Mol Fehérvár: Testileg és lelkileg is meggyötört az elmúlt hét hónap – Kovácsik

Hamarosan véget ér Kovácsik Ádám hosszúra nyúlt kálváriája – a Mol Fehérvár FC kapusa az első csapattal kezdi meg a felkészülést a következő idényre. Mint ismert, tavaly október 28-án, a Gárdony-Agárdi Gyógyfürdő elleni Magyar Kupa-mérkőzésen (4–1) elülső keresztszalag-, belső oldalszalag-szakadást, valamint porcsérülést szenvedett.

„A terv szerint egy-két hét múlva már az NB I-es együttessel edzhetek, és elvégezhetek minden gyakorlatot – mondta lapunknak a harmincéves, egyszeres válogatott kapus.  – Jelenleg a Vidi NB III-as csapatával készülök, és úgy érzem, jó úton haladok a visszatérés felé. Testileg és lelkileg is meggyötört az elmúlt hét hónap. Az első hat hét rettentő kemény volt, akkor csak rögzítővel a lábamon közlekedhettem, és fájt a műtött jobb lábam. Nem tudtam vezetni, és a fürdés is nehezen ment, kiszolgáltatottnak éreztem magam. Lelkileg is nehezen viseltem ezeket a hónapokat, főleg amikor a műtött térdemben bakteriális fertőzést mutattak ki, amelyet két kisebb beavatkozással ki kellett tisztítani. Amikor azt hittem, minden jobbra fordult, és végre eldobhattam a mankókat is, bedagadt a térdem, és újabb műtétekre volt szükség – a szilvesztert is kórházban töltöttem, nagyon hiányzott a családom. Januárban, amikor ránéztem az elvékonyodott combomra, miközben a térdem még mindig be volt dagadva, úgy éreztem, az sincs kizárva, hogy ebből már nem lesz futball. Dr. Abkarovits Géza azonban sokat segített, reggel hétkor mindig nála kezdtem, hogy leszívja a folyadékot a térdemből – igaz, mire kiértem a rendelőből, már újra ugyanakkorára duzzadt...”

Főleg annak tükrében élhetett át lélekszaggató időszakot a kapus, hogy a kezdeti bizakodás után egyre inkább tudatosult benne, valószínűleg lemarad a nyári Európa-bajnokságról.

„Amikor megsérültem, bíztam benne, ott lehetek az Eb-n, hiszen Marco Rossi kapitány végig hitt bennem, sőt úgy tűnt, kapuba állhatok valamelyik novemberi válogatott meccsen. Ez a lehetőség tovaszállt, ugyanakkor nyilván örültem, hogy a srácoknak sikerült kiharcolniuk az Eb-részvételt. Akkoriban megpróbáltam elbújni a világ elől, hiszen nem sűrűn adatik meg egy futballista életében, hogy kijuthat egy kontinenstornára, főleg úgy, hogy a három csoportmérkőzésből kettőt Budapesten rendeznek – és erről lemaradok. De már feldolgoztam, elfogadtam.”

Most már pozitívan látja a jövőt, s a napi feladataira koncentrál.

„Jelenleg az a legfontosabb, hogy visszaépítsük az izmaimat. A combfeszítőt is kell még fejlesztenünk, de ezenkívül is rengeteg mindenre odafigyelünk, például arra, hogy ruganyos legyen a lábam. Ha lehetne, reggel nyolctól este nyolcig végezném a rehabilitációt, és kint lennék az edzőközpontban, de tudom, nagyon elfáradnék, és a sok munka a minőség rovására menne. Tanultam és még tanulom a türelmet, mert abból nekem sajnos nem sok volt... Mentálisan rengeteget fejlődtem, de a legfőbb kérdés az, ebből mennyit mentek át a pályára. Ütközni még nem lehet az edzésen, de biztos vagyok benne, hogy minden akadályt veszek. Furcsa volt megélni, hogy, bár ott voltam a meccsek előtt az öltözőben, láttam, ahogy készülnek a srácok, a tehetetlenséget nagyon rosszul éltem meg.”

Pedig elkélt volna a segítség: a Fehérvár kifejezetten gyenge idényt zárt – a bajnokságban csak a harmadik helyen végzett, míg a Magyar Kupa-döntőben elvérzett az Újpesttel szemben (0–1).

„Kétezertizenöt óta futballozom a Vidiben, azóta egyszer sem végeztünk a másodiknál rosszabb helyen a bajnokságban, most azonban csak a bronzérem jutott nekünk. A Fradi jelenleg mindenki előtt jár. A szakmai stábunk felkészült, láttam, hogyan dolgozik, és ez biztató a jövőre nézve. De meg kell erősíteni a keretünket, ez nyilván a vezetők feladata. Egyelőre az a legfontosabb, hogy minél közelebb kerüljünk a Ferencvároshoz, legalább a második helyen kell végeznünk az NB I-ben. És ott a Magyar Kupa, valamint az újonnan induló Európa-konferencialiga, amelyben szeretnénk minél messzebbre jutni. Azért dolgozom már hét hónapja, hogy tevékeny részese legyek ennek.”