ETO: az elnök, aki csodát tett Győrben – Szániel János 80 éves

– Az ötvenes évek sikerei hatására álmodott futballkarrierről?
– Veszprémi srácként is nyomot hagyott bennem az Aranycsapat, jómagam már tizenhat évesen játszottam a helyi Vasas NB III-as csapatában – válaszolta lapunknak a 80. életévét március 15-én betöltő Szániel János, aki 1973 és 1990 között a Rába ETO ügyvezető elnöke volt. – Hamar meghívást kaptam Hoffer Józseftől az ifjúsági válogatottba, majd a csepeli bajnokcsapatba igazoltam ezerkilencszázötvenkilencben. Aztán a túlzott fiatalítás következtében kiestünk az első osztályból. Családi kötődések következtében választottam három évre rá Győrt, és hogy nem bántam meg, arra bizonyíték a Rába-parti városban eltöltött hatvan év...

– Miért hagyta abba a játékot huszonhét évesen?
– Kemény, gyors, határozott védőnek tartottak, pályafutásom kicsivel több szerencsével lehetett volna sikeresebb. Sándor Károly után olyan hírességek ellen kellett helytállnom, mint Zámbó Sándor, Fazekas László, Göröcs János, Dunai Antal, Albert Flórián, Varga Zoltán, Tichy Lajos vagy Farkas János. Abban az ETO-ban Palotai Károly, Orbán Árpád, Keglovich László személyében olimpiai bajnokok játszottak, én velük lehettem a félidényes bajnokcsapat és a háromszoros kupagyőztes csapat tagja. A BEK elődöntőjében a Benfica elleni visszavágón José Torrest őriztem, az európai kupaszereplések során a Milant, a Fiorentinát hoztuk el, még a gyár melletti régi sporttelepre. A sérülések sajnos nem kerültek el, a második Achilles-ín-szakadásom után hagytam abba. A műszaki főiskolát elvégezve dolgoztam a vagongyár motorgyáregységében üzemtechnikusként, és nem gondoltam volna, hogy még egyszer a sport lesz életem főszereplője.

– Miként sikerült szilárd alapokon nyugvó, szervezett egyesületté alakítani az ETO-t?
– Hivatalba lépésem, ezerkilencszázhetvenhárom márciusa előtt két év alatt négy elnököt „fogyasztott” el a klub, engem a személyzeti osztályról kerestek meg az ügyvezetői poszt ajánlatával. Persze volt bennem félelem, ezért kértem egy beszélgetést a vállalat híres vezérigazgatójától, Horváth Edétől, aki a gyár részéről korrekt együttműködést ígért, segítségként pedig vezető gyári tisztségviselőt kaptam társadalmi elnöki beosztásban. A munka kezdeti, legnehezebb szakaszában átsegítettek a sportszakmához értő kiváló munkatársaim, Pálmai József és Joósz Attila, továbbá az iparváros Győr vállalatainak vezetőivel és az iskolák sporttagozatos osztályaival kialakított kapcsolatok. Sikerült edzőknek megnyerni a régebbi, kipróbált sportolóinkat, a tudatos munka révén olyan sportiskolai modell jött létre, amelyet példaként emlegettek az országban.

– Mi okozta a nagy törést a nyolcvanas évek második felében?
– Kiemelt központi klubként működtünk, olimpikonokat, világ- és Európa-bajnokokat, magyar bajnokokat neveltünk, evezőseink, kajakosaink az ország krémjéhez tartoztak. Közben mindenki emlékszik a Verebes József-féle futballcsapat remeklésére, a férfi kézilabdázók menetelésére, IHF-kupa-győzelmére. Majd ezerkilencszáznyolcvanhatban egy fővárosi politikai vitát követően Horváth Ede megszüntette az olimpiai szakosztályok támogatását. Egyáltalán örülni kellett, hogy eszközeink, szakembereink, felújított létesítményeink átadásával hozzájárultunk a sportágak sikeres folytatásához.

– Hogyan alakult a továbbiakban az élete?
– A rendszerváltás után még fél évig segítettem a gyár új vezetőit, aztán úgy éreztem, már nem szabad vállalnom az elnöki tisztség megpályázását. Ha nem is közvetlenül, de néhány évig részt vettem a labdarúgás háttérmunkájában, de most már lassan negyedszázada, hogy csak kívülről követem figyelemmel az eseményeket. Az azonban nagyon fáj ma is, hogy szeretett klubomat kétezertizenötben a harmadik vonalba száműzték, és ma is bánatom, hogy csupán középcsapat az NB II-ben. De nyolcvanévesen is sok szurkolóval együtt remélem, hogy lesz még pályaválasztó Győrben, NB I-es mérkőzésen az ETO...