Le az álamatőrökkel! – avagy profivád és forrongás a magyar fuballban

Először a Kispesti AC játékosait illették a „profiváddal”, ezután viszont az elítélt kispesti játékosok igazságérzete is feltámadt, „ és most ők állítják a vádlottak helyére azokat, akik felettük ítélkeztek és sorba mutatnak rá ujjal majd mindegyikre: » Te is, te is, meg te i s megtetted azt, amit mi! «”   Avagy, ahogyan a Nemzeti Sport egy karikatúrájában fogalmazott: „Robespierre, követni   fogsz! ”

A KAC képviselői nem kerteltek: „Nézzenek körül, az erkölcsi szenny­nek, a romlott léleknek micsoda sötét mélységébe rántották le kalmár szelle­mük polyp-karjaival a magyar labda­rugósportot!”   Szerintük az álamatőr magyar futball egykor a férfias eré­nyeknek volt az iskolája, most azonban a becstelenség fertője. Melynek képviselői „a munkanélküli selyemfiú-életet, az eszem-iszomot és  a dőzsölést tenyész­tették!”

A kispestiek profivá nyilvánított labdarúgói megjelentek a MOVE LSZ-ben (a Magyar Országos Véderő Egylet Labdarúgó Szövetsége 1920. július 29-én alakult meg 18 egyesület részvételével, saját bajnokságot indított, később betagozódott az MLSZ-be), ahol vádpontokba szedve jegyzőkönyvbe foglalták a szavaikat, és az irományt postázták a „Magyar Labdarúgók Szövetsége Tek. Elnökségének ”.   A MOVE a tiszta amatőrség oldalán állt, az MLSZ pedig az álamatőrség ellen lépett fel, volt tehát metszete a két szervezet gondolatainak.

Az éppen kispesti Csontos Kálmán például (aki később újpestiként kétszer a válogatottban is szóhoz jutott) rövid MTK-s korszakával kapcsolatban elmondta a MOVE illetékeseinek, hogy Brüll Alfrédtól egyszer szorult anyagi helyzetében 50 koronát kapott, a nagy Orth György vagy Braun Csibi 80 koronát tett zsebre a Törekvés legyőzése után, a III. Kerület elleni meccset pedig 10 ezer koronáért az MTK egyszerűen eladta, de ebből az összegből Csontos természetesen egy árva petákot sem kapott, azt öten ötfelé osztották szét.

Az FTC-ben ez idő tájt 1000 koronát kaptak havonta az ifjabbak, de a klub nagyágyúi, Blum Zoltán, Pataki Mihály és Tóth Potya István ennek a sokszorosát teszik zsebre. És így tovább, és így tovább, az önérzetükben (és főleg pénztárcájukban) megsértett kispestiek szépen sorban tollba mondták a más klubokkal kapcsolatos történeteiket, ha úgy tetszik, feljelentették a teljes mezőnyt. Nem volt nehéz dolguk, hiszen kisebb-nagyobb stiklik mindenhol akadtak. Volt, ahol egy külföldi túrán még munkabérkiesésért is fizettek   („Nálunk pl. a Tichovszky munka nélkül van,  és mégis fényes munkabér-megtérítést kap, hát még ,   aki dolgozik, sejted, hogy az mit kaphat ...”), mást egyetemi hallgatóként is standhoz juttattak a vásárcsarnokban („Akkor megkapja az édesatyja a standot, magát meg iskoláztatják tovább, ruházattal ellát­ják...”),  a játékosok más klubhoz csábítása pedig magától értetődően jelentősebb összegek zsebbe vándorlásával is járt. Ötven-, száz- és ezerkoronás juttatások sorjáztak, mindenki fizetett mindenkinek és mindenért, természetesen titokban és zsebbe, olyan is akadt, aki közölte, hogy tavasszal nem hajlandó játszani, mert beszüntetik a „támogatásokat” – így festett a '20-as évek elején az (ál)amatőr magyar labdarúgás.

És nem csak a magyar, hiszen pontos kimutatást készített a Nemzeti Sport arról is, hogy a Berlinben, Prágában vagy Brnóban légióskodó honfitársak – hasonló jogi környezetben – mennyit tehetnek havonta zsebre, avagy Európában másutt sem irtóztak a bújtatott profizmustól.

A Nemzeti Sport pedig élére állt a magyar futball megtisztításáért indított mozgalomnak, a címlapon írták az elődök: „ A sportot meg­mételyező álamatőrs éget csak akkor irthatjuk ki teljesen, ha minden őszinte ember mellénk áll.    Felhívjuk a játékosokat és a  közönséget, hogy az álamatőrségre vonatkozó minden   adatát rendelkezésünkre bocsássa.   Ne sajnálja senki se a fáradságot,   és ha valamely konkrét adat birtoká­ban van ,   jöjjön fel a szerkesztőségünkbe (VIII., Rökk Szilárd   utca 4.), ahol mi jegyzőkönyvbe foglaljuk az általa elmondottakat.  Csak a nyilvánosság előtt való tisz­togatás mentheti meg a  magyar labdarúgósportot mai válságából!”

„A KAC nagyon bután csinálja,  én 14  éves korom óta ingyen labdába nem rúgtam...”    – mondta jókedvűen Hegyi Mátyás, a III. Ker. TVE játékosa, de írásban ugyanezt már természetesen nem vállalta. Mint ahogyan mások sem, de egyöntetű volt a labdarúgók álláspontja: ők legfeljebb némi tiszteletdíjat kaptak. A futball tehát a saját jól felfogott érdekében összezárt.

Természetesen az érintett klubok sem maradtak csendben, a Ferencváros például válasznyilatkozatában visszautasította a profivádat, mondván, hogy a zöld-fehér egyesület „az amatőr eszméhez  törhetetlenül ragaszkodik”,   mi több, klubon belül indított vizsgálatot a nyilvánosság előtt megfogalmazott ügyekkel kapcsolatban.

A Nemzeti Sport nem kis pátosszal foglalta össze álláspontját a témában: „Mindenki érezte, hogy már megfojtás­sal fenyegeti amatőr labdarúgósportunkat ez a játékosprostituált  rendszer ,  de nem volt senkinek kedve bele­túrni ebbe a sok piszokba és felka­varni kissé...   Nem kellemes munka, azt elismer­jük, de megtesszük annak  a nemzeti sportnak megmentése  érdekében, amelynek nevét zászlónkra írtuk.”

A helyzetet pedig elődeink olyannyira komolynak érezték, hogy egyenesen a belügyminisztériumhoz fordultak!  („Az ország  egyik legnagyobb sportszövetsége vezető egye­sületeiben elhagyta az amatőr alapot,  amelyet alapszabályaiban alapvető elv  gyanánt szegezett le.  A leglényegesebb szabályok egyikének ilyen lábbal tiprása  csakis a z önkormányzat felfüggesztéséhez    vezethet. Követeljük tehát a  kormánybiztost az   MLSz élére!”)

Részletesen el is magyarázták, hogy miért, de azt is, hogy önmagában nem a profikkal, sokkal inkább az álamatőrökkel lenne gond. „Az amatőr köntösben magukat jól érző titkos profiknak egyik –   szemre hálás –  érvük volt, hogy az amatőrségre való visszatérés tönkretenné a sportot és ezzel elvesztené a magyar­ság a legtökéletesebb külföldi repre­zentáló eszköz é t.  Hát nem í gy van! A professzionista játékosnak legyen rendes délelőtti foglalkozása, amint ezt a legtöbb angol professzionista klub egyenesen megköveteli profi játékosaitól, és akkor egy­szerre eltűnnek a gyakran hivatkozott  financiális  nehézségek. A leleplezések nyomán professzionistává nyilvánítandó játékosok száma elegendő lesz 8 - 10 profi csapat felállítására.”

Az MLSZ is fontosnak érezte, hogy tárgyalja az ügyet, értekezletet hívott össze, igaz, a magyar futballnak nem a titkos pénzeket kifizető, illetve felvevő szereplői álltak a megbeszélés célkeresztjében, hanem – a Nemzeti Sport... „Erről az értekezletről jellem­zésül csak annyit, hogy az MLS Z - nek ugyanaz az alelnöke  ( Langfelder Ferenc ,   UTE) jelentette itten ki hogy »hallatlan destruálás folyik«, aki nem­régen ugyanennél a fehér asztalnál elismerte,  hogy az ő egyesüle­tében néhány   játékos rendes  fizetést kap...”

MLSZ-elnöknek pedig az erőskezűnek tartott Friedrich Istvánt (a korábbi egyszeres válogatott jobbszélsőt, no meg Magyarország 1919. őszi miniszterelnökét!) választották, aki szűzbeszédében egyértelműsítette, mit gondol az amatőr és a profi sportról: „Feltétlen becsületes dolognak tartom a nyílt professzionalizmust. De csak a nyílt professzionalizmust .    Elvégre is, ha valaki ért valamihez s az neki megélhetést nyújt, miért ne lenne az  megél hetési forrása . Természetesen az amatőr- és profisport célja más-más. Az egyik ideális céloknak áll szolgálatában s főcélja ugyebár a test fejlesztése, kitartásra való nevelés, munka utáni felfrissülés, s mai helyzetünkben  a z  –   elsősorban kellett volna említenem  –   irredenta akcióba  való bekapcsolódás. A profisport üz­let s ezzel magyarázható az amatőrsport fölé való emelkedése, már ami az eredményeket illeti, ideális célok viszont itt másodrendűek. A profinak kenyere függ tudásától, ennél    fogva egész más erőkifejtésre van kényszerítve. ”

Az MLSZ végül egy hét zavart hallgatás után elismerte, hogy letért az amatőrség útjáról, és sokat már nem is kellett várni, csak valamivel több mint négy évet, hogy tiszta vizet öntsenek a pohárba: 1926 nyarán elindult az első profi bajnokság. Amelyben mindenki annyit és annak fizetett, amennyit és akinek csak akart.