Import kell a hazai helyett? – Bobory Balázs publicisztikája

Ha a magyar futballedzők néha hátrányos helyzetűnek érzik magukat, megértem őket.

Csak az elmúlt hetek-hónapok eseményei számtalan kérdést vetnek fel, s mind-mind külön történet, szereplői is sajátos szempontból vizsgálják az eseteket és döntéseket, a nagy egész mégis azt mutatja, hazánk klubjainak döntéshozói nem bíznak honfitársainkban.

Jelenleg nem tudom megmondani, mi kellene a szemléletváltáshoz, mert a tapasztalatok ellenére folyamatosan ugyanazokat a sztorikat figyeljük, trénerek jönnek-mennek, új neveket, új nemzetiségű szakembereket ismerünk meg, akiknek esetleg akadnak még felvillanásaik, jó részeredményeik is, de a többség nem ver gyökeret Magyarországon, és nem is alkot maradandót.

Nem a rosszindulat beszél belőlem, én szeretném a legjobban, hogy labdarúgásunk fejlődjön, és ha ezért egy szerb, francia, skót vagy éppen litván szakember tud tenni a legtöbbet, akkor legyen, csodálattal figyelem majd a munkáját. De talán Szerhij Rebrov óta nem láttam magyar csapat kispadján olyan importmestert, akinek felkészültsége, karizmája valóban markáns lett volna. Viszont jó futballt játszó csapatoknál magyar edzőket felfedeztem a kispadon. Bognár György, Szabó István vagy éppen Máté Csaba (a Fradinál) szemre is tetszetős játékot álmodott és alkotott meg, de most már óvatosan Pető Tamást is idesorolnám, aki alól minden átigazolási időszakban eladják a legjobbakat Fehérváron, és „kukáznak” neki újakat. Persze olykor kincseket is lehet találni, de talán nem kellene játszani a tűzzel…

A múlt héten Diósgyőrben jelentették be, hogy Valdas Dambrauskas lesz a csapat vezetőedzője. A litván szakembernek nincs jelentős játékosmúltja, 25 évesen a Legyen ön is milliomos! című televíziós vetélkedőben nyert annyi pénzt, hogy Angliába költözzön egy évre, és ott végezzen a Metropolitan Egyetem sporttudományi és edzői szakán. Pályafutása során bejárta Európa délkeleti részét, sikereket is elért, de sehol sem tudott hosszú éveken át építkezni. Dambrauskas vasárnap a listavezető Puskás ellen jó futballal és győzelemmel debütált, ez pedig reménykeltő a továbbiakra nézve. Nem lenne etikus most véleményt mondani a litván mesterről, esetleg eleve bukásra ítélni, mindenesetre a magyar szakma bizonyos szempontból megint kapott egy jókora gyomrost.

Biztos vagyok benne, hogy könnyebb lenyelni a békát akkor, ha egy klub a miénknél magasabban jegyzett országból, közegből importál szakvezetőt, de ugye a litván futballt jelenleg Európa legalsó polcaira lehet besorolni, nincsenek eredményei, sztárjai, ha az országból valakinek bármilyen sportág az eszébe jut, az a kosárlabda.

Persze Dambrauskas ettől függetlenül lehet jó edző és még akár a dobogóig is repítheti a DVTK-t, de a futballunkra vagy konkrétan az edzőképzésünkre, szakemberállományunkra nagyon nem vet jó fényt a szerződtetése.

És továbbra is azon gondolkodom, hogy egy olyan egyesületnél, mint a Diósgyőr, ahol jó esetben évente adják a kilincset egymás kezébe a trénerek, mi a gondolatmenet, mi a koncepció, és hagynak-e időt arra maguknak, hogy valaha valaminek a végére érjenek. Dambrauskas elődjével, a szerb Vladimir Radenkoviccsal rég nem látott magasságokba emelkedtek a piros-fehérek, az őszi szezon végén a harmadik helyen álltak, aztán a januári felkészülés és a februári rajt után hirtelen rossz edző lett, ráadásul az elbocsátó szép üzenet indoklásából sem az elegancia sütött, a nyilvánosság elé tárták a tréner vélt hiányosságait, aki viszont nagyon kulturáltan nem reagált a kritikákra. Most Diósgyőrben a litván vezetőedző személyében látják, hogy a hosszú távú tervek megvalósulhatnak, de tavaly ilyenkor meg Radenkovicsban vélték felfedezni, azelőtt meg Dragan Vukmirban, és végül egyik sem vált be. Minden rossz tapasztalat ellenére most megint külföldi tréner következett, akiről eddig senki sem hallott a magyar futballban, és Diósgyőrben csak remélhetik, hogy gyorsan adaptálódik a magyar közeghez, bár talán sokan azt kívánják neki, hogy sohase tegye, és járjon csak a maga útján.

A Debrecen hasonló cipőben jár és hasonló menedzselési elvek szerint működik; hol vannak már a Garamvölgyi Lajosok, Herczeg Andrások, sőt Kondás Elemérek a Loki kispadjáról?! A cívisváros mindig büszke volt az identitására, a lokálpatriotizmusára, aki odament idegenként dolgozni, kétszeresen bizonyítania kellett, és bizony ebbe sokaknak bele is tört a bicskájuk. Most a külföldi edzők vannak soron, nekik kellene a régi dicsfényt visszaállítani, de nemigen sikerül. Tavaly nyáron a korábban azért sikereket is elérő szerb Szrdjan Blagojevicsnek telt ki az ideje, Dombi Tibor kellett tűzoltónak. A Fradinál parádésan teljesítő Máté Csaba a kakukktojás, aki bár nagyon kereste a fonalat, nem tudta felvenni, és jöhetett egy évadon belül a negyedik tréner a szerb Nestor El Maestro személyében. A különc szakember ki is zökkenthetné ilyen helyzetben a csapatot az apátiából, de tény, a DVSC még március elején is kieső helyen tanyázik, öt pontra van a bennmaradást jelentő helyektől. A szerényen magát mesterre keresztelő tréner mágiája még nem látszik, de lehet, hogy a „főzete” majd a bajnokság hajrájában éri el hatását, és a Debrecen végül megtáltosodik. Ami egyébként elvárható lenne, mert a Lokinál nem kevés pénzt áldoztak a télen a keret megerősítésére, szóval nem kutyaütőkkel dolgozik El Maestro, most már látszaniuk kell az edzői kvalitásoknak.

Azt, hogy mit csinálnak pro licences edzőink, miközben ilyen híreket olvasnak, nem tudom, de sejtem, hogy kínjukban nagyokat nevetnek, átkozódnak vagy éppen depresszióba zuhannak és megkérdőjelezik saját képességeiket. Aztán elmennek NB II-es, NB III-as vagy éppen az utánpótlás-bajnokságban szereplő együttesekhez, és bár másról álmodnak, ott próbálnak alkotni. A kapuk zártságát látva vélhetően egyre fogy a motiváció, a lelkesedés, a fejlődésbe vetett hit. És látjuk, hogy valami nagyon el van csúszva, mégis hitegetjük magunkat, hogy jók a szabályaink, az akadémiai rendszerünk, első osztályú klubjaink menedzselése, közben tranzitországként funkcionálunk, és még mindig nem kérdezzük meg a paksiakat, hogy mitől működik évtizedek óta náluk szerény költségvetésből hatékonyan a futball, legalábbis itthon. Vagy ha megkérdezzük, és a válasz ismeretében sem változtatunk, akkor még nagyobb a baj.

Abba pedig nem is szeretnék belemenni, ami az összeesküvés-elméletek alapjául is szolgál, hogy még mindig léteznek menedzser–klubvezetői vagy éppen menedzser–vezetőedzői kapcsolatok, amelyek olykor minden szempontból gyümölcsözőek, máskor meg csak egyből, de az nem a szakmai… Ha vannak ilyen működési elvek, az nagyon szomorú, mert ez a gyakorlat az 1990-es, 2000-es években volt divat, amikor a csapatoknál, a vezetőknél, az edzőknél gazdagabb volt a templom egere is. Most, a gazdasági biztonság időszakában még pletykaszinten sem kellene semmi ilyet hallani, bőven a szakmára kellene és lehetne koncentrálni. Bízom benne, hogy feltevésemnek nincs alapja és valóban csak a rosszindulat indítja el a hasonló történeteket.

Nem tudok mást mondani: hosszú évek óta bebizonyosodik, azért, mert valaki külföldi, nem feltétlenül jobb, mint a magyar, legyen szó játékosról vagy éppen edzőről. Úgy tetszik, klubvezetőink sokszor szeretnek kis kockázatot vállalva túlélni, mint egy naggyal esetleg évekre biztos alapot teremteni. Az MLSZ a támogatási, jutalmazási rendszerével igyekszik beavatkozni a folyamatokba, de amíg sokszor nem üzleti alapon működik valami, addig a felelősség sem akkora, nyugodtan lehet kísérletezni – sajnos a hazai „termék” kárára.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!