Ki a felelős a Vidék elejtéséért?

Meglehetősen sokan, 15 ezren látták az Üllői úton 1942 áprilisában a Budapest–Vidék mérkőzést. A végeredmény 2:2 lett, „kitűnő időben igazi hírverés volt ez a találkozó a labdarúgásnak. Régóta követelték már az »Önöké a szó« hasábjain is a Budapest–Vidék összecsapást s bebizonyosodott, hogy az ötlet kitűnő, mindkét táborban felébresztette a nemes vetélkedés szellemét, a közönség pedig egy mérkőzésen láthatta a magyar labdarúgás színe-javát.”

Ezek után természetes, hogy 1943-ban is sor került a találkozásra, ezúttal vidéken, Kolozsváron. Ahol igen nagy volt az érdeklődés, pótlelátókat állítottak fel, így tízezer nézőre számítottak. Igyekeztek javítani a Városi Stadion játékterének talaján is, amire nagy szükség mutatkozott.

Gond csak a játékosok elszállásolásával volt, mert a nyári egyetem hallgatói a legtöbb szállóban elfoglalták a helyeket. Olyannyira, hogy a futballisták elszórtan, itt-ott kaptak szobákat, „ez annyiban kényelmetlen, hogy a vezetőknek nagy gondot okoz a játékosok összetartása és ügyes-bajos dolgaiknak az eligazítása”.

A mérkőzés előtti napokban sok szó esett arról, mi a különbség a budapesti és a vidéki futball között. Tóth György, a Gamma válogatott kapusa szerint a vidéki csapatok keményebben, rámenősebben játszanak, főleg hazai pályán. Elmondta azt is, hogy a valósabb összehasonlítás kedvéért szerencsésebb lett volna két mérkőzést rendezni, egyet Budapesten, egyet vidéken. Az újpesti fedezet, Balogh I István („Bonzó”) úgy vélte, leginkább a nézőseregek között van különbség. Vidéken „néhol a közönség olyan fanatikus, hogy valósággal belekergeti csapatát a győzelembe. Innen van aztán az, hogy a vidéki játékosok otthon néha a kelleténél is jobban beleszállnak a küzdelembe”   .

A mérkőzés későbbi legjobbja (3 gól), az újpesti Zsengellér Gyula a két csapatot teljesen egyenrangúnak tartotta, feléjük, tehát a budapestiek felé legfeljebb az billentheti a mérleg nyelvét, hogy tapasztaltabbak és technikásabbak. Ugyanezt mondta a Vidék csapatát összeállító salgótarjáni Pákozdi László is, hozzátéve, hogy ha az ellenfelük jó napot fog ki, szinte megállíthatatlan lesz.

Móré János, a Szolnoki MÁV edzője az összeállítást bírálta, szerinte játékosát, Szűcs Sándort luxus jobbhátvédként szerepeltetni, hiszen a poszton nincs számára akkora hely, amekkorát be tud játszani. Szűcs egyszerűen zárta ki a további vitát: „Szívesen játszom jobbhátvédet is.” A budapestieknél az FTC balszélsője, Gyetvai László az utolsó pillanatban sérülés miatt lemondta a játékot, helyére Surányi Lászlót (Csepel) hívta be Fröhlich Sándor edző.

A mérkőzés délelőttjén a budapestiek várost néztek, majd kora délután kivonultak a Villamos-pályára átöltözni, ugyanis a Városi Stadionban némi átépítés miatt az öltözők használhatatlanok voltak. Közben a vezetők megegyeztek abban, hogy tekintettel a mérkőzés komolyságára, csere nem lesz.

Aztán eljött a kezdés ideje, Bodola Gyula (Nagyváradi AC) és Sárosi György dr. (Ferencváros) választott, Budapest kezdett nappal hátban. Talán ezért (is) alig fél óra elteltével már vezetett is, Zsengellér 25 méterről kapáslövéssel vette be Vécsey Adolf (Nagyváradi AC) kapuját, ahogy a félidő lefújása előtt Surányi is a tizenhatos sarkáról. Nappal szemben védve a gyors labdák veszélyesek lehetnek, mint ezúttal is.

„Hol a Vidék?”– kiáltozta a közönség a szünetben, ám nem hatott. Az utolsó negyedórában még három gólt kapott a csapat, előbb az újpesti Szusza Ferenc lőtt kapásgólt, majd kétszer újra Zsengellér jött, a kettőből egy megint kapáslövés volt. A lefújásig jutott idő egy kiállításra is, Sági János azért küldte le a pályáról a nagyváradi Perényi Józsefet, mert előbb vitatkozott, majd rálegyintett a bíróra.

A vége tehát 5:0 – fölényes budapesti siker.

Másnap érdekes háttérrel szolgált a Nemzeti Sport. „Valahogyan az egész mérkőzéssel kapcsolatban az volt a benyomásunk, mintha az MLSz csapata a budapesti csapat lett volna, a vidéki pedig az ellenfél. Holott az, hogy az, MLSz vezetői budapestiek, voltaképpen csak véletlen, illetve úgy kellene, hogy legyen”– kezdte az újság.

Aztán kiderül, hogy a budapesti csapat minden jót megkapott a meccs előtt, a játékosok például hálókocsiban utazhattak Kolozsvárra, míg a nagyváradiak „állva izzadták végig az utat, »jóformán a lépcsőkön«. Szinte az utolsó pillanatban érkeztek. Ez pedig, mint ezen a mérkőzésen is kiderült, nem használt az erőnlétüknek.”Miközben „az MLSz elnökségének egy része már egy nappal előbb ott volt a mérkőzés színhelyén. Nem inkább a vidéki válogatottaknak kellett volna ott lenniük és nem az utolsó pillanatban?”– kérdezi a Nemzeti Sport.

Majd összegez is, arra építve, hogy a szövetségben mindenki – országos… „Ez a cím annyira tetszik mindenkinek, hogy erre törekszik. Helyes. Legyen országos az MLSz. De akkor gondolkozzék is országosan, cselekedjék is országosan. A legnagyobb csodálkozással tapasztaltuk például, hogy a budapesti csapat öltözőjében a félidőben Fröhlich kapitányon és Szabó edzőn kívül ott volt Kalmár Jenő is, és azt mondja, hogy: »Balszerencsénk van, még több góllal vezethetnénk...« Hogyan? Tudtunkkal Kalmár Jenő aztán igazán országos edző, mert hiszen ő a válogatott csapat edzője, azé a válogatotté, amelyben mostanában legalább annyi vidéki játékos van, mint pesti. Néha még több is. Nyugodtan bemehetett volna a kitűnő országos edző a vidékiek öltözőjébe is, és ott elmondhatta volna, hogy »Csak bele fiúk, majd egyenlítünk.« Ott talán nagyobb szükség is lett volna rá. Vajon egyik szövetségi vezetőnek sem jutott eszébe, hogy ki felelős a Vidék elejtéséért?”

A nagyváradiak edzője, Rónai Ferenc azt kifogásolta, hogy Pákozdit tették meg a vidékiek kapitányának, másként: elvették Móré Jánostól a megtisztelő megbízást. Pákozdi még rutintalan edző – érvelt Rónai – Móré tapasztaltabb, ha ő lett volna a vezér, biztosan jobb lett volna az összeállítás, eredményesebb a csapat, s az előkészületekkel sem lett volna baj.

Ezek persze csak szavak, a lényeg a közönségsiker. A mérkőzés bevétele 16 ezer pengő volt, ennek azért tudtak örülni Kolozsváron.