NS-klub: Csongrádi Ferenc húszévesen majdnem abbahagyta a futballt

Az Apácatornáról származó Csongrádi Ferenc tizennégy évesen került a fehérvári klubhoz, a serdülő-, az ifjúsági és a tartalékcsapaton keresztül jutott el odáig, hogy az 1974–1975-ös idény 5. fordulójában, az Üllői úti stadionban telt ház előtt mutatkozzon be az első osztályban.

„Nagyjából az első félidő közepén álltam be nulla nullánál, érdekes körülmények között  – ment vissza az időben Csongrádi Ferenc.  – Csapattársamnak, Nagy II Jánosnak volt egy kis nézeteltérése a játékvezetővel, mire az edzőnk, Kovács Feri bácsi elküldött melegíteni, majd nem sokkal később pályára is küldött. Hogy mekkora drukk volt bennem? Tele volt a stadion, azonban felkészültnek éreztem magam, és úgy voltam vele, aki ott ül a kispadon, az ne lepődjön meg, ha becserélik! Tulajdonképpen azzal a mérkőzéssel indult a pályafutásom, ráadásul a bemutatkozásom happy enddel végződött, hiszen három kettőre megnyertük a mérkőzést. Később rengeteg emlékezetes találkozó jutott még nekem a Videotonban, igaz, húszévesen közel álltam ahhoz, hogy befejezzem a futballt. A terheléstől csigolyaív-szakadásom lett – később ilyen sérülése volt többek között Nyilasi Tibornak is –, sokáig nem futballozhattam, és benne volt a pakliban, hogy abba kell hagynom. Akkor már stabilan játszottam a válogatottban, de ez a sérülés is közrejátszott abban, hogy nem lehettem ott a hetvennyolcas, argentínai világbajnokságon, később pedig egy térdsérülés miatt nem utazhattam el Mexikóba...”

Hát igen, Csongrádi Ferencből nem a fiatalszabály miatt lett élvonalbeli labdarúgó, hanem mert tehetséges volt: megkapta a lehetőséget, és élni tudott vele. Az NB I-ben tizennyolc évesen mutatkozott be, két nappal a huszadik születésnapja előtt pedig a válogatottban is pályára léphetett. Az ellenfél Argentína volt, a 2–0-s siker értékét növeli, hogy a riválisnál többek között Osvaldo Ardiles és Mario Kempes is pályán volt, ráadásul Argentína két évvel később világbajnoki címet szerzett.

„Az argentin csapat tele volt sztárral, mégis nyertünk, ráadásul majdnem gólpasszt adtam, hiszen Nyilasi Tibor az átadásom után a kapufát találta el – folytatta Csongrádi Ferenc.    – Szép emlék az is, de életem meccsét minden bizonnyal Párizsban játszottam a PSG ellen az UEFA-kupában. Az egész sorozatban nem volt vesztenivalónk, fizikailag rendben voltunk, tisztában voltunk vele, mikor lehet nyíltan játszani, mikor kell visszaállni. Négy kettőre győztünk, Szabó Józsi mellett én is kétszer találtam be, elképesztő, hogy lassan harmincnyolc éve ennek...”

Bármilyen hihetetlen, a fehérváriak korábbi klasszisa már nyugdíjas, ugyanakkor a futball része az életének.

„Ott voltam a válogatott Németország elleni meccsén, a televízió előtt örültem az angolok elleni négy nullás győzelemnek. Nyerő típusú játékosok vannak a keretben, nagy energiákat tudnak mozgósítani, a szurkolók nem véletlenül szimpatizálnak velük, még ha nem is nekünk van a legerősebb csapatunk. Ami pedig a Videotont illeti, forrásban van, de örülnék, ha méltó ellenfele lenne a Fradinak – és ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy meg kell előzni. Negyedik viszont egyszerűen nem lehet, meg kell célozni, hogy hazai pályán öt-tízezer szurkoló mindig legyen a stadionban.”