„»Budapest világváros« egyik látványossága az esti mérkőzésekre berendezett labdarúgó pálya, amelynek tulajdonosa – ki lehetne más? – az Elektromos Művek sportegylete a Latorca-utcában” – adja meg az alaphangot a Nemzeti Sport 1940 augusztusában, örömmel közölve, hogy a Duna-parti sporttelep világítása Európában is az elsők között van. Az pedig remek ötlet, hogy a futballbajnokság nyitánya előtt hat élvonalbeli csapat – Elektromos, Gamma, Kispest, Törekvés, Újpest, WMFC – a Szent István-kupa keretében nyújt szórakozást a publikumnak. Természetesen a Ferencvárosra is számítottak – volna. A Fradi azonban inkább Jugoszláviában meccselt ekkor, kellett a pénz.
A lebonyolítás fura volt. Három elődöntőt rendeztek, majd a továbbjutók hármas tornán döntöttek az elsőségről.
Az első mérkőzést a Kispest vívta a WMFC-vel (2:1), az NB I-ben újonc csepeliek vezettek, „a Kispest némi szerencsével nyerte a mérkőzést, a WMFC nem volt rosszabb nála” . A Nemzeti Sport tudósítóját meglepte a hatalmas érdeklődés (8000 néző), azon pedig bosszankodott, hogy csak hosszú beszédek után indult a játék, még úgy is, hogy Szendy Károly főpolgármester üzenetét olvasták fel.
A második elődöntőben a Törekvés legyőzte a Gammát (4:3), majd az Elektromos az Újpestet (2:1). Az érdeklődés nem lanyhult, így nem véletlenül mondta csapata meglepő sikere után Plósz Pál, az Elektromos Művek vezérigazgatója, hogy az esti mérkőzések sikere nyomán megnagyobbítják a Latorca utcai pálya nézőterét. A világítással nem volt gond, más kérdés, hogy a vesztesek szívesen fogták rá a vereséget. Például az újpesti hátvéd, Futó Gyula: „Fejeléskor nagyon »csalt« az esti fény – mondotta Futó. – Sohasem lehetett pontosan kiszámítani a labda röppályáját. Egyszer közelebb látta az ember a labdát, egyszer pedig távolabb, így aztán nehéz volt kiszámítani a felugrást. Azért fejeltünk egy-két »gyertyát« a mérkőzés alatt.”Jött a hármas döntő, amelynek első mérkőzése (Törekvés–Kispest 2:1) előtt kiderült, hogy a légkör példás. A kispesti Rátkai Lénárd otthon hagyta a játékosigazolványát, ám a Töri beleegyezett abba, hogy anélkül is játszhasson. Harangozó bíró pedig – jól ismervén a szabályokat – a szünetben lefényképeztette a Kispest csapatát, hogy a fotót csatolja a jegyzőkönyvhöz.
Mielőtt jönne a következő meccs, a Nemzeti Sport újra lelkendezik: „Ha röviden akarja az ember jellemezni az esti mérkőzéseket, elég, ha ennyit mond: ezt látni kell! (…) Az ilyesmiről egyszerűen nem szabad lemaradni. (…) Látni kell az esti világításban játszó csapatokat, (…) bele kell bámulni néha a vakító fényszórókba, figyelni kell a fehér labda útját, a fekete kapusárnyat a kapuban.”
És a Törekvésért is odavan a lap, hiszen az angol módi (WM-rendszer) szerint futballozik, „másképpen már nem is tud játszani. Nem is akar. A szerény kőbányai munkásgyerekeknek jó az a rendszer, amelyben az Everton, a Gradjanski, a belgrádi BSK, az Arsenal, vagy a német válogatott játszik” . Tegyük hozzá, hogy a Töri valódi amatőrcsapat volt, a játékosok a MÁV északi főműhelyében dolgoztak, és azt is, hogy a Gradjanski edzője aktuálisan Bukovi Márton volt.
A következő mérkőzésen a Kispest legyőzte az Elektromost (3:2), új szín volt, hogy „a rendőrség is igyekezett beleilleszkedni az esti mérkőzések keretébe: a lovasrendőrök mind fehér lovon vonultak ki a Latorca-utcába”. Az pedig váratlan nehézséget vetített előre, hogy ha az utolsó meccsen az Elektromos egy góllal győzi le a Törekvést, akkor hármas holtverseny alakul ki (2 pont és döntetlen gólarány), erre pedig aligha készültek fel a szervezők.
Aztán kiderült, hogy felesleges az aggodalom, hiszen a Törekvés lelépte az Elektromost (5:0), különösen Palatinus Károly tett ki magáért, három gólt szerzett.
A díjkiosztást kissé megzavarta, hogy a nézők (12 ezren volt a tornazárón) betódultak a pályára, de aztán nem történt semmi baj. A Törekvés-futballisták boldogan ünnepeltek a Tromos-pálya vendéglőjének teraszán (természetesen „fényárban úszott” ). A serleg körbe-körbe járt, valamennyi futballista meghúzta, kortyolt a vörös italból, ami – láss csodát – nem bor volt, hanem: „Valódi, hamisítatlan málnaszörp. Az egyik főszurkoló ajánlotta fel a csapatnak egy egész hordóval, győzelem esetére.” Ujjong is a tudósító: „Bizony, a Törekvésben még 5:0-s győzelem után, egy nagy ezüstserleg birtokában is azt az okos elvet vallják: a sportolónak árt a szeszesital.”
Nagy sikere volt a meccsek szünetében megtartott tárgynyeremény-sorsolásnak. A sors iróniája, hogy a hajszárítónál egy teljesen kopasz embernek kedvezett a szerencse, aki nem esett kétségbe: „Remélem, hogy legközelebb hajnövesztő szert nyerek.” |
A Nemzeti Sport elégedett a tornával, írja, hogy „kiforrott, szép és jó játékot láthattunk mind a hat mérkőzésen. Küzdelem volt az elsőtől az utolsó percig, öt mérkőzésen csak az utolsó negyedórában – egyetlen gólon – dőlt el a harc” . A Törekvés pedig „nemcsak eleven, friss, korszerű játékával hódította meg a közönség ezreit, hanem sportszerű viselkedésével is”.
A drukkerek viszont többet érdemeltek volna – az újság szerint. A régi gond, újra előjött, a BSzKRT nem tudott elegendő villamoskocsit felsorakoztatni a tömeg szállítására, emellett a kezdési időpont sem volt ideális. Ha ugyanis 20 óra helyett 19.45-kor kezdődnek a mérkőzések, „jelentős körzet lakossága még kapuzárás előtt kényelmesen hazajuthat a meccs után. Talán nem is arra a 10 fillérre gondol a néző, amit kapupénz gyanánt kellene fizetnie, de sokat jelent az a figyelmesség, amit ezzel (…) mutatna a vezetőség a közönség irányába” .
A Szent István-kupa győzteseit szűkebb pátriájukban is megünnepelték. A beszámoló szerint: „Szerdán délben alig ismertük meg a Szent István-Kupa hőseit. Szurtos, fekete, kormos fiúk állottak a MÁV északi főműhelyének az udvarán. Körülöttük a társaik. Barátságos arcú munkások kék zubbonyban. A Törekvés játékosai a déli szünetben kijöttek a műhely udvarára, hogy fogadják a műhely munkásainak szerencsekívánatait. A lelkes, kedves ünnepség után a Szent István-Kupát kiállították a műhely kijáratánál, hogy a be- és kijáró munkások is láthassák társaik győzelmi jelét.”
Aztán a Törekvés az 1940–1941-es idény végén kiesett az első osztályból, a kudarc nem az angol módin múlott, az ok egyszerű, mint mindig: kevesebb pontot szereztek a kelleténél.
A mindent eldöntő Törekvés–Elektromos meccs szünetében a Tromos néhány futballistája vitába keveredett a Törekvés gyúrójával. Pázmándy Sándor így vetett véget a feszültségnek: „Ugyan, hagyjátok! Csak nem vitatkoztok egy lakatoslegénnyel?!”. A Nemzeti Sport a gyúró, Gomola Pál védelmére kelt, elmondva, hogy Gomola egykori kitűnő futó, s valóban lakatos, ahogy a Töri játékosai, ő is az Északi főműhelyben dolgozik, jó munkás, van olyan sportember, mint Pázmándy, aki előkelősködik. Tanulságul pedig Abraham Lincolnt idézi a lap, aki, amikor a szemére vetették, hogy egykoron szabó volt, így felelt: „De jó mellényeket csináltam!” |