A Vasas-család atyja – száz éve született Illovszky Rudolf

Volt a lényében valami roppant szimpatikus. Iszonyatos akaraterővel bírt, noha a történéseket inkább befelé élte meg, nyíltan és őszintén beszélt, ahogyan egy egyenes jellemtől elvárható.

Oly' korban futballozott, amikor hemzsegtek a jobbnál jobb játékosok, nyilvánvaló, hogy csupán ezért kapott mindössze háromszor lehetőséget a legjobbak között. Szegény család gyermekeként a Hársfa utcában nőtt fel, amikor fiatal volt, a labdarúgás jelentette a szocializációt nem az internet. Az MTK amatőrcsapatában rúgta a labdát, minden adva volt, hogy a profi Hungáriába kerüljön – csak éppen a klub az 1939–1940-es kiírást követően nem nevezett a bajnokságba, feloszlatta önmagát. Ellenben az MTK indulhatott, itt játszott Sebes Gusztáv és Turay József mellett az MTK megszűnéséig. Illovszky a Vasasba igazolt, az MLSZ még ugyanebben az évben (1942) feljegyzést küldött az első osztályba feljutó munkásegyesületnek, hogy néhány játékosa, köztük Illovszky zsidó származását „nem találták rendben”. Noha három év volt még a világháborúból, a katonaköteles fiatal úgy úszta meg a katonaságot, hogy betegséget szimulált, de „málenkij robotra” elvitték, szerencséjére nem Szibériában, hanem Pest megyében dolgoztatták.

A háború alatt nem szerepelt a neve a Vasas összeállításában – a hadibajnokságban Nemzeti Vasasként a munkásjelleget szimbolizáló piros-kék klubszíneket kék-sárgára váltó együttesben sem. Az 1945. április 30-án megjelenő Népsportban („Új nevek a Vasasban”) bukkant fel: „Illovszky Rezső, az MTK, majd az NSC fiatal jobbszélsője, aki legutóbb már a Vasas színeiben szerepelt Illanó néven az NB II küzdelmeiben, de a zsidótörvény miatt abba kellett hagynia a sportolást, visszatért a békeutcaiakhoz.”

Ő szerezte a háború utáni első Vasas-gólt az FTC Üllői úti 2:1-es legyőzése során – utolsó bajnokiján is a Fradi (Kinizsi) ellen lépett pályára 1955-ben (0:1). Első idényében 22 meccsen 17 gólt szerzett, a Ganz ellen kétszer is mesterhármast. Illovszky 1945-ben az első válogatott találkozón mutatkozott be a legjobbak között, az osztrákok ellen (2:0) a csatársor így állt fel: Illovszky, Szusza, Mike, Zsengellér, Egresi, a Vasas csatára mindkét gólból kivette a részét. Még két válogatottság jutott neki, Bulgária (1947, 9:0) és Albánia (1948, 0:0) ellen, mindhárom alkalommal Gallowich Tibor kapitánysága idején. Játékos-pályafutása egyetlen sötét foltja, hogy az 1946. július 14-i MTK–Vasas (3:1) mérkőzésen sportszerűtlenül viselkedett a játékvezetővel, ezért nyolc hónapra eltiltották. Annak ellenére, hogy 270 NB I-es találkozóján 87 gólt szerzett, nem volt bajnok, igaz, utolsó aktív esztendejében, 1955-ben a Bp. Honvéd legyőzésével Magyar Népköztársasági Kupa-győztes lett.

Edzői karrierje annál eredményesebb volt! Akkoriban kevésbé volt szokás, mint manapság, hogy valaki fiatalon, mindössze 35 évesen kezdje az edzősködést, Illovszky – hol másutt? — a Vasas együttesénél látott munkához. A piros-kékeket bajnoki címig (1957), két Középeurópai Kupa-győzelemig (1956, 1957) vezető Baróti Lajost – Illovszky mellette dolgozott – váltotta a kispadon, aki 1957-ben szövetségi kapitány lett. Az első két idény nehézségei után az együttes 1960-ban már visszakapaszkodott a dobogóra, rá egy évre megnyerte a bajnokságot (1961), majd megvédte címét (1962). Az 1961-ben aranyérmes együttes zömmel ebben az összeállításban állt fel: Szentmihályi – Kárpáti, Mészöly, Sárosi – Bundzsák, Berendy – Mathesz, Kékesi, Machos, Farkas, Ihász.

Ha játékosként nem is volt részese a két KK-sikernek, edzőként kétszer is sikerült neki a kupagyőzelem (1962, 1965). A bajnokságban 1965-ben triplázott – ez volt a Vasas negyedik bajnoki címe –, a legendás csapat ebben az összeállításban szerepelt: Varga – Bakos, Mészöly, Berendy, Ihász – Mathesz, Fister – Molnár, Puskás, Farkas, Pál. Ezt követően Baróti mellé került a válogatotthoz, pályaedzőként egy Európa-bajnokságon (1964: Spanyolország, 3. hely) és egy világbajnokságon (1966: Anglia, negyeddöntő) tevékenykedett. A Szovjetunió ellen elvesztett vb-negyeddöntőt (2:1) követően Baróti lemondott, Illovszky váltotta a kapitányi poszton. A szövetség 1966. augusztus 10-én ezt ekképpen fogalmazta meg: „A Magyar Labdarúgó Szövetség elnöksége keddi ülésén Illovszky Rudolf előterjesztése alapján tárgyalta a válogatott csapat őszi turnéját. Baróti Lajos szabadságon van, így Illovszky megbízást kap szövetségi edzői minőségben a csapat körüli teendők végzésére.”

Nem indult különösebben jól kapitányi karrierje, mert az együttes az akkoriban még a kontinens elitjétől távol lévő Hollandia elleni idegenbeli Eb-selejtezőn csupán 2:2-es döntetlent játszott, s erre még az sem mentség, hogy Johan Cruyff ellenünk mutatkozott be – góllal –, s kétgólos hátrányt kellett ledolgoznunk... Ezt követően viszont futott a szekér, nyolc győzelem született, csapatunk simán jutott az Eb-negyeddöntőbe. Olyannyira simán, hogy az NDK elleni visszavágó a továbbjutás szempontjából tét nélküli volt, Lipcsében kikaptunk 1:0-ra. Ma azt mondanánk, a sportvezetők nagy feneket kerítettek a vereségnek, Csanádi Árpád és Kutas István erőnléti problémákat vélt felfedezni. A kritikák mögött az állt, hogy felvetődött az akkor már hét éve a keletnémet válogatottat irányító Sós Károly hazahívása. Illovszky érzékeny, de egyenes ember volt: amikor fülest kapott, mi készül, lemondott.

A „ha” a futballban sem játszik, ám Illovszky megérdemli, hogy kicsit eljátsszunk a gondolattal, mi történik, ha ő marad a válogatott kispadján. Egy biztos: nem keveri össze Mészöly Kálmánt Solymosi Ernővel, Titinek és nem Tichynek hívja Göröcs Jánost, s talán nem esünk ki a szovjetekkel szembeni Eb-negyeddöntőben aratott 2:0-s budapesti győzelem után 1968-ban. És nem cserél összevissza az 1969. szeptemberi, csehszlovákok elleni prágai 3:3-as vb-selejtezőn. Ez idő alatt a mester ismét a Vasasnál dolgozott, az együttes a bajnokságban harmadik lett (1968), rá egy évre a görög Pierikoszt edzette. Egy idényt töltött kint, amikor jó barátja, a Spanyolországban élő Kubala László közbenjárt, hogy a Zaragoza szakmai munkáját irányítsa. Illovszky itthon a formaságok elintézésével foglalkozott…

…mindeközben a válogatottnál a marseille-i kudarcot követően Hoffer Józsefet nevezték ki szövetségi kapitánynak, de a fiatalítás nem jött be, az amúgy jószándékú és a szakmához is értő Hoffer vezetésével legjobbjaink az 1971-es szófiai Eb-selejtezőn 3–0-s vereséget szenvedtek Bulgáriától, s a kapitány tíz meccs után maga diktálta lemondását. A futballvezetőség – talán éppen azok, akik az NDK-tól elszenvedett vereség után kikezdték – egyhangúlag Illovszky mellett tette le a voksát, a szakembert leszámítva senkit sem érdekelt, hogy a Zaragozához szerződött...

Illovszkynak elsőre rögtön emberes feladat jutott: válogatottunknak lekötött mérkőzése volt a vb-címvédő brazil válogatottal Rio de Janeiróban. A 0–0-s döntetlen a házigazdákra nézve volt hízelgő, a bolgárok, majd a románok elleni hárommeccses thriller után bejutottunk az Eb belgiumi négyes döntőjébe. Igaz, a szovjetektől és a belgáktól is kikaptunk (1–0, 2–1), csupán negyedikek lettünk. A szakvezetőt hajszál, pontosabban egy gól választotta el, hogy a vb-re is kijuttassa a csapatot: 1973 júniusában a svédek elleni hazai találkozót kellett volna megnyerni, 3–2-re vezettünk, jött bizonyos Ralf Edström, a többit már ismerjük...

Ez a döntetlen még nem jelentette a kapitányi búcsút, mi több az sem, hogy legjobbjaink itthon 1–0-ra kikaptak az NDK-tól, az NSZK-tól az 5-0 már fájdalmasabb volt, ezt követően a Jugoszlávia ellen a honi labdarúgás két nagy egyénisége búcsúzott. Albert Flórián önszántából, Illovszky talán kevésbé… Angyalföldre tért vissza, a piros-kékekkel negyedszer is bajnokságot nyert (1977), majd később MNK-t is (1986).

Szeretett klubjában élete végéig kapott feladatot, amelyet mindig a Vasas-család iránti tisztelettel, a legnagyobb szakmai alázattal látott el. Mintha ő lett volna ennek a famíliának az atyja.