Az égi pályán rúgják tovább a labdát

A Jakab János által szervezett futball-legendák karácsonyának szomorú pillanata, amikor az év elhunyt labdarúgóira emlékezünk. Az idén Juhász Péter, Juhász István, Müller Sándor, Komora Imre, Marosi István, Oborzil Sándor és Schumann Péter hagyott itt bennünket. Felidézünk velük kapcsolatban néhány emlékezetes pillanatot.

Noha a ferencvárosi Juhász István (23-szoros válogatott, élt 79 évet) fedezetet (középpályást) játszott, számos mérkőzésen góllal járult a Fradi sikeréhez. A VVK-sorozatban (1964–1965) a Bilbao elleni negyeddöntő első mérkőzésén az ő szabadrúgásgólja döntött az első meccsen (1:0). „Juhász a balösszekötő helyéről jobb lábbal mintegy 15 méterről, kapásból hatalmas gólt ragasztott a bal felső sarokba.” Az ő két góljával verték meg a Vasast 2:0-ra 1969-ben. „Juhász játékkedve volt szembetűnő, két gólja pedig önmaga helyett beszél (…) Erről a szerény, csupa szív robotemberről mostanában sok szó esik, mert tavasszal kitűnő átlagosztályzatot ért el, s eljutott a válogatottságig is. De hogy nem véletlenül kap sok elismerést, azt bebizonyította vasárnap este a Népstadionban is. Beszáguldozta az egész pályát, ütközött, cselezett, lyukra futott, s régi csatárerényeinek csillogtatásával, remekül kihasználta a helyzeteket is.” Ám mégis Juci „belépője” a legemlékezetesebb: 1963. november 7-én az Üllői úton a Pécsi Dózsa volt az ellenfél, a Ferencváros 5:1-re győzött, négy gól Juhász nevéhez fűződik. Délelőtt még az ifik meccsére indult el, aztán szóltak neki, hogy a tartalékban játszik, majd Albert bejelentése után a nagycsapat taktikai értekezletén találta magát. A hiányzók pótlására több variációt is felvázolt a Népsport, ám Juhász István neve egyik verzióban sem szerepelt. S amikor a hazai együttes a sérült Albert Flórián, Novák Dezső és Rákosi Gyula nélkül futott ki a pályára, a nézőtéren sokan érezték úgy, hogy a tartalékos csapat nem tudja megnyerni a mérkőzést.

Nem így lett. A Népsport ezt írta: „A csatárok közül a fiatal Juhász szinte páratlan bravúrt mondhat magáénak: élete első NB I-es mérkőzésén négyszer talált a hálóba.” Albert Flórián kiesése után Mészáros József edző – mielőtt betette a csapatba – azt mondta neki, senki sem tőle várja, hogy megnyerje a mérkőzést… A 18 éves újonc megnyerte!

Az újpesti Juhász Péter (24-szeres válogatott, élt 75 évet) 1968-ban, 19 évesen a Bp. Honvéd ellen (2:1) mutatkozott be csapatában csatárként, az NS szerint „az újonc Juhász nem okozott csalódást.” Egy hét múlva a Vasas ellen (3:0) gólt fejelt, gólpasszt adott, a harmadik gól előtt pedig előle fogta kézbe a labdát a 16-oson kívül Kenderesi István kapus, a szabadrúgást Solymosi Ernő vágta be. „Juhász és Nagy várakozáson felüli teljesítményt nyújtott. Bátrak voltak a közelharcokban, ügyesen cselezek, s beadásaik rendre veszélyt jelentettek a Vasas kapujára.” Nagy László első meccsét játszotta a Dózsában. A balhátvéd egy gólt szerzett 24 válogatott találkozóján, a bolgárok ellen (2:0), amely az NS szerint „felszabadítóan hatott a magyar együttesre”.  „Sosem titkoltam, hogy lecsúszott lövés volt” – nyilatkozta a balhátvéd később az NS-nek, arra viszont büszke, ha szóba kerül, egy generáció tudja, hogy ez is kellett az 1972-es Eb-4. hely felé vezető úton. Nem mellesleg Juhász Pétert – Kozma Mihály társaságában – beválasztották a kontinensbajnokság álomcsapatába. Szerzett azért ennél nagyobb gólt is, az is fontos volt: az 1972-es olimpia csoportkörében a brazilok 2–1-re vezettek, a védő 22 méterről nagy gólt lőtt: „Nem lett volna sima az utunk a fináléig, ha nem varrom be…”

Müller Sándorral (17-szeres válogatott, élt 75 évet) kapcsolatban elsőre majd’ mindenkinek az 1974-es Üllői úti stadionavató ugrik be: 1974. május 19-én a Vasas az ő góljával győzte le a Fradit 1–0-ra. Az NS szerint: „Mozgékonysága tetszett, góljával döntő érdemeket szerzett.” Rá egy évre az Újpest ellen (3–0) még jobban futballozott, két gólt lőtt, kiharcolt egy tizenegyeset, 8-ast kapott lapunktól: „Müller vezérletével, a szünet után jó csapatteljesítménnyel nyert a Vasas. (…) Müller volt a mezőny legjobbja, már az első félidőben is voltak jó beadásai, szünet után pedig ellenállhatatlan volt.” Együttese 1977-ben bajnokságot nyert, áprilisban a Népstadionban 4–1-re lemosta a Fradit: „A középpályán találjuk a mezőny legjobbját Müller személyében, aki tanárként futballozta végig ezt a rangadót. Egy pillanatra sem állt meg, sok labdát szerzett és egy sereg jó támadást indított.” Játszott az 1982-es vb-selejtezőn, Luzernben Svájc ellen 11-esből ő állította be a 2–2-es eredményt. A futball-legenda szerint elment a labdáért, hogy odaadja a Mészöly Kálmán által kijelölt büntetőrúgónak – ám nem tülekedtek a végrehajtók, úgyhogy maga vette kezébe a válogatott sorsát, és belőtte. A Népsport kiemelte: „Rutinját, nagy hidegvérét dicséri, hogy vállalkozott a 11-es végrehajtására.”

Komora Imre (2-szeres válogatott, élt 84 évet) a „nagy” Honvédban cseperedett fel: „Amikor Bozsikék mellé csöppentem, szégyelltem magam, ha elpattant tőlem a labda, ha kihagytam egy helyzetet (…) fel kellett nőnöm hozzájuk, ennek érdekében rengeteget gyakoroltam.” Eb-3. lett 1964-ben, Tokióban olimpiai bajnok. „A döntő után úgy sírtam, mint egy gyerek. Ráadásul Lakat Károly volt az edzőnk, akit édesapám révén ismertem korábbról, s akit a világ egyik legjobb szakemberének tartottam.” Futballsikerei mellett elsősorban edzőként alkotott maradandót: a Bp. Honvéddal háromszor lett bajnok (1984, 1985, 1986), az 1986-os vb-re készülő válogatottnak olyan játékosokat adott a klub, mint Andrusch, Nagy Antal, Garaba, Sallai, Varga, Détári, Esterházy). Az Olympia­kosz vele a kispadon Görög Kupát nyert (1990). Labdarúgóként nem nyert bajnoki címet, de nem maradt benne hiányérzet. „Edzőként elértem, ami futballistaként nem sikerült.”

Oborzil Sándor (élt 81 évet) noha az élvonalban a Dorog együttesében mutatkozott be, az MTK-ban lett ismert játékos. Eredetileg jobbösszekötő volt, de a középpálya minden posztján megfordult, sőt Lakat még védőként is beállította. Egyik legemlékezetesebb találkozóját 1972. október 29-én játszotta a Népstadionban. Az MTK kettős mérkőzés keretében a Vasassal mérkőzött, a piros-kékek az utolsó percig 2–1-re vezettek, ám a 90. percben Török Péter felvágta Kiss Tibort, Bircsák Gusztáv játékvezető 11-est ítélt. „Oborzil állt a labda mögé és a jobbra mozduló Mészáros mellett nagy erővel a kapu bal oldalába helyezett (2–2).” A Népsport szerint nem ment neki jól, előtte a Honvéd ellen (0–0) „Oborzil fáradhatatlannak bizonyult, néhány nagy lövéssel veszélyeztetett.” Nemcsak a pályán volt nagy zsugás, imádott kártyázni, egykoron a pólós olimpiai bajnok Csapó Gáborral verte a blattot.

A szorgalom mintaképe volt Marosi László (élt 85 évet), akinek gyerekként az jelentette a boldogságot, ha Puskás Ferencéknek szedhette a labdát. Az NB I-ben az MTK ellen mutatkozott be 1957 áprilisában, egy hónappal később a Tatabányának (2:2) első gólját is belőtte, akkor még jobbszélső volt. „Marosinak néhány megoldása, elfutása érdemel említést.” Az 1959-ben Közép-európai Kupa-győztes együttes tagja volt, az MTK ellen az első találkozón lépett pályára (4:3, 2:2), ám Szőcs János sérülése miatt jobbhátvéd lett, később a védősor valamennyi helyén hasznosan futballozott, legtöbbször balhátvédként. Második trófeáját védőposzton szerezte (MNK-győzelem, 1964). „Marosi és Dudás lelkiismeretesen vigyázott az emberére, de a váltásokról néha lekéstek.”

A szerencsétlen sorsú, az Újpesttel három bajnokságot nyerő Schumann Péter (élt 69 évet) 1975-ben azon a meccsen játszott először lila-fehérben, amelyen Pécsen csapata 4–2-re kikapott és a négy gólt szerző Dárdai Pál a Népsporttól 10-es osztályzatot érdemelt ki. Schumann is lőtt gólt akkor, „az újonc góllal mutatkozott be és játékára sem lehet panasz”. Másik kiemelkedő teljesítményét a Fradi ellen nyújtotta 1980-ban, a Dózsa 4–1-re nyert, gólt lőtt, 7-es osztályzatot kapott. Találatára így emlékezett:

„Labdavezetés közben többször is felnéztem és láttam, hogy az egész ferencvárosi védelem Törőcsikre és Fazekasra ügyel, a hozzájuk továbbítás lehetőségét igyekszik lezárni. Mentem előre, és egyszer csak ott volt a kapu!’’ Idővel érszűkület miatt mindkét lábát amputálták, sorsát méltósággal viselve hunyt el 70. évében.

A békéscsabai Fabulya György (élt 60 évet) korszakos alakja a békéscsabai futballnak, 1988-ban csapatkapitánya volt a Bp. Honvéddal szemben (3–2) MNK-győztes együttesnek. Ám sorsa szomorúan alakult, utolsó éveiben hajléktalanként élt, s ugyan többen is segítő kezet nyújtottak, ő azt nem fogadta el.