Amikor a Bayern ellen a BEK-döntő volt a tét – ilyen volt az Újpest harmadik aranykora

Az első részben a kezdetektől Zsengellér Gyula és Szusza Ferenc korszakain át az 1960-as évek elejéig jutottunk el. Az Újpest harmadik aranykora pedig ezután köszöntött be: Baróti Lajos érkezésével ismét eljött a Kánaán. Az ősz hajú mester 1967-ben ült le az Ú. Dózsa kispadjára, szerződtetéséről a vezetők a csapat két kulcsjátékosát – éppen a szakember által az 1966-os vb-keretből kihagyott – Solymosi Ernőt és Göröcs Jánost is megkérdezték, mindketten azt mondták, jöjjön Baróti. Első bajnokiján a Salgótarján ellen (2:0) a Szentmihályi – Káposzta, Csordás, Sóvári – Solymosi, Noskó – Kuharszky, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó együttest küldte pályára, távozásakor 1971-ben a Szentmihályi – Káposzta, Horváth, Noskó, Juhász – Dunai III (Tóth A.), Zámbó – Fazekas, Bene, Dunai II, Nagy L. tizenegy búcsúzott aranyéremmel.

Első idényében Lakat Károly FTC-je lett a bajnok, 1968-ban Benéék hiába rúgtak 102 gólt, a Fradi és a Vasas „összjátéka” miatt a zöld-fehérek megvédték bajnoki címüket. Persze Dunai II is termelte a gólokat, 1967-ben 36 góllal ezüstcipős lett, egy évvel később bronzcipős. A következő évad (1969) felénél egy ponttal előzték meg az FTC-t, s hiába játszottak az utolsó hét fordulóban öt döntetlent – igaz, az MTK-t 6:1-re mosták le (Szentmihályi – Káposzta, Solymosi, Bánkuti – Dunai III, Noskó – Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó) – megnyerték a bajnokságot. Az év edzőjének választott Baróti Európa legjobb középcsatárának nevezte Bene Ferencet.

A marseille-i kudarcot követő esztendő reformjai az NB I-et is elérték: visszatértünk az őszi-tavaszi rendszerre. Az ezt megelőző 1970-es egyidényes bajnokságot két csoportra bontva rendezték a Felszabadulási Kupáért, az aranyéremért a két csoportgyőztes, az Ú. Dózsa és az FTC lépett pályára oda-visszavágós alapon. A Megyeri úton 3:2-re fordítottak a hazaiak, Géczi István, a Fradi kapusa így kesergett: „(...) látom, négy perc van hátra. Az örömtől viháncolni tudtam volna, de sajnos erre nem volt lehetőség, mert a Dózsa jött, mint a veszedelem. Máig nem értem, mi történt velünk négy perc alatt?!” Göröcsről az NS áradozott: „Gólja után már csak világbajnoki jelzőkkel lehet dicsérni. Extraklasszis!” Azért volt kritika is: „De miért nem mindig az? Miért csak néha adja igazi önmagát?” A visszavágó után (1:1) optimista volt a szaklap: „Örülhetünk annak, hogy a szurkolók nem csalódtak. Ízelítőt kaptak akaratból, harcosságból, keménységből, izgalmas, nagy iramból, s némileg tetszetős játékból is. Valamit abból, amelyet Marseille óta szívrepesve várunk.” Baróti racio­nálisabban értékelt: „A csapat elérte azt, amit a Felszabadulási Kupában el lehetett érni. A maximális nyolc pontot visszük magunkkal az őszi küzdelmekre.” Tény, a csoportok csapatai a helyezésük alapján meghatározott pontszámot vihettek az 1970–1971-es évadra. Ám ezt megelőzően a Dózsa ritka bravúrt hajtott végre: 1969. augusztus 20. és 1970. augusztus 20. között a két bajnoki arany mellett az MNK-t is kétszer hódította el. Az akkoriban az alkotmány ünnepének nevezett napon a Komlót verte meg 3–2-re, úgy, hogy négy nappal korábban a bányászvárosban 6–0-ra kalapálta el ellenfelét... Parádésan játszott az Újpest, az őszt 43–16-os gólkülönbséggel zárta, viszont Göröcs (és Solymosi) sérülése után – „Titi” 1970 őszén az osztrákok ellen térdszalagszakadást szenvedett – tavasszal ez a mutató 28–13-ra módosult. Még az is belefért, hogy Szőke István góljával a Fradi megnyerje a Megyeri úti rangadót (0–1), és a Vasas a Fáy utcában intézze el a bajnokot (2–1), de hogy milyen erősek voltak a lila-fehérek, mi sem bizonyítja jobban, hogy Solymosi „Pixi” helyén Horváth József középső védőként az NS szerint 6.88-as osztályzattal zárta az idényt.

A Baróti-érában a nemzetközi porondon is jól teljesítettek a lilák. A VVK 1968–1969-es kiírásának 3. fordulójában a Leeds United következett. A Daily Mail ezt írta a meccs előtt: „Az Újpest 102 gólt lőtt a múlt évi magyar bajnokságban és a lila-fehérek őrizték meg leginkább a másfél évtizede Angliát elkápráztató csatárjáték nagyszerű hagyományait.” Dunai II igazolta az állítást: az Elland Roadon felpörgette a labdát, majd 17 méterről a léc alá vágta, ezzel lett 1:0 ide, itthon (2:0), a The Guardian szerint „Bene ragyogó labdakezelése túl sok volt a leedsieknek”. A The Times még egyszerűbben fogalmazott: „A magyarok végeztek a Leedsszel (...), az Újpesti Dózsát szerdán este egyszerűen nem lehetett legyőzni.”

Nos, kint 3:0-s vereség volt a vége, itthon Göröcs pazar szólója után 2:0-ra vezettünk, de az ellenfél 3:2-re fordított. Baróti kesergett: „Öt perc alatt sajnálatosan minden reményünk szertefoszlott. Erre, hogy 2:0 után vesztünk, nem számítottam.” Az angolok se: a győztes gól szerzője, Alan Foggon a győzelem után letérdelt és sírva fakadt...

Barótit követően Kovács Imre lett a tréner, aki nemcsak sprőd stílusát hozta a lilákhoz, hanem az elképzeléseit is: Benével visszavont középcsatárt játszatott, a sérüléséből felépülő Göröcsöt mellőzte, Zámbó Sándor lett a játékmester. Az őszi szezonban a pontok 80 százalékát gyűjtötte be a címvédő, s noha a válogatott románok elleni Eb-negyeddöntőjével dúsított programban el-elfáradt egy-két kulcsember, a Bp. Honvédot hét ponttal megelőzve lett aranyérmes. Más kérdés, hogy az 1972. április 15-i presztízsmérkőzésen a Megyeri úton 2–0-ra kikapott az FTC-től (Páncsics Miklós ekkor kapott 10-es osztályzatot az NS-től). Az 1972–1973-as évad rosszul kezdődött: Baróti irányításával a Vasas 3–0-ra elintézte a Dózsát, s a Győr és a ZTE is 1–0-ra legyőzte. Ám a Fradi elleni 2–0 lassan helyrezökkentette az erőviszonyokat. S ugyan a zöldek 1973 májusában visszavágtak (2–1), az Újpest előttük öt pont előnnyel behúzta a bajnoki címet. Az NS értékelése megemlítette: „Jogos elvárás a magyar bajnokkal szemben, hogy a nemzetközi kupában is feljebb emelje a mércét. A képességeket tekintve ugyanis már benne van az ehhez szükséges tudás.” Hozzátéve: a Juventus elleni BEK-negyeddöntőbeli kiesés fájdalmas, „tulajdonképpen nekünk, magyaroknak kellett volna ott lennünk – a BEK fináléjában!” A Dózsa még közelebb állt a sikerhez, mint a Newcastle ellen. A kinti 0–0-ra itthon Bene és Tóth András góljával 2–0-s vezetés volt a válasz, a vége 2–2, s idegenbeli gólokkal a Juve ment az elődöntőbe. Jól mondta Kovács Imre: „Belőlünk hiányzott az a plusz, amellyel a legjobb négy közé juthattunk volna.”

Az új évadnak (1973–1974) Szűcs Gyula edzővel vágott neki a címvédő, nem is volt baj, az őszt egy pont előnnyel a Fradi előtt zárta. Igen ám, csakhogy az inkább barátságos, mint vasfegyelmet követelő tréner lemondott, pontosabban a vezetőség nyomására azzal a nem publikus indokkal távozott, hogy a futballistái „átvették a hatalmat”. Tavasszal már Várhidi Pál irányított, a csapat olyannyira összekapta magát, hogy a BEK-elődöntőben a Bayern Münchennel szemben vérzett el (1–1, 0–3). Várhidi az elveszített müncheni visszavágót így kommentálta: „A Bayern győzelme feltétlenül megérdemelt, de a gólarányt túlzottnak tartom.” A következő kiírásban (1974–1975) „az újabb aranyérem – némi értékcsökkenéssel – megérdemelten a lila-fehéreké. „Az értékcsökkenést labdarúgásunk hanyatlása, és a Dózsa szereplésének »tartalma« egyaránt okozta.” Az NS nem kertelt, a nemzetközi színvonalhoz viszonyított, márpedig a BEK 2. körében a Leeds kétszer is eltángálta az Újpestet (1–2, 0–3). Sovány vigasz, hogy az MNK-t Horváth József három góljával 0–2-ről 3–2-re megfordította a Haladás ellen... Az NS irányt adott: „Az újabb bajnoki cím, a jobb nemzetközi szereplés és a tartalmasabb labdarúgás mindenekelőtt a belső igényszint függvénye, a nagyobb fegyelem az akarat függvénye.” Ám vagy az igényszinttel vagy az akarattal baj volt, mert csupán az vigasztalhatta Fazekas Lászlót és társait, hogy a Rothermel – Kellner, Dunai III, Sarlós, Tóth J. – Kolár (Zámbó), Nagy L., Tóth A. – Fazekas, Törőcsik, Fekete felállásban, „Kapa” öt góljával – amelyért 10-es osztályzatot kapott – 1976 májusában 8–3-ra legyőzték az FTC-t.

Két szűk esztendő következett arany nélkül. Az 1977–1978-as évad első felében nekidurálta magát a gárda, az első 11 meccsen nyert – aztán kikapott a Videotontól 6–4-re és Szegeden 6–2-re (!). De megacélozódott akarattal tavasszal szellemesen, kombinatívan játszva 95 gólig jutott, Várhidi is optimista volt: „A mi csapatunk nagyszerű ötvözete a fiatalabb és a rutinosabb játékosoknak, s mivel ez a jövőben is így lesz, egyik nagy esélyese lehetünk az újabb bajnoki címnek.” Hozzátette, évekig tartó egyeduralomra nem lehet számítani, „a versenyfutásban csak akkor járhatunk az élen, ha nem pihenünk babérjainkon, hanem újítani, fejlődni tudunk”.

Tudtak: 1979-ben kiderült, 11 idény során kilencedszer ült a trónra az Újpest! Megmaradt a góllövő kedv, a Dunaújvárosnak hét – Fekete László ötöse 10-est ért! –, a Haladásnak, a Tatabányának öt-öt, a Salgótarjánnak négy gólt vágott, mégis a Bp. Honvéd állt az élen az ősz végén. Ám Tichy Lajos együttese visszaesett, s az utolsó négy fordulóban Feketéék – a csatár a ZTE-nek (3–3) rúgott 31. bajnoki góljával ezüstcipős lett – legalább három gólt szereztek. Törőcsik András rosszabbul járt: Zala megyéből hazafelé súlyos autóbalesetet szenvedett, ami meghatározta további karrierjét.

A lilák szemszögéből legalább ilyen szomorú, hogy a bajnoki (1990, 1998) és a Magyar (Népköztársasági) Kupa-sikerek (1982, 1983, 1987, 1992, 2002, 2014, 2018) nem kerülték el a későbbiekben, de újabb aranykorról már nem beszélhetünk.

(VÉGE)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. február 6-i lapszámában jelent meg.)