Labdarúgás: Amikor a Fradiba szerződtem, csak kapkodtam a fejem – Mark Otten

– A NEC akadémiájának konferencia­termébe nyíló ajtón ott az ön képe, amint a klub játékosaként labdát vezet. Büszkék az egyesületnél arra, hogy annak idején innen indult?
– Lehetséges, bár nem én vagyok az egyetlen, akiről ilyen fénykép található az épületben – mondta a Nemzeti Sportnak a 37 éves Mark Otten, a Ferencváros korábbi hátvédje, akit szülővárosában, Nijmegenben látogattunk meg. – Amíg az én fotóm kiemelt helyre került, a klub talán leghíresebb növendékéről, Jasper Cillessenről készült posztert olyan helyre tették ki, ahol a madár sem jár. Egyébként az öltözőfolyosón illusztrációk találhatók, amelyekről leolvasható, melyik poszton milyen feladatokat kell ellátni, és az adott szerepkörben milyen képességek, tulajdonságok szükségesek az érvényesüléshez. A jobb oldali középhátvédéhez az én fotómat mellékelték, s bár megjegyzik, fontos a magasság és a gyorsaság, egyik kapcsán sem ismertem magamra.

– Akkor itt a lehetőség, hogy edzőként hitelesen jellemezze önmagát!
– Egyszerű elképzelésem van a labdarúgásról: győzelemre kell játszani. Egységes fellépést, bátorságot várok a játékosaimtól, meg persze szenvedélyt. Ezeket az értékeket mindenképpen el kell sajátítania az általam felkészített együttesnek, a taktikára azonban rugalmasan tekintek, amit sok tényező befolyásol. Az eredményesség mellett fontos számomra, hogy felismerhető legyen a csapatom játéka. Bizonyos edzők esetében úgy tetszhet, mintha ellátnák kézjegyükkel a klubjukat – ha egyenmezben játszana egymás ellen a Liverpool és a Manchester City, a stílusuk alapján megállapítható lenne, melyik-melyik.

– Milyen célt tűzött ki maga elé az edzői pályán?
– Merészet: szeretném vezetőedzőként irányítani azokat a csapatokat, amelyekben futballoztam, szívesen lennék majd a NEC, a Feyenoord vagy a Ferencváros trénere. Szeretnék visszaadni valamit ezeknek a kluboknak, mert sokat kaptam tőlük. Törekszem rá, hogy edzőként meghaladjam a játékos-pályafutásom során elért szintet.

– Bár még csak harminchét éves, csaknem egy évtizede edzősködik. Kik voltak önre a legnagyobb hatással karrierje során?
– Nem Mario Been volt a legjobb edzőm, de jól kijöttem vele, nagyszerű kapcsolatunk volt, éreztem a bizalmát, és elhittem neki, hogy bármire képes lehetek, jó játékos vagyok. Imponált, ahogy a NEC egykori akadémiai igazgatója, Iddo Roscher kezelte a különböző helyzeteket. A munkája rávilágított, nem az a lényeg, mi történik, hanem hogy milyen választ adok a kérdésekre a döntéseimmel. Ricardo Monizt sem hagyhatom ki a sorból, ő is nagy hatással volt rám. Szenvedélye, a játék és a munkája iránti alázata lenyűgöző. Értékeltem az őszinteségét és azt, hogy mindenkinek segíteni akart. Persze nemcsak a jó edzőktől tanultam, hanem a rosszakat figyelve le is szűrtem, mit nem szabad átvenni tőlük. A játékosaimnak is gyakran mondom, mindenből és mindenkitől tanulhatnak. A klubházban egy mottó van a falra írva: Légy jobb, mint tegnap, holnap pedig múld felül mai önmagad! Ennek szellemében élem az életem.

– Játékosként nagy harcos volt, több sérülésből visszatért, a hozzáállását nem érhette kritika. Árulja el, 58 holland élvonalbeli meccsel a lábában milyen érzésekkel írt alá 2011 nyarán a Ferencvároshoz?
– Örültem, hogy a Ferencvárosban játszhattam a klubra jellemző mentalitás és légkör miatt, de a Budapestre érkezésemkor még nem járt át ez az érzés. Emlékszem, a reptérről bevezető gyorsforgalmi úton haladva azt kérdeztem magamtól, hová kerültem, s miért hozott ide a menedzserem? Az első edzés után már úgy voltam vele, itt felépíthetem magam, majd találkoztam Kubatov Gáborral, aki elmondta, milyen megpróbáltatásokon ment keresztül az elmúlt években az egyesület. Úgy éreztem, összecseng a történetünk, hiszen olyan labdarúgónak tartottam magam, akiben nagy lehetőség rejlik: csapatkapitány voltam az U19-es holland válogatottban, megvett a Feyenoord, majd a NEC, ám a Fradihoz hasonlóan nem ott tartottam, ahol kellett volna. Eleinte fogalmam sem volt, mi vár rám, milyen csapathoz kerülök, milyen országban élek, egyáltalán milyen lesz az otthonomtól távol. Minden új volt nekem.

– Kellemesen csalódott?
– Csak kapkodtam a fejem! Meglepett, hogy az aláírás utáni napokban rendre visszaköszönt az arcképem a Nemzeti Sport címlapjáról. A menedzserem, Georgi Attila elmondta, nagy szám, hogy az ország legnépszerűbb klubja holland élvonalbeli játékost szerződtetett. Emlékezetes marad az első Fradi-meccsem, az Európa-liga selejtezőjében az örmény Ulisses ellen góllal mutatkoztam be hazai pályán. Másnap egy üzletházban odajött hozzám egy srác, megkérdezte, melyik lábammal szereztem a gólt, majd miután válaszoltam neki, megcsókolta a lábfejem. Ekkor döbbentem rá, hogy az emberek megszállottan szeretik a Ferencvárost, abba pedig inkább bele sem gondoltam, mi történt volna, ha eleinte nem sikerülnek a megmozdulásaim.

– Alighanem sikeresebb folytatásban reménykedett, hiszen három idényben 43 mérkőzésen játszott zöld-fehérben.
– Szerettem volna azzá a játékossá válni, aki a sérülésem előtt voltam. Az első egy-másfél évem rendben volt, csapatkapitány lettem, szerződést hosszabbítottam, aztán visszaesett a teljesítményem, a fájdalmaim miatt nem tudtam azt nyújtani, amire képes lehettem volna.

– Huszonnyolc évesen hagyott fel a futballal. Nem volt esély a folytatásra?
– Miután kétezertizennégy nyarán lejárt a szerződésem, több ajánlatot kaptam a holland másodosztályból. A hát- és térdfájdalmaim miatt az idény végén felkerestem a hollandiai orvosomat, ő pedig az MRI-vizsgálatot követően kikerekedett szemmel mondta, nem tudja, mi történt a Magyarországon töltött három évemben, de azonnal abba kell hagynom a futballt, mert a leletek alapján olyan állapotban van a térdem, mintha nyolcvan-nyolcvanöt éves lennék. Nem akarta elhinni, hogy az előző héten még a Fradi tartalékcsapatában játszottam, ilyen térddel elképzelhetetlennek tartotta a futást. Sokkoló volt ezzel szembesülni, megpróbáltam a lehető legalacsonyabb hollandiai osztályban játszani, de az is megerőltető volt, három napig járni sem tudtam egy-egy meccs után. Ezután hagytam abba végleg.

– Az életét tette fel a futballra. Hogyan kezelte ezt a helyzetet?
– Rádöbbentem, hogy már nem kell megküzdenem a testemmel, nem kell kitennem az edzések és meccsek jelentette megpróbáltatásoknak. Korábban az motivált, hogy sérülésből visszatérve felhozzam magam, de ekkor tudatosult bennem, ezért már nem kell küzdenem. Új kihívásokat kerestem, mégpedig az edzői pályán, amit roppant mód élvezek.

– Járt azóta Magyarországon, hogy hazaköltözött Budapestről?
– Többször is. A feleségemmel időnként arról beszélgetünk, hogy jó lenne megmutatni a gyermekeinknek Budapestet, úgyhogy tervezünk egy újabb nyaralást.

– Követi a Ferencvárossal kapcsolatos eseményeket?
– Képben vagyok, láttam, hogy a csapat idegenben győzte le hétfőn az Újpestet. Örültem a klub Bajnokok Ligája- és Európa-liga-menetelésének, ahogy az utóbbi évek bajnoki címeinek is. Edzőként kíváncsi voltam arra, Sztanyiszlav Csercseszov miként húzza ki a gödörből a társaságot, mert rossz formában volt a csapat. Jó látni, hogy a klub folyamatosan fejlődik, bízom benne, hogy ez így lesz a jövőben is – ki tudja, talán egyszer majd én is hozzátehetek valamit a sikereihez.