Népsport: Csepel, Bayern, Észak-Korea – Csernai Pál útja

Münchenben ma is kalapot emelnek Csernai Pál emléke előtt. A klubtörténet legdicsőbb éveit követő drámai visszaesést éppen az ő edzősége alatt állította meg a bajor csapat, amely a Sepp Maier-, Franz Beckenbauer-, Gerd Müller-féle aranykor elmúltával a magyar mesterrel tért vissza Európa elitjébe.

Csernai a Csepeli Vasas szépreményű fedezeteként kétszer már a legjobbak között is bemutatkozhatott (Norvégiában Szojka, Finnországban Bozsik oldalán), amikor 1955-ben egy B-válogatott meccs után „kint feledkezett” Bécsben. (Öccse, a nála hat évvel fiatalabb Tibor idehaza futott be szép karriert, 1964-ben Tokióban kulcsembere volt az olimpiai aranyérmes csapatnak, 2012-ben hunyt el 73 évesen.)

A 23 éves Csernai Pál előtt ott volt a futballkarrier ígérete, a születésnapján érkezett meg Münchenbe, ahonnan egy ott élő, magyar származású újságíró társaságában 1956 elején eljutott a Cortina d’Ampezzó-i téli olimpiára is. Az első, aki az utcán szembe jött, éppen a szövetségi kapitányság mellett a MOB funkcionáriusaként hivatalból kint lévő Sebes Gusztáv volt. Első döbbenetében leüvöltötte Csernai fejét, örökös eltiltást helyezett kilátásba, de leendő németországi klubja, a Karslruher SC addig mesterkedett, amíg a magyar fedezet megúszta tíz hónappal. Puskásék 1956 után már nem voltak ilyen szerencsések.

Svájcban és az NSZK-ban futballozott, ahol ekkor már fizettek a labdarúgásért, igaz, a játékos az esetek többségében eldönthette, hogy készpénzt kap vagy üzletet. Csernai egy 20 ezer márkás ajánlattal szemben az utóbbit választotta, egy Stuttgart belvárosában lévő bevásárlóközpont alatt működtetett mélygarázst, és némiképp magának is váratlanul, jól megélt belőle.

Eközben már javában végezte az edzőit a már akkor is jó nevű kölni főiskolán, kis amatőr csapatnál kezdett, amolyan szórakozásból, aztán, ahogy illik, elindult a szakmai ranglétrán, Regionalliga Reutlingenben, belga első osztály Antwerpenben, majd a Nordbadischer Fussballverband, azaz az Észak-dadeni Labdarúgó-szövetség edzője lett röpke négy évig, Karlsruhéban.

Az Aranycsapat centerhalfja, Lóránt Gyula 1977-ben az Eintracht Frankfurtban pályaedzőt keresett maga mellé, és jó ismerősére, a szövetségnél éppen lejáró szerződésű Csernaira gondolt. A frankfurti kaland párját ritkító véget ért, az Eintracht és az akkor ugyancsak mélyrepülésben lévő Bayern kissé érthetetlen manőverre szánta el magát: egyszerűen kicserélte a két edzőt, a Münchenben utált Dettmar Cramert és a Frankfurtban utált Lórántot…

Csakhogy az eredmények nem jöttek, Lóránt finoman fogalmazva sem volt népszerű Münchenben, a sztárok közül Paul Breitner úgy emlékezett rá vissza, hogy állandóan az arcukba fújta az öltözőben a szivarfüstöt, és dőlt belőle a remek magyar kolbász illata, végül 1978 tavaszán kirúgták. Wilhelm Neudecker klubelnök a keménykezű Max Merkelt akarta a padra, ám Breitner és Sepp Maier szó szerint letérdelt előtte az irodában, hogy inkább az addigi pályaedzőt, Csernait nevezzék ki. Így is történt, Neudecker elnök pedig tizenhét év után lemondott.

A magyar mester felszámolta a Lóránt által kezelhetetlennek bizonyuló klikkeket, Gerd Müller elment Amerikába, a csapat pedig elkezdett nyerni. A Bundesligában harmadik lett, indulhatott az UEFA-kupában, amitől elvben egy háromszoros BEK-győztesnél nem kellene hanyatt esni, ám a közelmúlt hányattatásai után Münchenben ezt is megsüvegelték. Csernainak volt egy kiváló Paul Breitnere és egy ifjú Karl-Heinz Rummeniggéje, aki 1980-ban és 1981-ben megkapta az Aranylabdát. A két sztárt rendkívül egységes csapat vette körül, amely tökéletesen játszotta a Csernai keresztnevéről az NSZK-ban honos televíziós rendszer után elnevezett PAL-Systemet, azaz a területvédekezést, és hiába képviselt akkor a nevek alapján nagyobb játékerőt a Hamburg, a Gladbach, sőt a Köln is, hat év koplalás után a Bayern lett a bajnok, majd megvédte címét. 1980-ban az UEFA-kupában, 1981-ben a BEK-ben volt elődöntős, 1982-ben pedig az Aston Villa ellen Rotterdamban a Bajnokcsapatok Európa-kupájában finálét játszhatott. (A svéd Öster, a portugál Benfica, a román Craiova és a bolgár CSZKA Szófia testén át lettek döntősök a bajorok.) Ma már történelem, hogy Peter Withe góljával nyert a Villa, Nigel Spink kapus kivédte a müncheniek szemét.

Csernai müncheni szerződését meghosszabbították, ám ő úgy érezte, változásra van szüksége, és negyedszázados németországi kitérő után ismét egy volt Lóránt-csapat, a görög PAOK Szaloniki kispadján találta magát. A következő nyár már a Benficánál találta, ahol Sven-Göran Erikssontól vette át a társaságot. A Porto akkoriban utcahosszal járt a többiek előtt, már ki is nyomtatták a „Bajnok és kupagyőztes ’85” feliratú plakátot, amikor Csernai jórészt idős, bőven 30 feletti játékosokból (Manuel Bento, Pietra, Nené) álló Benficája 3–1-re megverte őket a Portugál Kupa döntőjében. Aztán egy bajnoki bronzzal a zsebében innen is továbbállt. Jött a Dortmund, a török Fenerbahce, a hektikus Eintracht (ahonnan Détári Lajos éppen eligazolt Pireuszba), majd a berni Young Boys és a Hertha. Csernai már rég eldöntötte, hogy 60 éves koráig edzősködik, közeledett az időpont, fogyott a motiváció.

És akkor befutott egy ajánlat – Észak-Koreából… Csernai Kelet-Berlin és Moszkva érintésével érkezett meg Phenjanba, egy harmincemeletes sportszálló 10. emeletén szállásolták el (afelett már nem volt meleg víz, a tizedikig is csak heti egyszer), ő volt a hotel egyetlen lakója.

„Mondtam a koreaiaknak, hogy előre kérem készpénzben és persze dollárban a féléves béremet, összesen hatvanezer dollárt. Igen ám, de Észak-Koreában nem volt bank, nem volt semmi, ahová betehettem vagy ahonnan elutalhattam volna. Így aztán hónapokig cipeltem magammal a pénzt, a válogatott edzésekre is egy sporttáskával érkeztem, beraktam a bal alsó sarokba, a hálóba, és megkértem a kapust, hogy úgy vigyázzon rá, mint a szeme fényére. Fogalma sem volt, hogy hatvanezer dollár van benne, de hát amúgy sem tudta volna, mi az…”

Végül, útban egy dohai vb-selejtező felé, Szingapúrban, a Kommerzbank helyi kirendeltségén sikerült megszabadulnia a mai árfolyamon jó 26 millió forintnyi dollártól. Ekkor már túl volt egy történelmi győzelmen, Amerikában élő koreaiak ugyanis kitalálták, majd rejtélyes módon meg is szervezték, hogy a Koreai NDK játsszon egy barátságos (…) meccset Washingtonban az 1994-es vb-rendező Egyesült Államokkal. Csernainak három hete volt arra, hogy összegyúrjon egy válogatottat, három-négy játékost leszámítva kidobta a teljes A-keretet, a fogékonyabb olimpiai csapatot nevezte Amerika ellen, és 2–1-re sikerült nyerniük: „Pekingbe katonai különgépet küldtek elénk, hajnali kettőkor a phenjani reptér nappali díszkivilágításában százezrek várták a válogatottat, zenekarral, úttörőkkel, virágesővel…”

Bár a vb-re nem sikerült kijutniuk, a legjobb öt ázsiai csapat rájátszásában azért ott voltak az észak-koreaiak. Csernainak akkor lett végképp elege belőlük, amikor hasztalan próbálta elintézni az állandó játéklehetőséget, igaz, a válogatott klubcsapatként végül legalább indulhatott a bajnokságban.

Ezzel tulajdonképpen vissza is vonult. (Ha nem is Csernai távozása feletti bánatában, de épp ezen a nyáron halt meg a Nagy Vezér, Kim Ir Szen…) Sopronban néhány hónap erejéig még vállalt munkát, amolyan teszt volt ez számára, a rendszerváltozás utáni Magyarország tesztje, mert már foglalkoztatta a hazaköltözés gondolata. Német barátai sohasem értették, miért döntött 1997-ben Budapest mellett. Évente egyszer járt csak Münchenben, holott a Bayernnél élete végéig kapta az éves bérletet.

Immár kilenc éve nincs kinek elküldeni, még nem volt 81 éves, amikor 2013 szeptemberében elhunyt.