Hasznos versenyfutás – Bobory Balázs publicisztikája

Az ég kék, a fű zöld, a Ferencváros pedig a magyar OTP Bank Liga élén telel – ja, várjunk, ezt most nem ide…

Persze tudom én, hogy a zöld-fehérek a vesztett pontok alapján a legjobbak és egy meccsel kevesebbet játszottak, mint az éllovas Puskás Akadémia, de a tény az tény: jelenleg a felcsútiak vezetik az élvonalbeli bajnokságot.

Elfogult messze nem vagyok egyik említett együttessel sem, egyszerűen csak úgy gondolom, nem baj, ha néha kicsit kavarog az állóvíz, a magyar labdarúgásnak jót tesz, ha ráncigálják az egyeduralkodó oroszlán bajszát, és valós versenyre késztetik. Más kérdés persze, hogy a IX. kerületben ehhez a kérdéshez miként állnak: megfordul-e a fejükben, hogy a rivalizálás végén elbukhatják a bajnoki címet, és akkor a sokat hangoztatott BL-szereplésre a következő idényben pontosan nulla százalék esélyük lesz, vagy tökéletesen magabiztosak és tudják, a hosszú távú versenyfutásban itthon verhetetlenek, majd amikor csak a hazai porondra kell koncentrálni, akkor bedarálnak mindenkit, és végül ismét megkoronázzák őket…

Ezt most csak azért taglalom részletesebben, mert kardinális kérdésekben sok más kirívóan érdekes számomra nem történt a 2024–2025-ös idény első felében, valahogy csak úgy csordogál a bajnokság, szinte bárki legyőzhet bárkit, sűrű a mezőny, ahogy az már az elmúlt években lenni szokott, csak hátul van nagyobb bajban a Debrecen meg a Kecskemét, de róluk később.

Térjünk vissza még az aranyért zajló versenyfutásra, konkrétan az éllovasra, amely a legkiegyensúlyozottabb teljesítményt nyújtotta az ősszel. A Puskás Akadémia szereplése évek óta a viták kereszttüzében áll, én továbbra is úgy gondolom, az eredetileg kitalált funkcióját úgy látná el jobban, ha az alapcsapatában rendszeresen legalább öt-hat saját nevelésű ifjú kapna helyet, akik aztán hasznára válnának nemcsak a klubnak, hanem hosszú távon az egész magyar futballnak is. A felcsútiak teljesítménye minden dicséretet megérdemel, én kontex­tusba helyezve akkor zengenék ódákat róluk, ha tényleg néhány húsz esztendő körüli ifjú bontogatná eredményesen a szárnyát, és látnánk a minőségi képzés kézzelfogható eredményét. Most vonatkoztassunk el attól, hogy az ősz játékosa a 31 éves Puskás-nevelés Nagy Zsolt lett, mert őt sajnos csak körülbelül öt-hat esztendeje fedezte fel magának igazából a magyar futball, addig hol játszott, hol nem, kölcsönadták, visszahozták, és bizony volt esély rá, hogy félresiklik a pályafutása. Én nagyon bízom benne, hogy jelenleg is nevelkednek az akadémián Nagy Zsoltok, és ha igen, akkor őket be kellene dobni a mély vízbe, hogy ne 25 éves kora után derüljön ki valakiről, mekkora érték (lásd még Varga Barnabás…). Ha meg nincsenek az akadémia bázisán hasonló gyerekek, akkor az én értékítéletem szerint sokat veszít az őszi elsőség az értékéből, mert a Felcsútot szemlélve nehezen tudom kettéválasztani az elitképzést és az első csapat szereplését, ha csak megint a funkciók ellátását veszem alapul.

A Ferencváros kétarcúságáról az elmúlt hónapokban rengeteg szó esett, számtalan szakember, újságíró mondta el a véleményét, hogy a Fradi az Európa-ligában miért mutat jobb futballt, mint a hazai bajnokságban, és sokak véleményében igazságot is vélek felfedezni. Az egész magyar futballnak hasznot hajt a Fradi azzal, hogy megéri a tavaszt a nemzetközi porondon, és tökéletesen érthető a cél, hogy mindig többet és többet akarnak a klub vezetői. Néhány hete papírra is vetettem, azt látom, nem most fogja áttörni az üvegplafont a Ferencváros, bizonyos szempontból mégis megtette, mert Naby Keita megszerzésével nem egy pályafutása végén levezető nagy név érkezett a zöld-fehérekhez, hanem egy olyan BL-győztes, akinek még nagy tervei vannak a pályán, és bár megbicsaklott a karrierje, méltónak találja a magyar bajnokot arra, hogy itt építse újra magát. Az megint pozitívum, hogy a Ferencváros eljutott szakmailag és gazdaságilag is arra a szintre, hogy egy ilyen labdarúgó számára valós alternatívát ajánl, sőt, meg is nyeri a versenyfutást a kiszemeltért.

De az FTC őszének van egy másik oldala is, az pedig eléggé unott, szürke és egyhangú, pont olyan, mint a hazai bajnokságban mutatott futballja, ami miatt jelenleg van valaki eggyel feljebb a tabellán. A ferencvárosiak elég bő kerettel dolgoznak, jól látszik, hogy a vezetőedző milyen alapmagra számít inkább az Európa-ligában, a többiek itthon bizonyíthat(ná)nak. De nem nagyon teszik, és ennek több oka lehet. Egyrészt, ha egy csapat hosszú ideig lényegében olyan rivális nélkül versenyez, amely képes lenne nyomást helyezni rá, akkor az öltözőre rátelepedhet a tudatalatti által kiváltott túlzott nyugalom, a „majd úgyis meglesz valahogy” érzése, és ebből az állapotból nehéz felpörögni. Aztán az is lehet, hogy a keret egyik része besorolta magát „a második kategóriába”, és néhány játékosnál a csalódottság, másoknál meg a túlzott bizonyítási vágy köti gúzsba a lábakat, és amikor bizonyítani kellene egy hazai bajnokin, nem jön a teljesítmény. És persze a szakvezető, Pascal Jansen sem győzött meg eddig, én legtöbbször azt a szenvedélyt nem látom a Ferencvároson, amely az elmúlt évtizedekben magával ragadta a népes tábort, ettől függetlenül hosszú távon lehet megmondani, hogy a holland mit tud adni ennek a klubnak.

A bajnoki cím mellett mindig a kiesés témája a legfontosabb, és most bizony a Kecskemét és a Debrecen tűnik a legesélyesebbnek arra, hogy az idény végén alászálljon a másodosztályba. Mindkét helyen elmérték magukat a klubvezetők, azaz a nyári transzferek során minőséget veszítettek, utána pedig kezdődtek a finom, majd drasztikus módszerekkel történő beavatkozások, mint például az edzőcsere… Nem teljesen értem, mi lett más mindkét helyen, mint a nyáron volt, amikor szinte erősítés nélkül szaladt neki a Kecskemét és a Loki az idénynek, most pedig repkednek a nevek, hogy kiket csábítanának magukhoz. A lelkiállapot viszont már nem ugyanaz, a menekülés nehéz, mentális állapotot megterhelő műfaj, ebbe néha még a legjobbak bicskája is beletörik. Szóval lehet, hogy nem kellett volna megvárni a krízishelyzetet, és alaposabban kellett volna gondolkodni, vagy nem csukva tartani a pénztárcát, így kíváncsian várom, milyen karaktereket mutatnak majd a folytatásban a kiesőjelöltek és szakvezetőik.

Számomra az élvonal történéseivel kapcsolatban egyébként az a legfontosabb, hogy egyre több olyan együttest látok, ahol szanálják a nem megfelelő minőségű importot, és a magyar játékosok kerülnek előtérbe. Paks és Kecskemét ezen a téren mindig az élen járt, ahogy az MTK-nál is örvendetes, ahogy saját nevelésű fiataljaikat tolják előre és ezzel együtt eredményesek. Zalaegerszegen is honfitársaink tolják leginkább a szekeret, és beállt a sorba a Fehérvár, amely Pető Tamás keze alatt pofás kis csapatnak tűnik. A fent említett együttesek útja az, amely a magyar futball további emelkedéséhez elvezet, és ebben biztosan vannak buktatók, egyéni és klubszintű kudarcok, de ha fiataljaink nem játszanak a legmagasabb hazai szinten, akkor esély sincs arra, hogy válogatottunk legalább hasonló eredményeket érjen el, mint most. Szóval biztatóbb a helyzet, de van még mit tenni.

Sokszor elmondtam azt is, hogy a magyar bajnokság színvonala az elmúlt évtizedben sokat emelkedett, ezt a véleményemet tartom most is, attól függetlenül, hogy ezen a téren ezúttal hatalmas előrelépést nem látok, én mindenesetre a legtöbb hazai bajnokin felfedezek érdekességet, szép megmozdulásokat és akadnak izgalmak, fordulatok is bőven.

Hogy aztán 2025 nyarára hova jutunk, nehéz megmondani, de talán van mire várni, mert a bajnoki címért és a kiesés elkerüléséért még nagy csata lehet.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!