Megvétózhatta volna az edző kinevezését, de nagyvonalú volt

Hogy mit vesztett Baróti Lajos, de főként a magyar válogatott azzal, hogy Titi kimaradt a világbajnokságra utazók közül 1966-ban, az nem sokkal a vb után látványosan derült ki. Nem akárhol, Milánóban, s nem akárkik, hanem a Helenio Herrera vezette, 1964-ben és 1965-ben BEK-győztes Internazionale futballistái ellen.

Miután az Újpesti Dózsa simán megnyerte ózdi bajnokiját (5:2, „Göröcs nagy területen játszott”), jöhetett az Inter. Máig nem derült ki, hogyan került képbe éppen a Dózsa a barátságoshoz, az viszont biztos, hogy nem volt udvarias vendég. Kezdjük a végén, 3:2-re nyert a csapat, „régen látott remek játékot mutatott be”, mi több, „az eredmény (…) az Interre nézve hízelgő” – derült ki a Népsportból, amelynek újságírója elárulta, „mi is kétszer megkérdeztük a milánói kollégánkat: biztos, hogy az eredmény feltűntetésekor az Újpesti Dózsát kell előreírni?”

A mezőny legjobbja Göröcs volt, „igazi karmesterként irányította a csapatot, sőt befolyásolni tudta az ellenfél játékát is. Szinte minden kezdeményezés tőle indult.” Emlékei szerint akkor nem becsülték akkorára a sikert, mint amekkora visszhangja lett Európában, ami jelzi, önbizalomnak nem voltak híján az újpestiek, akik közül Kuharszky Béla a világklasszis balhátvédet, Giacinto Facchettit kergette őrületbe, a csapat meg Herrerát, aki négyet is cserélt tehetetlenségében.

Az újpestiek a bajnokság végén gólaránnyal lemaradtak a dobogóról (3. Tatabánya, ha nem a gólarány, hanem – a néhány évvel később bevezetett – gólkülönbség döntött volna, akkor a Dózsa a bronzérmes), a novemberi szezonzárás után pedig felerősödött a „háttérmunka” a klubnál. Balogh Sándornak megköszönték a munkáját, így üres lett a kispad. Hogy a klubvezetőség kikérte Göröcs Titi véleményét az utódlásról, természetes, ám ezúttal a körülmények enyhén szólva is rendhagyók voltak. Történt, hogy kevéssel az év vége előtt csöngettek Titi lakásának ajtaján, s jött a szakosztályvezető és a helyettese (nem mellesleg ezredes és alezredes), egy üveg pálinkával a kezükben jelezték a baráti szándékot, ám a mondandójuk komoly volt. „Titikém, szinte el sem merjük mondani, hogy miért jöttünk. Szóval, az a nagy helyzet, hogy Baróti bejelentkezett nálunk edzőnek. Az lesz, amit maga mond” – idézi föl a vezérkari belépőt Lakat T. Károly Titi című könyvében.

Hősünk feltehetően köpni-nyelni nem tudott. Nem azért, mert megkérdezték, az (ön)jelölt miatt. Mert itt volt az esély, hogy bosszút álljon a jobb szélre kényszerítésért és a világbajnoki mellőzésért. Elég lett volna, ha csak megrázza a fejét. „Csak egy percig töprengtem, aztán azt mondtam, hadd jöjjön!” – mesélte. Amikor felvetették, hogy ez aztán nagyvonalúság a javából, csodálkozott: „Remek edző volt, tudtam, hogy hasznára válik a csapatnak.”

A Népsport 1966. december 22-én közölte a hírt („Baróti tevékenységétől fejlődést, szép eredményeket remélnek Újpesten”), a volt szövetségi kapitány pedig a Labdarúgás című lapban azt mondta Göröcsről, hogy „mindent tud, amit egy egészen kiváló futballistának tudnia kell”. S miközben kissé mellébeszél a kérdésre, miért lett nála kegyvesztett („A Bene, Albert, Farkas belsőhármast nem bonthattam meg”), hozzáteszi: „Mostantól minden erőmmel azon dolgozom majd, hogy Göröcs János újra válogatott legyen.”

Nyitott kapukat döngetett, hiszen utódja, Illovszky Rudolf elmondta, hogy Titi „kitűnő, képzett játékos, aki középpályás játékosként, akár a fedezet helyén is bekerülhet a válogatottba. És hogy ez sikerül-e neki, az attól is függ: milyen felfogásban játszik majd a Dózsában.”

A jobb szélről tehát már szó sincs, s később arról sem, milyen produkciót nyújt a csapatában. Első Barótival közös meccsén (1967. március, bajnoki rajt) a csapat a Salgótarjánt győzte le (2:0), ő pedig „mindig ott volt a támadások befejezésénél is, robbanékonysága a régi”. A továbbiakhoz legyen elég annyi, hogy Baróti regnálása idején (1967–1971) 103 mérkőzésen 26 gólt szerezve volt vezére a gárdának, az adat értékeléséhez tudni kell, hogy 1970–1971-ben csak öt mérkőzésen játszhatott sérülése miatt, 1970-ben pedig félfordulós volt a sorozat. Három bajnoki cím, két Magyar (Népköztársasági) Kupa-győzelem, és egy VVK-döntő a közös termés.

De maradjunk még 1967-nél. A hollandok elleni Európa-bajnoki selejtezőn (2:1) a Népstadionban tért vissza a válogatottba, nem akárhogyan, hiszen „remekül kamatoztatta fölényes technikai tudását és villámgyors helyzetfelismerő készségét. Elképzeléseit a nagy összecsapások időszakában is könnyedén hajtotta végre.” Ezzel visszaszerezte helyét a csapatban.

Illovszky Rudolf (első) kapitánysága csak az év végéig tartott, az NDK-ból hazatelepülő Sós Károly követte őt, Titi nála is alapember lett. Mindössze két meccse volt a csapatnak 1968-ban, a Szovjetunió elleni Eb-negyeddöntő (Budapesten 2:0, Moszkvában 0:3) közül az elsőn, a Népstadionban ő lőtte a második gólunkat. Remek helyzetfelismeréssel, Anzor Kavazasvili kapus kezéről pattant elé a labda, ő pedig egyből a kapuba továbbította. Egyébként pedig „a jobb oldalon középpályást játszott, nagyon jól kezdett, szellemes húzásokkal váratlan helyzeteket teremtett”, aztán kissé visszaesett, „a hajrában azonban ismét erősített”. Ferruccio Valcareggi olasz szövetségi kapitány külön kitért rá, neki az tűnt fel, hogy „okosan játszott”. A visszavágón kihagyta Sós, Komora Imrére szavazott, legyen elég annyi, hogy a kreativitás ezzel csorbát szenvedett.

Az Újpesti Dózsa egy ponttal szorult a második helyre az 1968. évi bajnokságban a Ferencváros mögött, ám 30 meccsen 102 gólt szerzett, ez volt ugyebár a Fazekas László (19 gól), Göröcs János (8), Bene Ferenc (22), Dunai II Antal (31), Zámbó Sándor (3) csatársor (összesen: 83 gól) remeklésének ideje. Így aztán aligha véletlen, hogy 1969 első válogatott mérkőzésén, a Csehszlovákia elleni világbajnoki selejtezőn (2:0) az ötös fogatból négyen a pályán voltak, Dunai II lőtte az első gólunkat. Meglepetésre Titi maradt ki, Sós indoklása szerint azért, mert „a válogatott szerkezeti játéka miatt egyszerre nem játszhat Albert és Göröcs is”. Lehet, de a meccset megelőző bajnoki fordulóban az Újpesti Dózsa a Fradi elleni derbin diadalmaskodott (2:0), a csapat első gólját Dunai II Titi indítása után lőtte, egyébként pedig „mesterien irányított, nagyszerű labdákat adott, még megelőző szereléseket is láttunk tőle”. Sós pedig kiemelte, hogy „nagyon tetszett az újpestiek gyors, Göröcs által nagyszerűen vezérelt csapatjátéka”.

Két hét múlva Dublinban, az Írország elleni selejtezőn (2:1) újra játszott, mindkét gólunkban benne volt, egyébként pedig „nagyszerű cselekkel, jól időzített átadásokkal” vétette magát észre, igaz, nem az elejétől a végéig.

Következett a Newcastle United elleni Vásárvárosok Kupája-döntő visszavágója a Megyeri úton – az idegenbeli 0:3 után. Hiába a tetemes hátrány, volt remény a sikerre. Miután a 31. percben Bene Ferenc megszerezte a vezetést, a 44. percben a labda „Göröcs elé pattant, aki valódi Göröcs-alakítással kicselezte az egész angol védelmet, és noha bal oldalra kisodródott, mintegy 6 méterről remek gólt lőtt a hiába vetődő McFaul hasa alá”. A szünetben 2:0, ennél nem kell több… Aztán az 50. percben már 2:2 volt az állás, a vége meg 2:3, és marad vigasznak Joe Harvey Newcastle-menedzser véleménye: „A Dózsa a legjobb csapat, amely ellen mi valaha is játszottunk.” Titi három legfájóbb meccsemléke között tartja számon a Newcastle ellenit.

És jött a másik kettő, azaz jöttek a csehszlovákok.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. május 18-i lapszámában jelent meg. Fotók: Mravik Gusztáv archívumából.)