A száz esztendővel ezelőtti kiscsapatok közé tartozik a Terézvárosi TC. Már 1904-ben az első osztályban játszott, soraiban legnevesebb játékosával, a balfedezet Vágó Antallal, aki aztán az MTK-val lett nyolcszoros bajnok és 17-szeres válogatott, megjárva a stockholmi olimpiát (1912) is. A csapat 1913-ban kiesett, ahogy történetünk idején, 1922-ben is. Ekkor már talán a legtöbbet Mally Antalról írtak, például: „Nagy feltűnést keltett a TTC–BEAC meccsen Mallynak, a TTC száguldó s csapkodó jobbszélsőjének újszerű játéka. Már nem rohan le fél pályán a labdával, hanem pár lépés után hosszan lapos passzal centerez.”
Nos, Mally (aki később volt szövetségi kapitány Észtországban, edző Olaszországban, Belgiumban és Csehszlovákiában) a túrán is kitűnt – vesztére.
A csapat annak rendje és módja szerint megérkezett Kassára, elfoglalta szállását a Hotel Bristolban, másnap pedig döntetlenül (2:2) játszott a KAC-cal. A mérkőzés után sétára indultak a játékosok a város főutcáján, ahol Mally, Friedmann Antal és Denhoff Gábor elszakadt a többiektől, és több csomag cigarettát, valamint nyakkendőket kínáltak eladásra a korzózó polgároknak. Az üzlet jól jövedelmezhetett, mert a fiúk bevonultak egy kisvendéglőbe, ahol poharazgatni kezdtek. A hangulat egyre jobb lett, dalra is fakadtak, rágyújtottak többek között az ismert irredenta nótára „Darumadár, szállj, sehol meg se állj!”
Erre már előkerült egy rendőr is, s némi fenyegetőzés és lökdösődés közepette bevitte őket a főkapitányságra. Harsányi Dezső főtitkár, a túra menedzsere azonnal rohant a rendőrségre, hiába, a fiúkat nem engedték el. Pedig még a másnapi ellenfél, a helyi Törekvés illetékesei is igyekeztek közbelépni, de ők sem jártak sikerrel. A Törekvés ellen így nyolc emberrel állt ki a TTC, nyert 1:0-ra, miközben a kassai csehek folyamatosan cukkolták a magyar futballistákat: „Darumadár! Darumadár! Majd adunk mi nektek darumadarat!”
A terézvárosiak közül Höfflinger Ferenc és Klein Ferenc nem tanulván az előző napi esetből, újra „sétálni” ment a főutcára, természetesen nyakkendőkkel és cigarettákkal felszerelkezve, nem is sejtve, hogy a rendőrök már figyelik őket. Közbe is léptek, majd miután a Bristolban házkutatást tartottak, az egész küldöttséget bevitték a rendőrségre. Reggel ötöt kiengedtek a küldöttség tagjai közül, négy játékost és Klein pénztárost, akik azonnal csomagoltak és rohantak a pályaudvarra. Ott érte utol őket Denhoff, aki a rendőrök üzenetét hozta arról, hogy mekkora összeg fejében engedik szabadon a társaságot.
Itthon persze nagy volt az izgalom, a TTC vezetői egyik táviratot a másik után küldték Kassára, ám választ nem kaptak rájuk. Két nap késéssel megérkeztek viszont a csapat visszatartott tagjai, akik végül kifizették a büntetést.
Magasabb futballkörökben persze állt a bál, az MLSZ Országos Tanácsában Zsarnóczay János követelte, hogy azonnal függesszék fel a TTC játékjogát, erre nem került sor, de elrendelték a vizsgálatot.
A Sporthírlap igyekezett levonni a szükséges következtetéseket az esetből, állításai hitelesek. Úgy vélte, az volt a legnagyobb hiba, hogy nem ment a csapattal tapasztalt vezető, így viszont olyan ember is csatlakozott hozzájuk, akinek kifejezetten a csempészés volt a fő célja. „Ezzel nem akarjuk azt mondani, hogy a TTC tagjai is nem vitték volna ki ezt és amazt, de az erélytelen vezetést akarjuk jellemezni ” – kezdi a lap, majd: „Az már máskor is megtörtént és még soha nem okozott bajt, hogy az odaérkezett csapatok látva az ottani viszonyokat, eladogatták azt, amijük csak volt, de nem csináltak vásárt, nem handleroztak holmijukkal, ellenben a TTC tagjai után-útfélen árulgatták, nyilvános, sőt a legnyilvánosabb helyen is kínálták a portékájukat, élükön a közéjük befurakodott főcsempésszel.” Ezek után nem érdemes „a letartóztatásokat bármiféle irredenta dalolással stb. menteni, ez először is nem igaz, de különben sem von le a tény súlyosságából semmit”.
A TTC egyébként eleget tett a sporterkölcs normáinak, hiszen nem csupán a főbűnösöknek (Friedmann, Mally) függesztette fel a játékjogát, hanem az egész csapatnak, nem is állt ki az RTK ellen a másodosztályú bajnokság nyitányán. A döntés „igazolja, az egyesületet, magát a TTC-t, amely íme a bajnokság esetleges elvesztésénél is többre becsüli a klub becsületét” .
Közben a Kassai Napló nagy terjedelemben számolt be az esetről, közli a letartóztatottak teljes névsorát, s kommentárja szerint „a TTC-isták eljárása csak arra lesz jó a hatóságok előtt, hogy a magyar csapatok Felvidékre való beutazását megakadályozzák, vagy legalább is megnehezítsék” . A Nemzeti Sport is általánosítva csatlakozik a felháborodáshoz: „A sporterkölcsök züllését, mely a futballban már minden határon túlcsap az utóbbi időben, elég sokszor ostoroztuk már. Mindenkor rámutattunk azonban arra, hogy a hibák, bűnök, erkölcsi elsikamlásoknak nem annyira a játékosok, mint a vezetőik az okozói” – írja az újság, hozzátéve: „Miért megy az egyesület kiküldöttje a csapattal, ha nem tudja megőrizni azt a tekintélyt, ha nem tud megfelelni annak az erkölcsi feladatnak, melyet a klub neve, egy erkölcsi testület tekintélye és becsülete megkíván?”
Az MLSZ II. számú fegyelmi bizottsága végül csak meghozta döntését, a büntetések szigorúak „Örökre eltiltották a játéktól Greiff Bernátot azért, mert az átcsempészett holmikat értékesíteni megkísérelte, erre a TTC játékosokat is rávette és ezzel úgy az TTC, mint az egész magyar labdarúgó sport jóhírnevének ártott. Friedmann Sándort, aki Greiffnak üzleti társa volt, 1923. szept. 7-ig, Mally Antalt, aki 300 drb. magyar szivart akart értékesíteni, november 7-ig tiltották el a játéktól. Kovács Józsefet megdorgálták, Bernát Miklóst pedig megintették. A túra vezetőit megdorgálták, a TTC-t pedig figyelmeztették, hogy a jövőben gondosabban válogassa meg túráinak vezetőit.”
Így ért véget – nem a csempészés – a terézvárosiak ügye, az pedig a sors iróniája, hogy miközben igyekeztek rendet teremteni, ki kellett költözniük az alig fél évvel korábban átadott, nagy költséggel berendezett klubhelyiségükből a Szegfű utcában, mert a házat megvette – a csehszlovák nagykövetség.
A terézvárosi futballisták nyakkendő- és cigarettaügyletei elenyésző tételek voltak a korszakban általános csempészetek között. A helyzetről hű képet ad a Kőszeg és Vidéke 1922. szeptember 24-i száma: „Veszedelmes nagy arányokat kezd ölteni a csempészés. Vakmerőségükben már nem is egyesével, hanem négy ötösével hajtják ki az állatokat. Nagyon sokan hurokra kerülnek, hát még hányan lehetnek, akiknek sikerül a csempészés. Itt valamit tenni kell! Kicsi a büntetés, amelyet könnyen kifizet, mert a legközelebbi alkalommal – amikor sikerül neki a csempészés – duplán behozza a kárt. Itt bent mi horribilis árakat fizetünk a húsért, mert hisz a csempész minden árat megad a marháért, amit a mészáros nem bír megfizetni. A drágán vett marhát azután Ausztriában busásan megfizetik nekik. Szigorú büntetés mellé még a derest is be kellene hozni és az illetőnek, ha magyar ember, a vagyonát is el kell kobozni. Nem értjük ezt azokra a kis csempészekre, akik 10 tojást vagy 5 kiló lisztet akarnak kivinni, hanem a nagygazemberekre, akikről, mint be is bizonyult, nincsenek is erre a mesterségre ráutalva, mert soknak bizony számottevő vagyona van. Ha törvénnyel súlyosbítanák a csempészekre kiszabható büntetéseket, akkor bizonyosan csökkenne a csempészek száma, és megszűnne némiképp az a lehetetlen állapot, hogy csordaszámra liferálják ki a marhákat ebből a már úgyis szegény országból.” |