerűen nem tudták kifizetni a pénzünket. Könyörögtek, hogy menjek el, mert akkor egy évig még működni tud a klub. Következő évben hatan követtek engem a csabai öltözőből, Csató Sándor, Csató János, Zahorán Zoltán, Szarvas János, Mracskó Mihály és Fodor Tibor. – Mit szól hozzá, hogy most az NB I-ben ennyire megerősödtek a keleti csapatok?   – Amióta abbahagytam, átalakult az egész mezőny. Ahová megy a pénz, ott azonnal történik valami… A régi legendás csapatainkat jobban meg kellene becsülni.