Népsport: egy tucatüstökös fel- és letűnése a magyar futballélvonalban

A bőripari szakszervezetek csúcsklubjának csapata mindössze négy hónapot töltött a labdarúgó NB I-ben, az átvett burzsoá mentalitás sem akadályozta meg gyors búcsúját.

Lépteit szaporázva siet 1950 tavaszán a nagyszalontai református parókia felé Grosics Gyula. Júliusban a Bőripari Munkások Szakszervezete az Újpesti Népkertben rendezett vacsorán ünnepli az NB II Közép-csoportját megnyerő, az élvonalba feljutó Bőrgyári Dolgozók SE labdarúgócsapatát. A „bőrösök” 1950. augusztus 20-án első, december 17-én utolsó mérkőzésüket játsszák a magyar bajnokság első osztályában. Grosics Gyula főhadnagy, válogatott kapus 1951. január 16-án feleségül veszi a nagyszalontai református lelkész, Bagoly Bertalan legkisebb gyermekét, Tündét, az eskető maga az após. A felvillantott epizódokat Grosics barátja, MATEOSZ-os csapattársa, ifjabb Bagoly Bertalan személye köti össze, azzal a kiegészítéssel, hogy ő 1950 nyarán (a népkerti örömünnep előtt vagy után) igazolt az újonchoz (a Fekete Párduc meg a Honvédhoz), azaz nem játszott szerepet az NB I-es tagság kiharcolásában.

A fenti alig vagy egyáltalán nem ismert történések szolgálnak apropóul, hogy megidézzük a hazai futball egén tényleg csak néhány pillanatra feltűnő, halvány fényű tucatüstököst, a Bőrgyári Dolgozók SE-t.

Mindössze négy hónapot élt meg az NB I-ben, ami annak tükrében is kevésnek tűnik, hogy mindjárt kiesett – első osztályú tagsága azért sem számlálhatott tizenöt mérkőzésnél többet, mert a kalendáriumi idény bevezetése miatti átmenetben egyfordulós őszi bajnokságot rendeztek 1950-ben. De nemcsak gyors és – immár mondhatjuk – örökre szóló búcsúja, hanem nevének gyors elvesztése miatt is szinte láthatatlan szereplője a magyar labdarúgó-történelemnek. Az Újpesti Munkás TE és a Wolfner SE, valamint néhány kisebb bőrgyári egyesület 1949. nyári fúziója révén a bőripari szakszervezet központi sportbástyájaként született meg a klub, amelyet 1951-ben már IV. ker. Vörös Lobogó SK-nak, 1952-ben Vörös Lobogó Duna-cipőgyári SK-nak neveztek. A feljutáskor 13 szakosztályt fogott össze, és a futballisták mellett a női kosárlabdázók is a legmagasabb szintre léptek.

A népkerti ünneplésen részt vett többek között Rónai Sándor, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke és Sebes Gusztáv, az Országos Sport Hivatal sportszövetségi főosztályvezetője, a futballválogatott szövetségi kapitánya. Sebes kiemelte a BDSE nagyszerű teljesítményét,           „de nem hallgatta el azt sem, hogy a bajnoki hajrában a csapatnak nem minden játékosa mutatkozott méltónak a bőripari dolgozók nagy tömegének bizalmára”, majd nagy taps közepette ő osztotta ki az aranyérmeket. Az NB II-es menetelés közben, 1950 márciusában a Friss Újságban megjelent cikkből megtudhatjuk: „Csapatunkban két élmunkás van. Havas, a kapusunk és Szibrov, a fedezetünk, de a többi játékosaink is mind dolgozók, akik a munkából is jól kiveszik a részüket. Tíz labdarúgócsapatunk van, négy szenior, három ifjúsági és három úttörő. Két pályánk van, egyik az Attila-utcában, másik a Fóthy-úton.”

A szintlépést nagy átalakítás követte, amelynek többek között a 35 éves, 113 élvonalbeli csata tapasztalatával felvértezett kapus, Havasi László is áldozatul esett. A belső védőként számításba vett Szibrov Lajos viszont azon három játékos egyik lett, aki mind a tizenöt NB I-es találkozón lehetőséget kapott – de már nem a sikeredzőtől, Vincze Jenőtől, hanem az újonnan szerződtetett Király Tivadartól. A tréner mellett több mint tíz új labdarúgó is érkezett a „bőrösökhöz”, köztük a jobbösszekötő Gondos Tibor és a balhátvéd Peller Béla. Nem véletlenül említjük őket, ugyanis mindketten szép pályát futottak be az első osztályban. Együtt távoztak az átnevezett MTK-hoz, a Bp. Bástyához, amellyel 1951-ben rögtön bajnokságot nyertek – más kérdés, hogy Peller mindössze egy, Gondos öt mérkőzésen kapott szerepet. Peller 1952-ben kupagyőztesnek, 1953-ban másodszor is bajnoknak mondhatta magát, utóbbi dicsőséget az új nevet kapó Bp. Bástyával, azaz a Vörös Lobogóval megszerezve. Az élvonalban 152 meccsig és 43 gólig jutó Gondos ekkor már Diósgyőrben futballozott, majd 1955-ben a Csepelhez szerződött, amelynek mindvégig hű kulcsjátékosa maradt, a Béke téren eltöltött hat idényének mintegy csúcsdísze az 1959-ben elnyert bajnoki cím.

A Bőrgyári DSE 1950. augusztus 20-án mutatkozott be az NB I-ben, és a Bukovi Márton edzette, Gellér Sándorral a kapuban, Börzsei Jánossal és Lantos Mihállyal a védelemben, Sándor Károllyal, Hidegkuti Nándorral és Palotás Péterrel a támadósorban felálló, akkor éppen Textilesként fungáló MTK-val igyekezett felvenni a versenyt. Olyannyira nem rezelt be az újonc, hogy Vass Ferenc révén megszerezte a vezetést, sőt a 60. percben is még 2:2-re állt a meccs. A 6:4-es tisztes vereség és a harmadik fordulóban az előző idény legjobb vidéki csapata, a 36 éves Baróti Lajos által irányított Győri Vasas ETO ellen aratott idegenbeli siker (2:1) révén reménykeltő ősz elé néztek az újpesti klubnál. Csakhogy beütött egy 7:2-es vereség a Vasastól, és utána egyre fogyott a magaslati levegő a „bőrösök” körül. Már csak a bajnokság utolsó helyén végző Tatabányával tudtak elbánni, és két győzelemmel, három döntetlennel, tíz vereséggel, 22:51-es gólaránnyal, sovány hét ponttal gazdagodva a 15. helyen végeztek a tizenhatos mezőnyben, amelynek utolsó négy helyezettje mondott búcsút az élvonalnak. A Bőrgyár négy hónapos első osztályú története a december 17-i újpesti derbivel ért véget. A már biztos bronzérmes Dózsa 5:1-re ütötte ki a „kistestvért”, a Népsport december 29-i számában pedig ironikusan jegyezte meg a szerző.      „A BDSE – kimutatásunk szerint – egyik legállóképesebb csapatunk. Hetekig állt az utolsó előtti helyen.”

A csapatkapitány Havasi László úgy fogalmazott 1950 júniusában a sportlapban, hogy az együttes a szakszervezetnek köszönheti az első osztályba jutást. A bennmaradásban ellenben úgy sem tudott segíteni, hogy – amint azt Apró Antal, a Szakszervezetek Országos Tanácsa elnöke 1950. szeptemberi felszólalásában mérgesen megállapította – a szakszervezeti vezetők átvették a régi burzsoá szellemet, az egyesületek zömében mindennapos eset a korrumpálás, a játékosvásárlás, a csábítás, a csalás bizonyos célok elérése érdekében. Megemlítette, hogy például a BDSE futballszakosztálya 52 ezer forintot költött el      „egészen rövid idő alatt 16-18 játékos »szubvencionálására«”.

S hogy mi lett a „szubvencionáltak” egyikével, a cikk elején sorolt epizódokat összekötő Bagoly Bertalannal? A jobbhátvéd 1953-ban és 1954-ben a Sztálin Vasműt erősítette az NB I-ben, az 1956-os forradalom után elhagyta az országot, és az 1957-ben külföldi gálameccsekre szerveződő, többek között sógorát, Grosics Gyulát, Puskás Ferencet vagy Kocsis Sándort felvonultató, Östreicher Emil menedzselte úgynevezett menekültválogatott mellett szorgoskodott – a 2016-ban visszaemlékező Juhász Andor szerint szertárosként, gyúróként, mindenesként.

Legyen most ez a bőrgyári futballcapriccio utolsó taktusa.