Az örök játékos – nekrológ Szőke Istvánról

BALLAI ATTILABALLAI ATTILA
Vágólapra másolva!
2022.06.01. 22:26
null
(Fotó: MTI/Kovács Gyula)
A sportújságírói hivatás egyik legbecsesebb adománya, hogy azok a bajnokok, bálványok, akikért gyermekként szurkolunk, elérhetetlenül rajongunk, közvetlen ismerőseinkké, napi beszélgető partnereinkké, nem ritkán barátainkká válnak. Áthidalva világhíres sportoló és egyszerű földi halandó közti szakadékot, generációs különbséget egyaránt. Aztán elérkezik pályánk egyik legsúlyosabb próbatétele: egyszer csak búcsúzni kell a bálványból lett baráttól. Mint most Szőke Istvántól, Pistától, Pityutól, Szöszitől.

 

Néhány hónapon belül másodszor zokog bele a telefonba egy asszony, egy futballistafeleség, és másodszor kapom magam azon, hogy a letaglózó döbbenet első pillanatai után máris magamat sajnálom azért, amit veszítettem. Márciusban Raduly Józsi bácsi ment el, most Szőke Pista. Akit képtelenség volt bácsizni, pedig februárban töltötte be a hetvenötöt. Csakhogy megőrizte gyermeki lelkét, megmaradt örök játékosnak. Akkor is, amikor 70 évesen a népligeti öregfiúktornán győztes gólt rúgott, és örömében szökdécselni kezdett. Akkor is, amikor 1997 őszén, a jugoszlávoktól elszenvedett iszonyatos, 7–1-es vb-selejtezős vereség után letámolyogtunk hozzá, a Volán Klubba, csak tőle remélve némi vigaszt, és azonnal meg is kaptuk, hiszen ezzel fogadott: jaj, ne is mondjátok, ezek a jugók, mindig csak a baj volt velük, egyszer mi is döntetlent játszottunk Belgrádban, hát óriási cirkusz lett belőle. Akkor is, amikor a vele együtt legendává nemesült „Volánban” házigazda-showmanként elszórakozgatott az először betévedt, óvatlan vendéggel; az illető a desszertek iránt érdeklődött, Pista azt sóhajtotta, ma sajnos csak a búrkifli és a csörögefánk között lehet választani, amazok latolgatni kezdték, akkor melyik legyen, mi pedig kis híján beestünk az asztalunk alá, mert tudtuk, hogy az egyetlen édesség itt a mokkacukor. A 75. születésnapját is elviccelte. Olyan természetességgel bohóckodott saját magával és barátaival, mint annak idején kapusok, balhátvédek tömegével. Utóbbiak között állítása szerint akadt olyan, aki a szünetben cserét kért, mert szédült.

Szöszi valóban szédítő volt. Miközben porig vagyok sújtva, és úgy érzem, mintha a „család kedvence” nagybácsikámat veszítettem volna el, kizárólag mosolyt fakasztó történetek, emlékek villannak be róla. Mert ő maga volt a derű. Kis srácként a földre szállt Futballistent láttam benne, felnőttként az egyik legjobb embert, akit valaha megismerhettem. Sokan leírják, elmondják majd, hogy pótolhatatlan veszteség érte a magyar labdarúgást és a Ferencvárost, de ez minden elhunyt esetében elhangzik, és igaz is, legalábbis a szeretteire. Szőke Pista szeretteinek száma azonban százezrekben mérhető, és bennük most valóban pótolhatatlan űr tátong. Mert mindannyian pontosan tudjuk és érezzük, hogy ilyen futballisták és emberek, mint Pista vagy a februárban eltávozott Fenyvesi Máté, a világverő Fradi-csatársor két szélsője, manapság már nem születnek. Ez más kor. Ezért meg sem kell fogadnunk, hogy Szőke Istvánt soha nem feledjük el, ez olyan természetes, mint az, hogy felkel a nap.

Emlékét szívek őrzik, nem szavak.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik