Anel Hadzic: Olyan ez, mint egy befejezetlen ügy

– Magyarországon vagy már esetleg odahaza, Boszniában tartózkodik?
– Ausztriában vagyok – válaszolta lapunknak Anel Hadzic, a Mol Fehérvár FC-vel a minap közös megegyezéssel szerződést bontó, a klubtól négy év után elköszönő, 14-szeres bosnyák válogatott középpályás. – Noha Boszniában születtem, Ausztriában nőttem fel, ott vált belőlem futballista, a második otthonomnak tekintem. Mindamellett Magyarországot is megszerettem.

– Ha felidézi magában a Vidinél eltöltött időszakot, mi ugrik be először?

– Büszke lehetek arra, amit elértem. Mindent megtettem, hogy segítsem a csapatomat, ünnepelhettünk bajnoki címet, Magyar Kupa-győzelmet, arról nem szólva, hogy bejutottunk az Európa-liga csoportkörébe – amit 2018 őszén véghez vittünk, nem csupán a fehérvári, a magyar futball életében is nagy tettnek számított. Mindig próbáltam a legjobbamat adni, volt, hogy sikerült, de nem mindig teljesítettem úgy, ahogyan szerettem volna. Csalódottsággal csupán az tölt el, ami az utolsó évben történt. Jóllehet amin átmentem, csak megerősít. Egyébként úgy vagyok vele, a jóra szeretnék emlékezni, annál is inkább, mert az első három esztendő valóban gyönyörű volt. A harmadik úgy végződött, hogy az én gólommal nyertük meg a Magyar Kupát, az különleges pillanat volt számomra. Napokkal később volt az esküvőm, olyan boldog voltam, mint talán még soha. Aztán elkezdődött az új idény, és valami megváltozott. Az idény elején nem voltam csúcsformában, el is fogadtam, hogy időnként csak a kispadon jut nekem hely. Idővel Joan Carrillo váltotta Marko Nikolicsot, az első meccsen, amelyen ő ült a kispadon, három-egyre nyertünk Diósgyőrben, kezdőként csaknem nyolcvan percet játszottam. A későbbiekben már egyet sem. Az edző nem indokolta meg, miért nem, igaz, nem is kellett megindokolnia. Bár három és fél év után talán tisztességesebb bánásmódot érdemeltem volna. De ez is a labdarúgás része, elfogadom, hogy ez történt.

– Azt is elfogadta, hogy a télen a második csapathoz irányították?
– Nem volt más választásom. Az osztrák futballban a német mintát és mentalitást követik, én is azt az „iskolát” jártam ki. Ott nincs helye kérdezősködésnek, amit mondanak, azt kell tenni. Azt sem tartottam cikinek, hogy háromszáznál is több osztrák, illetve magyar élvonalbeli mérkőzéssel a hátam mögött NB III-as találkozón lépek pályára. A listavezető Érdet ráadásul legyőztük kettő-egyre. Aznap volt rajtam utoljára Vidi-mez…

– Gyanítom, nem az érdi siker a legszebb emléke.
– Az a Chelsea elleni Európa-liga-csoportmeccs a Stamford Bridge-en! Noha kiélezett mérkőzésen egy-nullás vereséget szenvedtünk, azon az estén nem hoztunk szégyent a klubra és Magyarországra sem, sőt! Az AEK Athén és a PAOK elleni csatáról is bármikor szívesen beszélgetek hosszasan. A PAOK-ot, ugye, oda-vissza megvertük a csoportkörben, míg az AEK elleni rájátszás… Hú, de közel voltunk ahhoz, hogy bejussunk a Bajnokok Ligájába! Összességében jó szívvel gondolok vissza a fehérvári évekre, csak az utolsó fejezetet törölném ki az emlékezetemből. De amit a sors innen elvesz, onnan amúgy is visszaadja: a feleségem várandós, októberben kisfiúval bővül a családunk. Alig várom azt a napot!

– Azt a napot megelőzi az a nap, amelyen elkötelezi magát új klubjához. Tudja már, melyik lesz az?
– Még nem. A szerződésbontással lezárult életem egyik leghosszabb szakasza, most megállok és fújok egyet, kitisztítom a fejemet. Egy biztos, bárhová igazolok, azért megyek oda, hogy nyerjek.

– A hírek szerint az FK Sarajevo örömmel látná.
– A télen már egyeztettünk a klub vezetőivel, ennél tovább nem jutottunk. Tényleg korai arról beszélni, mi lesz velem. Már csak azért is, mert a koronavírus a futballra is hatással van, senki sem tudja ma, mi történik holnap. Itt, Ausztriában lassan újraindul az élet, de szigorú szabályoknak kell megfelelni.

– Előfordulhat, hogy végül egy másik magyar csapat szerelését húzza magára?
– Miért is ne?! Nem úgy ért véget a magyarországi pályafutásom, ahogyan elképzeltem – olyan ez, mint egy befejezetlen ügy. Márpedig én nem szeretem az ilyen ügyeket.