Dumavár – az újpesti háttérhatalom

Ha hinni lehet az irodalom- és kávéháztörténeti forrásoknak, az 1923-tól kezdve az újpesti szurkolók törzshelyének számító, Árpád úti Kör-kávéházban az úgynevezett Petőfi-asztal körül alakult meg 1928-ban a híres drukkertársaság, a Dumavár. A kerek márványlapos, vaslábakkal készített bútordarab azért viselte a költő nevét, mert az anekdota szerint 1848 márciusában erre felállva szavalta el a Pilvax-kávéházban a Nemzeti Dalt – pontosabban vagy erre, vagy az asztal manapság a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött párjára. 

Történetünk szempontjából a tisztázatlan részletnél fontosabb, hogy Papp József tulajdonos, a Pilvax korábbi vezetője a Kör-kávéház 1927-es megvásárlása nyomán átvitette a díszes asztalt az akkor még Budapesttől különálló településként működő Újpestre, megajándékozva a kávéház sportkedvelő törzsközönségét az úgynevezett „dumaasztallal”. Az egyre intenzívebb kávéházi szurkolói élet azonban egy idő után kinőtte a Petőfi-fórumot és leköltözött az időközben felújított szuterénbe. A tágas pincehelyiségben zajlottak ettől fogva az Újpest-drukkerek hétköznapjai, amelyeket véget nem érő viták, spontán mérkőzéselemzések, heves fogadások, kritikus sajtószemlék, a biliárdhoz hasonló karamboljáték csatái színesítettek – létrejött a sajátos szervezeti struktúrával, házi szabályokkal működő Dumavár.

„A klub vezetősége mögött áll egy erős, látszatra szervezetlen, de mégis hatalmas, lelkes és elsősorban áldozatkész, speciálisan »Újpesti» szervezet, a Dumavár – mutatta be Az Est című lap 1930-ban a társaságot. – Demokratikus köztársaság, 300 adófizető polgárral. Elnöke Szemere Ernő, a várúr. A demokráciában zászlósurak is vannak. Maros Oszkár, a »gazdasági főmufti«, aki még a sziklából is pénzt fakaszt. Somló Sándor »a játékosok apja« címet viseli, mert a gyárban, mint üzemvezető, a legtöbb sportoló alkalmazottnak ő a hivatali főnöke. A főlevéltárosi állás »szervezés alatt« van, egyelőre Eichler József háznagy gyűjti az Újpestről megjelent lapközleményeket, rajzokat. A legfontosabb tisztek egyikét Ladányi Antal, a népszerű »Tóni bácsi« tölti be. Neki kell bizonyos embereket leinteni, mondván: – Tanáccsal el vagyunk látva, mennyit ad hozzá? Pénz beszél... 

Mert a Dumavárban – bármilyen furcsán hangzik is – tilos a duma. Illetve csak az beszélhet, aki már letette a garast. (Papírpénzben.) Múlt csütörtökön arról volt szó, hogy megvegyék-e az Attila pályaválasztó jogát. A Dumavár követelte. Az Újpestnek nem volt rá pénze. A Dumavár népgyűlést hívott egybe és másfél óra alatt együtt volt a háromezer pengő. Így vesz az Újpest pályajogot, centert, halfot, hátvédet. Szóval: aki lefizette adóját, az beszélhet. Nem mindenről: vasárnap estétől szerda estéig az elmúlt meccsről, attól kezdve csak a következőről. A szabály ellen vétők büntetést fizetnek.”

Laszip Gábor klubtörténész segít betájolni a szurkolók anyagi áldozatának jelentőségét: az összeg, amelynek összegyűjtésével elérte a Dumavár, hogy az 1929–1930-as bajnokság utolsó fordulójában, a miskolci Attila elleni mérkőzésen saját stadionjában ünnepelhesse az Újpest első bajnoki címét, egy gyári munkás kétévi, egy középiskolai tanár egyévi fizetésének felelt meg. A végül 4:1-re megnyert mérkőzés nyújtotta élményért ennyi mégsem volt nagy ár, főként a jól szituált, tehetős, társadalmilag elismert pozíciókat betöltő Dumavár-tagoknak. Kiváltságos kör, korabeli mecénási VIP-klub volt ez, a kontraszt szembetűnő, ha a vérmes, nagyhangú és jellemzően kispénzű Lila Közép táborával vetjük össze. Beszédes a „várúr”, Szemere Ernő 1931-es, Az Ujság című lapban közölt vallomása lelátói szokásairól.

„Rendszerint az újpesti pálya elnökségi páholyában szoktam drukkolni. Aschner Lipót elnök, Wolfner báró a társaim és mindannyian igen csendesek vagyunk. Akár jó a csapat, akár rossz! Néha-néha azért kiszalad biztatás a számon, de csak olyankor, amikor szükség van rá. Ekkor azonban a jeladást átveszi az egész tribün és a következő pillanatban minden oldalról harsog az »Új-pest! Új-pest! Új-pest!«. Valamikor egyik cigarettát a másik után szívtam a mérkőzés alatt, most a drukkolásom külsőleg csak annyiban nyilvánul meg, hogy felállok, leülök, amit azt hiszem kevésbé lelkes futballrajongó is megtesz. Mint a Dumavár elnöke, természetesen egész váram népe nevében drukkolok a győzelemért. Ha győzünk, akkor nagy az asztal a győzelem után. Ide vezet a játékosok útja is s itt újra átéljük a lezajlott mérkőzés érdekesebb fázisait. Ha vesztünk... hm… akkor csendes emberke leszek, ilyenkor visszavonulok a lakásom legcsendesebb zugába és senkinek sem ajánlatos, hogy zavarjon.”

Azért nem minden Dumavár-tag bizonyult ennyire visszafogottnak. Ott volt például Halassy Olivér, a gyermekkori villamosbalesete nyomán csonkolt lábbal élő úszóbajnok, kétszeres olimpiai aranyérmes vízilabdázó, a szurkolóként is rendíthetetlen sportember...

„Este hét óra van, amikor kopogtatunk a vár kapuján – olvassuk Az Ujság 1930. március 9-i számában. – Kopogtatunk, majd dörömbölünk, míg végre nagy nehezen meghallják odabent, mert a Dumavárból nevéhez illően olyan »duma« hallatszik ki, hogy az ember azt hinné, a legközelebbi meccsre való tekintettel a tagok tréninget tartanak. Közöttük van vitéz Halassy Olivér is, a világhírű úszóbajnok. Halassy arról nevezetes, mint itt megtudtuk, hogy a Dumavárnak is bajnoka: már két ízben büntették meg 40 pengőre, mert nagyon kiabált a pályán és pfujolta a bírót. Nevezetes tagjai még a Dumavárnak: a kiabálók, a főkiabálók és legelsősorban az ultrakiabálók. A Dumavárnak nagy tekintélye van az Újpest életében, mert ők döntik el hangjukkal, hogy milyen összeállításban szerepeljen a csapat, sőt, mint mondják, nem egy játékost is a Dumavár kiabálása következtében vásárolt meg az Újpest.”

A csapat boldogulását szívvel, lélekkel, hanggal, hallgatással, pénzzel, vitával, játékoscsábítással, ármánykodással segítő társaság legpontosabb definícióját talán a Sporthírlap adta meg: „kritikasasfészek és reményközpont”. A Dumavárba, amely egyszerre jelentette a kávéházi szeparét és magát a szurkolói kört, minden csütörtökön elvárták az Újpest csapatának valamennyi játékosát, sőt ezeken a napokon a futballistáknak illett megvendégelniük az értük lelkesedő-aggódó drukkereket. Szemere Ernő 1935-ben, Ladányi Antal 1939-ben bekövetkezett halála, majd a zsidó tagok háttérbe szorulása is közrejátszott abban, hogy 1942–1943 körül szétesett a társaság, és bár a második világháború után még újraalakult, 1947-ben végleg eltűnt a neve a hírekből, a kommunista hatalomátvétel felszámolta a civil szerveződéseket. A virágkort az 1920-as, 1930-as évek fordulója jelentette, ehhez az időszakhoz kapcsolódik Az Est alábbi riportja is a Hungária elleni, 1931-es mérkőzés újpesti előkészületeiről.

„Az igazi élet az esti órákban, a Dumavárban kezdődött, (…) törzsasztalánál egyre gyülekeznek a tagok. Mindenki fogadásokat köt. (…) Szemere, a várúr beszéli: – A Dumavár törvényei tiltják a pénzbeli fogadást. Csak kávéba és cigarettába lehet fogadni. Fogadásokat kötünk a gólarányra, a góllövőkre, a góllövés időpontjára és fogadásainkat a legkülöbözőképpen variáljuk. Csak éppen a győzelem vagy a vereség kérdése nem lehet a fogadás tárgya, annyira biztosak vagyunk a győzelemben. Nincs közöttünk egyetlenegy sem, aki ne volna »feszt« az újpesti győzelemre. Kaphatók vagyunk azonban ilyen formában is egy fogadásra. De csak az MTK-kaszinóval szemben. Akár nyilvánosan ki is hívjuk az MTK-kaszinót egy ilyen fogadásra bizonyos számú uzsonnakávé erejéig. (…) A Dumavárban tegnap estig több mint 300 kávé és megszámlálhatatlan mennyiségű cigaretta áll a vasárnapi meccsre. Nagy meccs lesz.”