A háromszoros gólkirály sohasem szerette a rivaldafényt

– Szeged híres város, Tápéval – ahol született – határos, áll a nóta szövegében. De hogyan került a Szegedi EAC-hoz?
– A nyári szünetekben vittem ki a teheneket legeltetni, s éppen szemben volt a SZEAC-pálya. Amíg a tehenek legeltek, én átmentem játszani. Igen ám, de egyszer mire visszaértem, eltűntek az állatok. Kétségbeesve mondtam otthon az apámnak, hogy nem találom őket, mire a fater azt válaszolta, hogy maguktól jöttek haza. Sohasem felejtem el, hogy még a tápéi falusi csapattal megnyertük a Csongrád megyei bajnokságot. Az igazgató és a tanáraink a földön ülve szurkoltak nekünk – ezt manapság nehéz elképzelni.

– Akkor a nagycsapatban olyanok játszottak, mint Kürtösi, Nemes, Gilicz, Portörő, Pataki, Vass vagy a Várhelyi testvérek. Ön mikor mutatkozott be?
– Ezerkilencszázhatvanhétben az NB I/B-s bajnokságban a Debrecen ellen. Három egyre győztünk, két gólt szereztem, 22 góllal második lettem a góllövőlistán, a csapat pedig feljutott az élvonalba. Az első néhány fordulót követően nem álltunk feljutó helyen, akkor kerültem a „nagyokhoz”.

– Ekkortól hívták meg az olimpiai keretbe?
– Előbb ifiválogatott voltam, csapatkapitány, többek között az újpesti Horváth Józseffel is nagyon jóban voltam. Aztán Lakat Károly összeállított egy B-válogatottat, amely Dél-Amerikában túrázott, s tíz meccsen Fazekas Lacival kilenc-kilenc gólt lőttünk. Karcsi bácsi le is ült velünk s közölte, mindkettőnket visz a mexikóvárosi olimpiára, de én izomszakadást szenvedtem.

– Igaz, hogy úgy utazott az olimpiai keret budapesti edzéseire, hogy édesanyja a vonatjegyre összekuporgatta a pénzt, de villamosjegyre már nem futotta.
– Így volt! A Vasas-pályán volt a tréning, a villamoson bliccelnem kellett, sőt, amikor megláttam, hogy jön a kalauz, leugrottam a kanyarban lassító járműről.

– A Bp. Honvéd a szokásos átigazolási módszerével szerződtette, azaz bevonultatta?
– Részben így történt. Több klubtól kerestek, én elsősorban a kispestiekkel szimpatizáltam. Egyrészt, mert a példaképem, Tichy Lajos is honvédos volt. Másrészt Preiner Kálmán, az ifiválogatott edzőjeként már ismert, ő egyben a piros-fehérek trénereként szorgalmazta az átigazolásomat. Eljöttek Szegedre megnézni, átigazoltak. Hozzáteszem, tisztában voltam vele, ha a Honvédtól hívnak be katonának, az más, mintha besoroztak volna. Nem szerettem volna bakáskodni, már csak azért sem, mert ha hangosan rám kiabálnak, rosszul érzem magam. Mondjuk úgy, inkább papíron voltam katona, a tiszti szállón laktam együtt a többi futballistával.

– Ha már említette, hogy összerezzent, ha önre kiabáltak, engedjen meg egy kritikai észrevételt: számos alkalommal láttam játszani, s feltűnt, hogy akinek ilyen technikai tudása és gyorsasága van, mint önnek, miért bátortalan?
– Ez olyan tulajdonság bennem, amit otthonról hoztam. Befelé forduló vagyok, ezért nem is ünnepeltettem magam különösebben a góljaimnál. Pedig higgye el nekem, minden gólomnál rendkívül boldog voltam.

– Kikkel szeretett leginkább együtt játszani?
– Elsősorban Kocsis Lajossal és Pál Jóskával. Utóbbival összefonódott a sorsunk Kispesten, ő is akkor igazolt a Honvédba, amikor én, csak ő Szolnokról került oda. Kocsisnál jobb futballistát pedig nem láttam. Lenyűgözően technikás volt, pontosan passzolt, tudta, mikor indulok, már jött is a labda. Én meg figyeltem, mert tudtam, ha nála a labda, csak a pillanatra vár, nekem ütemben kellett mozdulnom. Nagyon éreztük egymást.

– Soknak vagy kevésnek tartja, hogy 17-szer volt válogatott? Ebből kilencszer be- vagy lecserélték.
– Kevésnek, de a körülmények hozták így. Háromszor voltam gólkirály 1975-ig, ezt követően már nem is kerültem be a legjobbak közé. Volt az ominózus sérülésem…

– Igen, már amikor említette, hogy Horváthtal jóban volt ifistaként, akartam kérdezni, hogy a történtek után milyen a viszonyuk – ráadásul negyvennégy év távlatából?
– A hetvenötös Bajnokok tornáján leterített, levált a porc, szakadt a keresztszalag. De ha hiszi, ha nem, nem haragudtam akkor sem, nem én tiltottam meg, hogy a kórházban meglátogasson, hanem a Dózsa és a Honvéd vezetői döntöttek így. Nemrég hazalátogatott Amerikából, találkoztunk, szent a béke, szinte nem múlik el hét, hogy ne beszélnénk telefonon. A futballban előfordulhat súlyos sérülés. Viszont én ezt követően már nem voltam az igazi, voltak még jó meccseim, s ugyan még majd' tíz évig játszottam, már nem ment úgy.

– A marseille-i vereség évében, 1969-ben az írek ellen mutatkozott be a válogatottban, nem sokkal később Albert Flórián a dánok ellen megsérült. Ön mégsem lett állandó csapattag. Miért?
– Egyrészt még nem voltam húszéves sem, másfelől említettem, hogy lelkizős vagyok, gátlásos. Még gólhelyzetben is átfutott rajtam, hogy jaj, istenem, csak ne hagyjam ki!

– Később, a csehszlovákoktól elszenvedett négy egyes marseille-i vereség után érezte, hogy válságban lenne a magyar futball?
– Nem, azt éreztem, hogy elment egy meccs, amely miatt nem jutottunk ki a vébére.

– Mikor volt a csúcson?
– Az 1972-es müncheni olimpia döntőjében játszottam, előtte meg a belgiumi Eb-n a házigazdák elleni bronzmérkőzésen.

– Az ötkarikás finálé előtt valóban megkeresték önöket a lengyelek, hogy legyen döntetlen, és akkor mindkét együttes aranyérmes?
– Nem tudok róla, persze utólag hallottam én is ezt-azt, de akkor nem volt tudomásom az ajánlatról.

– Az viszont biztos, hogy az Eb belga–magyar bronzmeccsén olyan jól ment önnek a játék, hogy beválasztották a kontinensbajnokság All Star-csapatába. Más kérdés, hogy a házigazdáké lett az érem.
– Nemzetközileg a legnagyobb elismerésem, hogy Gerd Müller és Franz Beckenbauer mellett én is a legjobb tizenegybe kerültem. Visszatérve a korábbi kérdésére: miért lett volna válságban a magyar futball, ha ott lehettünk az olimpiai döntőben, illetve az Európa-bajnokság négyes fináléjában?

– Vébére viszont nem jutott ki, pedig kezdett az 1973-as magyar–svéden, amelyen a három hármas döntetlen az ellenfélnek kedvezett. Gólt lőtt, félidőben mégis lecserélték.
– Én kértem cserét, mert már járni is alig tudtam, olyan erős szúrást éreztem a vádlimban. Már a bemelegítésnél jelentkezett, de gondoltam, kibírom valahogy. Hát nem.

– Légióskodása a belga Waterscheinél nem volt sikeres, a Wikipedia szerint tizenkét meccsen játszott…
– Harmincegy múltam, amikor kikerültem, műtött bokával, térddel és Achillesszel, s egyszerre csupán három légiós lehetett a pályán, Martos Győző is a kerethez tartozott. Kevés alkalommal jutottam szóhoz, de egyszer éppen egy olyan találkozón, amelyen a havas pályán a német légiós nem vállalta a játékot, s az edző szólt, hogy készüljek. Az én három gólommal három kettőre nyertünk, s ez a siker nagyban hozzájárult a bentmaradáshoz. A francia Olympique Marseille át is igazolt volna, de amikor az orvosi vizsgálaton levetkőztem, s látták a műtéteim nyomait, lemondtak rólam. Visszatértem a Honvédhoz, s megszereztem második bajnoki aranyérmemet.

– Majd 1986-tól szakosztályvezetőként, később igazgatóként dolgozott Kispesten.
– Nem tudom, melyik időszak volt nehezebb, az biztos, hogy a Honvédnál lehúzott huszonöt évemből a vezetőként eltöltött nyolc és fél borzasztóan stresszes volt, nem véletlenül lettek szívpanaszaim. A rendszerváltoztatás előtt zömmel úgy akarták működtetni a szakosztályokat, hogy önállóan termeljék ki a költségeket, ám hiába adtunk el egy-egy játékost, az nem a szakosztály, hanem az egyesület bevételét gyarapította. Ezerkilencszázkilencven után pedig megalakult a Kispest-Honvéd FC, amely finn Martti Kuuselával a kispadon 1993-ban bajnok lett. A belga Louis De Vries volt a tulajdonos – ő javasolta Kuuselát trénernek –, a belgáról egyáltalán úgy szereztem tudomást, hogy véletlenül találkoztam vele és Bálint Lászlóval a repülőtéren. Ő a Fradi felé kacsingatott, de miután az a lehetőség kútba esett, hívtam Kispestre. Én kilencvenötig bírtam, Komora Imre lett az utódom klubigazgatóként, s megkért, hogy amíg nem talál edzőt, üljek le a kispadra.

– Mit változtatna az elmúlt hetven éven, ha tehetné?
– Csapatkapitányként jobban ki kellett volna állnom a társaimért, azokért, akik rengeteget tettek a Honvédért. Szót kellett volna emelnem például, hogy ne küldjék el Kocsis Lajost, de a régi honvédosok, mint Tajti József, Vági István, Ruzsinszky József sem kapnak olyan megbecsülést talán, amilyet megérdemelnek.

– Ki adta önnek a Koszos becenevet és miért?
– Pál Jóska. Mondta, hogy barna a bőröm, mintha koszos lenne…

– Melyik volt pályafutása legemlékezetesebb pillanata?
– A BEK-ben az Internek a San Siróban lőtt gólom, ráadásul tovább is jutottunk, mert itthon egy egyet értünk el. Igen, ez a legnagyobb élmény, mert például kupameccsen rúgtam én hármat a Dózsának, és én szereztem egy meccsen a legtöbb gólt a Honvédban, nyolcat, ám ez mindent eldöntő gól volt. De mondok én a góllövésről valamit: fiatalon csak úgy találomra érkeztem a kapu elé, a tudatosság csak később alakult ki bennem. S még valami: centernek születni kell.

– Úgy tudni – ha megfelelő a kifejezés –, jótékonykodik, de erről nem szívesen beszél.
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy segítek rászorulókon. Érden hátrányos helyzetű gyerekeken, Tápén nyugdíjasokon…

– …ahol nem mondott beszédet.
– Nem, mert elérzékenyültem. Egy alapítvány felmérte a kisnyugdíjasok helyzetét, majd' százan voltak, akiknek tízezer forintot adtunk. Megkért az alapítvány vezetője, hogy mondjak beszédet, mondtam, nem, mert elérzékenyülök. Beléptünk a terembe, már elő kellett vennem a zsebkendőmet, ránéztem a vezetőre, ő is elérzékenyült. Azt mondtam neki: „Most már látod, miért nem mondok beszédet?”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. szeptember 21-i lapszámában jelent meg.)