FFT: a magyar sajtó leghíresebb edzésriportja

Napsütéses októberi kora délután. Ám a kellemes idő ellenére a nyomasztó lustaság érzete üli meg a tájat a Megyeri úton. 1980 októbere van, mintha ez a nap szimbolizálná, hogy beköszöntött a Kádár-korszak utolsó évtizede. Az alkotókedv és alkotóenergia fékezetten habzik már, a gazdasági élet peresztrojkáért kiált, a moziba is csak depizni járnak már az emberek.

A Megyeri úton edzést tart az Újpesti Dózsa, alig százhúsz néző lézeng a lelátón (no persze, ide nekünk azt a százhúszat manapság egy edzésre!), közöttük egy újságíró inkognitóban. Senki nem ismeri fel, ő pedig nem mutatkozik be. Jakab Józsefnek hívják, a Népsport nem futballal foglalkozó munkatársa, de arra az edzésre a Magyar Ifjúság küldte ki. Néhány nap múlva pedig megjelenik cikke, amelyben aztán mindenki kap hideget-meleget: a játékosok alig mozognak valamicskét, van, aki a kocsiját mossa az edzésen, a vezetőedző épphogy csak kidugja az orrát az öltözőből, a játékosokból árad az unalom és a fásultság.

Megtudjuk, hogy a játékosok közül Miklós Árpád és Bodnár István késve érkezett. Hogy Fekete László fitymálóan jegyzi meg az ifisták edzését nézve, hogy „futnak, mint az állatok”. Hogy az edzőpálya bejárata le van lakatolva, egy résen kell bebújni, de a túlsúlyos Törőcsik András alig fér át a lyukon. Hogy Kollár József kapus rúg tizenegyeseket Kiss Sándor középpályásnak, és nem fordítva. Hogy a segédedző cipeli a kiskapukat, mert Várhidi Pál vezetőedző a játékosok közül senkit nem tudna erre rávenni. Hogy 23 perc telik el úgy az edzésből, hogy még senki nem mozog, csak a kellékeket teszik ki. Hogy komolytalan az egész hozzáállás.

A „Lötyögés a semmibe” című cikk pillanatok alatt a sportélet leghíresebb írása lesz. Senki sem érti, mi van. Sem azt, hogyan lehetséges, hogy így zajlik egy élcsapat edzése, sem azt, miként lehet, hogy ezt valaki megírta.

Törőcsik András, Fekete László, Dunai III Ede, Kardos József, Nagy László, Tóth András – a teljesség igénye nélkül, csak néhány név abból az újpesti csapatból. Noha ez már nem a néhány évvel korábbi, Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai, Zámbó csatárötös fémjelezte csapat, de ma is áhítattal ejtjük ki ezeket a neveket, akik 1980 őszén reprezentatív alakjai annak az Újpesti Dózsának, amely egyeduralkodója volt a magyar bajnokságnak végig az 1970-es években.

Annak az Újpesti Dózsának, amely 1970 és 1979 között csupán kétszer, 1976-ban és 1977-ben nem nyerte meg a bajnokságot, és amely 1974-ben BEK-elődöntőt vívott a nagy Bayern Münchennel. Elképesztő sikersorozat, ámulatba ejtő labdarúgók, és az egésznek a feje a mindenki által tisztelt vezetőedző, a legendás Várhidi Pál, aki 1974-től irányította az együttest. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az az Újpesti Dózsa a világ egyik legjobb csapata volt. Mégis, miután a Népsportban rendszeresen istenítették őket, a Magyar Ifjúságban olyan könnyedén lekapták róluk a keresztvizet, mint Guzmicsról Bukarest után.

Mi volt ez a cikk? Futballellenes állami propaganda? Megrendelt politikai cikk? Egyéni újságírói partizánakció? Szervezett edzőbuktatás? Beszélik ezt is, azt is...

A teljes cikket elolvashatja a FourFourTwo.hu-n, ide kattintva!