FFT: A magyar futball nagy vázaügye – az igazságtétel

Vannak olyan mitikus történetek, amelyek évtizedeken át keringenek egy adott társadalomban vagy egy kisebb közösségben, mindig újra és újra elmesélik azokat, és soha senki sem veszi a fáradságot, hogy utánajárjon: igaz-e, valóban úgy történt-e minden? Talán mert feltétlenül bíznak a szavahihetőségében annak, akitől a történetet hallották, talán titkon félnek attól, hogy a valóságban nem olyan szép vagy humoros a sztori, mint ahogy szájról szájra jár.

A magyar futballtörténelemnek is van egy több mint fél évszázados slágertörténete, amelyről soha senki sem törölte le a port. A történet Végh Antal 1974-ben kiadott híres szociográfiai esszéje, a Miért beteg a magyar futball? lapjain olvasható, egy olyan fejezetben, amelyben arra hoz példákat, hogy a magyar futballisták olyan buták, mint egy asztal.

Hogy például az MTK játékosai egyszer Athénban járván nem voltak hajlandóak megnézni az Akropoliszt, mondván: „még egy zsilettpengét sem vettünk, mit érdekelnek minket azok a kövek, van itt kő meg rom mindenfelé elég, láthatunk útközben is”. Vagy amikor egy magyar focista Párizsban az Eiffel-tornyot látva döbbenten közölte a csapattársaival, hogy nem is olyan ferde.

Aztán tér rá a mi történetünkre, amely 1954-ben esett meg a Vasas játékosaival. Idézzük: „Franciaországban, Nizzában játszott a csapat, és egyik este valaki vendégségbe hívta az egész társaságot. Senkinek sem volt kedve, de mert a meghívás szívesen hangzott, el kellett menni, az elmenetel kényszere alól csak a nagymenők húzhatták ki magukat. A tartalékok, az ifisták meg még egy-két vállalkozó kedvű játékos és vezető mentek a vacsorára. Kapott ajándékba mindegyikük egy-egy vázát. Azok is, akiket pluszedzés okán kimentettek a többiek. A vázákból maga válogathatott mindenki, emiatt nézeteltérés támadt, mindenkinek a kisebb vázák kellettek volna – az könnyebben elfért a cuccok közt. Másnap, vonaton utazva, azzal szórakoztak, hogy betettek egy sapkába tíz frankot, és aki a vonat ablakán – átmenve egy hídon – úgy tudta a vázát beledobni a folyóba, hogy az nem tört össze a híd korlátján, azé lett a dohány. Persze volt, aki nem játszott, volt, akit nem érdekelt ez sem. Azt mondják, egy játékos hazahozta a maga vázáját. Ő szerette az ilyen csecsebecséket. Ez a váza – azokból az ajándék vázákból talán az egyetlen – ma is megvan. A futballistát úgy hívják, hogy Raduly József. A Vasas egykori jobbszélsője. Ma az öregfiúk válogatottjának tagja. Aki pedig a vázákat ajándékozta, és vendégségbe hívta a magyar munkáscsapat tagjait, őt Pablo Picassónak hívták.”

Csakhogy a jól hangzó sztori mintegy felerészt nem több légből kapott mesénél. A sokak által csak Végh Hantának becézett Végh Antal ugyanis az előző rendszer ünnepelt (újság)írójaként lényegében bármit leírhatott, állításainak csak a legritkább esetben jártak utána, és ha meg is tették, a cáfolat nem nagyon kaphatott fórumot. Állítólag ezzel a történettel kapcsolatban is többen kértek utólagos helyreigazítást, de az újabb és újabb kiadásokban rendre változatlan formában jelent meg a „vázaügy”, nyilván, mert így hangzott jól.

A FourFourTwo utána járt a történetnek, és megtalálta azokat a vázákat, amelyeknek elvileg összetörve kellett volna heverniük a folyó mélyén...

A cikk elolvasható a FourFourTwo.hu-n, ide kattintva!