NB I: Az FTC volt a legjobb klub, melyben valaha futballoztam – Babatunde Fatusi

– Hogyan került Miamiba?
– Na, ez hosszú történet... Fogalmazzunk úgy, ide menekültem a korábbi életem elől.

  – Ez nem hangzik túl jól.
  – Odahaza Nigériában gyakorlatilag mindent elvesztettem. A szüleim mindketten meghaltak, a futball befejezése után üzleti vállalkozást indítottam, ám a biznisz idővel becsődölt, elvesztettem mindent.

  – Mivel foglalkozott odahaza?
  – A társammal olaj kereskedésével foglalkoztunk. Amolyan társvállalkozó voltam, eleinte minden szép és jó volt. Sok pénzt fektettem az üzletbe, úgy tűnt, jó hozamot termel majd, nyugodt, kiegyensúlyozott életem lehet. Hát nem az lett... A vállalkozás nem sokkal később becsődölt, minden odalett. Egyik nap felkeltem, belenéztem a tükörbe, és úgy döntöttem, Amerikába költözöm. Azt mondták, ez a bátor emberek hazája.

  – És bevált az ottani élet?
  – Nigériából mindenképpen el akartam jönni, úgy éreztem, nincs tovább maradásom. Rengeteg barátom volt, legalábbis azt hittem, a barátaim... Aztán amikor bajba kerültem, kiderült, nem azok. A nehéz időkben nem álltak ki mellettem, hátat fordítottak nekem. Édesanyám és édesapám ezt követően halt meg, elnézést, ha elcsuklik a hangom, nagyon nehéz erről beszélnem.

  – Megértem. Tartsunk egy kis szünetet?
  – Nem... Pillanat, máris összekapom magamat. Szóval Nigériában mindenki hátat fordított nekem, nem volt kihez fordulnom. Pedig aki ismer, tudja rólam, mennyire jószívű ember vagyok. Akiket a barátaimnak tartottam, bármikor, bármiben kiálltam volna mellettük. Kiderült, ők nem. Valahogy mindenki ellenem fordult, költöznöm kellett. Új életet kellett kezdenem.

  – Hány éve költözött Amerikába?
  – Hét éve. Kétezertizenöt tavaszán landoltam Miamiban. Sok mindent nem hoztam magammal. Afrikában a beszállás előtt mindenki nagyobbnál nagyobb bőröndöket adott fel, én két kisebb táskával keltem útra. Pedig nem kirándulni indultam, nem is amolyan amerikai vakációra. Mindent mögöttem hagyva indultam új életet kezdeni.

  – És bejött a számítása?
  – Részben. Nem élek jól, nincsen nagy vagyonom, de legalább élek. Itt a környéken mindenki tudja, hogy ha bármi teendő van a ház körül, nyugodtan hívhatnak. Elmegyek bárhová, építkezéseken is besegítettem, a munka nekem sosem jelentett gondot. Szorgalmas vagyok, megcsinálom, amit kérnek tőlem.

  – Családja, barátnője nincs is?
  – Négy lányom van, mind odahaza élnek Afrikában. Régen találkoztunk, hirtelen nem is tudom, mikor. De telefonon szinte napi kapcsolatban vagyunk, állandóan keresem őket, érdeklődöm, hogyan vannak. Csak azt bánom, hogy legalább anyagilag nem tudom támogatni őket.

  – Hány évesek?
  – A legkisebb tizennégy, a legidősebb húsz múlt. Mondanom sem kell, ő még Budapesten született. Jaj, nem is kérdeztem még: „Hogy vagy?!” Jól mondom?

  – Nocsak, beszél magyarul?
  – Kicsit. Néhány kifejezés megmaradt, azt hiszem, ezeket már sosem felejtem el, úgy beleégtek az agyamba.

  – Mi maradt meg leginkább azokból az időkből?
  – Életem legszebb időszakát töltöttem ott.

  – Ki volt a legjobb barátja a Ferencvárosban?
  – Igazából mindenkivel jól kijöttem. Egyetlen csapattársam sem volt, akivel összevesztem volna. Ha valakit mindenképpen ki kellene emelnem, az Vincze Ottó lenne. Na és Simon Tibi.

  – Gondolom, hallotta, milyen szörnyű tragédia történt vele.
  – Hallottam. Végzetes ütést kapott. Nem akartam elhinni. Pontosabban... Mindig is mondtam Tibinek, mennyire jó gyerek, de a vérmérséklete egyszer még bajba sodorja. Hát így lett. Csupa szív játékos volt, nemcsak a pályán, az öltözőben is vezér volt. Engem is állandóan biztatott, a meccsek előtt rendre odalépett hozzám, vállon veregetett, és úgy indultunk a játékoskijáró felé.

  – Sok mindenre emlékszik?
  – Szinte mindenre. Az edzések hangulatára is. Mindig mosolygósan mentem a tréningekre, hálát adtam az égnek, hogy ilyen nagyszerű közösséghez, ilyen nagy klub kötelékébe tartozom. Bárhová sodort az élet, bárhol is kérdezték, mindig azt mondtam, a Ferencváros volt a legjobb klub, melyben valaha futballoztam!

– Igaz, hogy egyszer nigériai népviseletben ment ki a Népligetbe?
– Ilyen is volt. Szerettem a tréfát, na és szerettem Nigériát. Mosolygós, pozitív beállítottságú fiú voltam, és miután odahaza volt a fiókomban egy otthoni darab, gondoltam, egyszer miért ne abba mennék edzésre. Poncsószerű ruha volt, fogalmazzunk úgy, nagy sikere volt az öltözőben.

  – A többiek hogy szólították az öltözőben?
  – Volt, aki Babának, más Tündinek. Aztán olyan is akadt, aki Fatusinak.

  – A családja hogy hívta?
  – Teslim. Ez az igazi nevem. Igaz, édesanyám gyerekkorom óta Alabinak becézett, ez amolyan különleges névnek számít odahaza Nigériában. Szeretetből hívott így. Magyarországon aztán megkedveltem a Baba és a Tündi nevet is, viccesnek tartottam mindkettőt.

  – Hogyan került annak idején egyáltalán Magyarországra?
  – A svájci Servette futballistája voltam, ám hol játszottam, hol nem. Az elnök egyik nap elém állt, és azt mondta, ez így nem mehet tovább. Fiatal vagyok, tele energiával, állandó játéklehetőségre van szükségem. Azt mondta, egy magyar klub örömmel látna, és néhány nappal később már Cipruson tárgyaltam a pécsiekkel. A PMFC éppen ott edzőtáborozott, beszálltam néhány edzésre, aztán az orrom alá nyomták a szerződést. A Pécs színeiben aztán jól ment a játék, így csapott le rám a Ferencváros.

  – Melyik a legemlékezetesebb meccse zöld-fehérben?
  – A Grashoppers elleni három nullás győzelem. Vincze Ottó találatánál én adtam a gólpasszt, képtelenség lenne megmondani, hányszor néztem vissza azóta annak a találkozónak az összefoglalóját. A gyorsaság volt a legfőbb erényem, érdekes, csatár létemre nem a góljaimmal hívtam fel magamra a figyelmet. Vékony srác voltam, tudtam futni rendesen.

  – Igaz, hogy utolsóként hívták meg a később olimpia bajnoki címet szerző nigériai válogatottba?
  – Szinte teljes volt a keret, amikor a szakmai stáb tagjai látták, hogy a Ferencvárossal a Bajnokok Ligájában szerepelek, megnéztek néhány videót rólam, és meghívtak. Amikor befutott a meghívó, nem is igazán akartam elhinni, hogy én is utazhatok Atlantába. Arra is tisztán emlékszem, hogy mielőtt elindultam az olimpiára, a Fradi öltözőjében mondogattam a többieknek, meglátják, arannyal térek vissza. Nem hittek nekem. Mindenki csak mosolygott rajtam, volt, aki legyintett. Aztán amikor nyakamban az aranyéremmel sétáltam be a felkészülés kezdetén az öltözőbe, mindenki vállon veregetett.

  – Nem kis fegyvertény volt Nigériával megnyerni az olimpiát!
  – Ne felejtsük, olyan játékosok voltak a keretben, mint Nwankwo Kanu, Jay-Jay Okocha és Celestine Babayaro. Az atlantai tornán a brazilok elleni csoportmérkőzésen és az elődöntőben is pályára léptem, valamint a Mexikó ellen kettő nullra megnyert negyeddöntőben. A döntőbe jutásért a csoportmeccs után ismét a Ronaldóval, Bebetóval, Roberto Carlosszal felálló brazilokkal kellett megküzdenünk. Halkan jegyzem meg, az elődöntőben két gólpasszt adtam ellenük.

  – Tényleg adott szakmai tanácsokat a nigériai stábnak a magyarok elleni atlantai meccs előtt?
  – Persze, ez nem titok. Tudták, hogy Magyarországon futballozom, érdeklődtek, kikre kell odafigyelnünk.

  – És kit említett meg?
  – Lisztes Krisztiánt. Annyit mondtam nekik, ha őt kivesszük a játékból, nyert ügyünk van. Utólag mondhatom, megfogadták a tanácsomat, és nyertünk is.

 

– Miamiban nem is futballozik?
  – Néha labdába rúgok, de jó ideje felhagytam a játékkal.

  – Nem is hiányzik a labdarúgás?
  – Dehogynem! Ebben nőttem fel, mindig is ez volt az életem. Nigériában kezdtem futballozni, majd átmentem Elefántcsontpartra, onnan kerültem Svájca, majd Magyarországra. De a hullámvasútnak itt nem volt vége, sőt, itt kezdődött igazán. Miután a Servette vezetői közölték, hogy nem maradhatok tovább Magyarországon, vissza kell mennem a klubhoz, igazi vándormadárrá váltam. Játszottam Tunéziában, Dél-Afrikában, Belgiumban, Lengyelországban, Németországban, Szaúd-Arábiában, majd a vietnámi másodosztályból vonultam vissza. De mind közül Magyarországon szerettem a legjobban.

  – Mindig is futballista szeretett volna lenni?
  – Kicsi voltam, mikor az első labdámat megkaptam, talán ötéves lehettem, amikor már csak a foci érdekelt. Úgy lettem olimpiai bajnok és szerepeltem a Bajnokok Ligájában, hogy engem soha senki sem tanított focizni. Ha láttam egy cselt a tévében, odalent az utcán megpróbáltam utánozni.

  – Édesapja sem futballozott?
  – Nem. A családban egyedül engem érdekelt a labdarúgás. Hálás lehetek a sorsnak, hogy ennyi helyre eljutottam a futball által. Nem tagadom, hiányzik az öltöző illata, na és hiányzik a Ferencváros is. Kérem adja át a Fradi-szurkolóknak, imádom, szeretem őket és hiányoznak. Volt a nyakláncomon egy Fradi-medália, Nigériában azt is ellopták... Minden vágyam, hogy egyszer legyen újra egy olyanom. Na és azt sem tagadom, mindennél jobban szeretnék afrikai fiatalokat menedzselni. Volt néhány tehetség, aki korábban velem dolgozott, jó lenne egyszer újra ügynökként, amolyan játékosmegfigyelőként dolgozni. Tudom, érzem, remek megfigyelő lenne belőlem. Egész Afrikát bejárnám, a kontinens tele van csiszolatlan gyémántokkal.

  – Budapesten mikor járt legutóbb?
  – Amikor kiléptem a Népligetből és a repülőtérre indultam. Ennek immár huszonhat éve.