A futball szeretete győzelemre áll Magyarországon

Ahhoz, hogy a jelent értékelni tudjuk – legyen szó sportról vagy az élet bármely területéről – mindig érdemes egy kicsit visszatekinteni az időben, hogy lássuk, honnan hova jutottunk. Járjunk akár jó, akár rossz úton.

Tíz évvel ezelőtt a DVSC–MTK (3–3, 11-esekkel 8–7) kupadöntőn ötezren voltak a régi Puskás-stadionban. Húsz éve az Újpest–Haladáson (2–1), Győrben 8327-en, harminc éve az Újpest–Vácon tízezren. Jó, egyik meccsen sem a legnépszerűbb hazai klubnak számító Ferencváros lépett pályára, de az elmúlt harminc esztendő ferencvárosi kupadöntőit sem jellemezte a telt ház. Hogy mást ne mondjunk, 2004-ben (amikor a mostani idényhez hasonlóan bajnok és kupagyőztes lett az FTC), a Ferencváros–Honvéd találkozóra csak 4500-an voltak kíváncsiak. Szerdán a Ferencváros–Paks meccsre csaknem negyvenezren (38 979-en).

Miközben az akkor már aranylabdás Albert Flórián egyetlen kupagyőzelmét, az 1972-es Ferencváros–Tatabánya döntőt (2–1 – Albert szerezte a győztes gólt) is jó, ha nyolcezren látták a Megyeri úton (eltérnek a források, van, amelyik csak négyezer nézőt ír). A szerdainál többen egyszer, 1955-ben voltak kíváncsiak a Magyar Kupa döntőjére (Honvéd–Vasas 3:2). Egy évvel azután, hogy válogatottunk világbajnoki döntőt játszott – akkor még a világ élvonalába tartozott a magyar labdarúgás, míg jelenleg a 40. helyen állunk a ranglistán és összességében megközelítőleg sem járnak annyian futballmérkőzésekre, mint hajdanán.

Persze, lehet tamáskodni, a tényeket kétségbe vonni. „Jó, de sokan csak azért mentek ki a kupadöntőre, mert még nem látták a Puskás Arénát.” „Jó, jó, de buszokkal hozták a sportiskolás gyerekeket mindenhonnan.” „Szép ez a nézőszám, de mit ér, ha a Fradi tele van légióssal?”

És akkor most belebonyolódhatunk a vitába, hogy igen, ehhez a nézőszámhoz először is szükség volt egy harmincezer fölötti nézősereg befogadására alkalmas létesítményre, ami ugye sokáig nem állt rendelkezésre Magyarországon, miután a régi Puskás-stadiont életveszélyessé nyilvánították. Hiába mondták sokan az új aréna építésekor, minek ekkora stadion (azon meg talán konkrétan nevettek is, amikor az MLSZ a kupadöntők állandó helyszínének jelölte a Puskás Arénát), a mostani kupadöntő és a közel telt házas válogatott találkozók sora bizonyítja, igenis szükség van rá, mert az emberek errefelé nagyon szeretik a futballt és több tízezren képesek kilátogatni egy FTC–Paks kupadöntőre is. Az, hogy az új stadionban rendre gyerekcsapatok tucatjai vannak a lelátókon, összehangolt szervezés eredménye, jó, hogy a fiatalok testközelből is átélhetik az ilyen meccsek hangulatát.

A légiósokról pedig annyit: sajnos a tegnapi alkalom is bizonyította, a nálunk szereplő legjobb külföldi játékosok más szintet képviselnek, mint a legtöbb magyar labdarúgó. Ugyanakkor igenis képesek közönségszórakoztató, jó futballra. Az FTC mindhárom gólja élményszámba ment: Zachariassen gólja előtt úgy egyérintőztek a ferencvárosiak a tizenhatoson belül, mintha csak edzésen lennének, Boli pedig mind a kétszer klasszis megoldást választott. Viszont éppen ezért nagy érték az a néhány magyar, aki a Ferencvárosba be tudja verekedni magát – például Pászka Lóránd, aki az Újpest elleni meccsen és aztán a kupadöntőn is kezdő volt, miközben ősszel még az NB II-ben futballozott. Nagy kihívás a magyar játékosoknak válogatott légiósok sora mellett csapatba kerülni, de a példa bizonyítja, hogy nem lehetetlen.

Az FTC–Paks kupadöntő kapcsán még egy tényt feltétlenül ki kell emelnünk. Azt, hogy a jó futballhangulathoz, a kilencven percen át ugráló, éneklő szurkolókhoz nincs szükség gyűlöletre. A csak magyarokat foglalkoztató paksi csapat teljesítményét – még ha ez a kabát a számukra teljesen új légkörrel és egy kimondottan jól futballozó ellenféllel igen nagynak is bizonyult – sokan elismerik. A szurkolók, akikkel a meccs előtt beszélgettünk, mindannyian tisztelettel beszéltek a tolnai gárdáról. A lelátó népe nem az ellenfél pocskondiázásával foglalkozott, hanem a saját együttesével. A már-már idilli képet csak az Újpest vagy az MLSZ egy-egy nem éppen irodalmi stílusban történő emlegetése törte meg. Meg persze vérmérséklettől függően azon is lehet vitázni, mi szükség van a játékot percekig ellehetetlenítő füstfelhőre egy labdarúgó-mérkőzésen.

Mindezek azonban mit sem változtatnak azon, hogy szerdán csaknem negyvenezren gondolták úgy, nem az angol bajnokság hétközi meccseit vagy az Olasz Kupa-döntőt választják a tévében, hanem kimennek a Puskás Arénába, mert a Ferencváros–Paks kupadöntőt látni kell!

MAGYAR KUPA
DÖNTŐ
Ferencvárosi TC–Paksi FC 3–0 (1–0)
Budapest, Puskás Aréna, 38 979 néző. Vezette: Bognár T.
Ferencváros: Dibusz – Botka (Vécsei, 81.), Blazic, S. Mmaee – Esiti, Laidouni – Auzqui (Wingo, 76.), Zachariassen, Pászka (Civic, 76.) – F. Boli, Marquinhos (Loncar, 59.). Vezetőedző: Sztanyiszlav Csercseszov
Paks: Nagy G. – Szélpál, Lenzsér, Szabó J. (Osváth, 83.) – Windecker, Balogh B. (Sajbán Máté, a szünetben) – Kovács N. (Nagy R., 80.), Haraszti (Böde, 66.), Szabó B. (Tamás O., 66.), Medgyes – Ádám. Vezetőedző: Bognár György
Gólszerző: Zachariassen (16.), F. Boli (83., 86.)