Vinícius: Amikor megelőztük a Fradit, tudtam, bajnokok leszünk

– Milyen az élet kétszeres bajnokként?
– Nagyon jó – vágta rá a Videoton magyar válogatott védője, Vinícius. – Mindig csodálatos érzés, ha eléred, amiért hosszú ideig küzdesz. Fontos volt, hogy a bajnokságot megnyerjük. Nem elsősorban nekem, hanem a városnak és a klubnak. Az egyesületet hosszú-hosszú évtizedekkel ezelőtt alapították, sokáig nem ért el jelentős sikert, de az elmúlt hét évben három bajnoki címet ünnepelhetett. Nagyon örülök, hogy ehhez én is hozzátehettem a magamét, talán még azt is mondhatom, sikerült beírnom a nevem a klub történelemkönyvébe.

– Tud különbséget tenni a két fehérvári aranyérme között?
– Az egyik szebben csillog, mint a másik. Úgy tartják, az első mindig különleges, és ha innen nézem, a három esztendővel ezelőtti addigi pályafutásom csúcspontja volt, de hát azóta nyertünk még egy bajnokságot. Az első sikernek megvolt az a „bája”, hogy nem a pályán ünnepelhettünk, mert miután szombaton megnyertük a magunk mérkőzését, a Fradi másnap veszített pontokat Pécsen, így vált biztossá az elsőségünk. Azért a fieszta nem maradt el, egy-két órán belül mindenki a Városház téren volt. Az az este is felejthetetlen, ahogyan a múlt vasárnapi is az. Most már nincs más dolgunk, mint mindent megtenni, hogy harmadszor is ünnepelhessünk.

– Nehéz idényen vannak túl?
– Én különösen, mert két súlyos sérülésem is volt. Sok mérkőzést ki kellett hagynom, és amíg nem játszhattam, rádöbbentem, hogy nincs ennél rosszabb érzés. Amikor önhibádon kívül a pályán kívülre kényszerülsz, sosem tudhatod, mikor térhetsz vissza, vagy visszatérhetsz-e egyáltalán. Nekem, hála az égnek, sikerült, de ehhez kellett a családom, a csapatom és a barátaim segítsége is. Büszke vagyok rá, hogy sikerrel vívtam meg ezt a csatát.

– Nem is egy, hanem két csatát, hiszen kétszer operálták.
– Nem szívesen beszél ilyesmiről az ember, de tényleg nehéz időszakot éltem át. Gyerekkorom óta futballozom, de jelentős műtétem még nem volt, egészen tavaly nyárig. Miután a Nomme Kalju elleni Európa-liga-mérkőzésen megsérültem, hirtelen beborult az ég fölöttem. Nem tagadom, féltem attól, hogy mi vár rám. Noha évek óta Magyarországon futballozom, és igazán otthon érzem magam Székesfehérváron, a magyar nyelvvel azért még akadnak gondjaim, és bizony zavart, hogy nem mindent értettem abból, amit körülöttem mondtak, illetve ami körülöttem zajlott. Az ugyanakkor megnyugtatott, hogy jó kezekben voltam – nem győzök eléggé hálás lenni azért, hogy a bajban ilyen sokan mellettem álltak. Mondom, kemény időszak volt, ám most már kijelenthetem, hogy megerősödve tértem vissza.

– Ha a bajnokságnak volt fordulópontja, melyik volt az?
– A hajrában nagyon összesűrűsödtek az események. Olyan szoros volt a verseny a Ferencvárossal, hogy annál szorosabb nem is lehetett volna. Öt fordulóval a zárás előtt fogadtuk a Fradit, úgy készültünk, hogy legyőzzük és megelőzzük, a tervünk azonban nem vált valóra, a döntetlen miatt maradt az egypontos hátrányunk. Ebben a helyzetben az volt a lényeges, hogy ne törjünk össze, összpontosítsunk továbbra is arra, hogy amint lehet, a zöld-fehérek elé kerüljünk. Így is történt, felemelt fejjel és töretlen hittel mentünk tovább, és tessék, egy héttel később már mi vezettük a tabellát. Ha visszagondolok, az volt a siker kulcsa, hogy mentálisan hihetetlenül erősek voltunk mindvégig.

– Amikor megelőzték a Ferencvárost, már tudta, hogy bajnokok lesznek?
– Tudtam, igen. Miután a Fradi pontokat hullajtott a Vasas ellen, és közben mi megvertük a Haladást, mindannyian tisztában voltunk azzal, hogy ezt az esélyt már nem engedjük ki a kezünkből. Összenéztünk a csapattársakkal, és azt mondtuk, fiúk, ez az utolsó sanszunk, ha ezt nem ragadjuk meg, nem érdemeljük meg, hogy elsők legyünk. Onnantól kezdve minden mérkőzésre úgy tekintettünk, mint életünk utolsó kilencven percére. Tudtuk, hogy nem veszíthetjük el őket – és nem is veszítettük.

– Napra pontosan egy évvel azután vált biztossá az elsőségük, hogy Kispesten elveszítették a bajnoki döntőt. A Honvéd elleni mérkőzés előtt némelyek azt mondták, ami tavaly történt, már nem számít, de aki kicsit is benne van a futballban, ezt nehezen hiszi el…
– Ne is higgye! A labdarúgás a világ legcsodálatosabb sportága, elképesztő dolgokat produkál. Ha valaki tavaly májusban, az elveszített mérkőzés után azzal áll elém, hogy ne keseregjek, mert egy év múlva a Honvéd legyőzésével leszek bajnok, nem is tudom, hogyan reagáltam volna. Mint egy mese, olyan az egész. Még mindig hihetetlen, hogy az élet visszaadta nekünk azt, amit tavaly elvett tőlünk.

– Hogyan teltek az elmúlt napjai? Járja a várost, és ünnepel a szurkolókkal? Vagy inkább odahaza pihen?
– A szakmai stábtól szerdáig kaptunk pihenőt, addig igyekeztem minél több időt a családommal tölteni. Volt, azaz van mit pótolnom ezen a téren. Egyszer-kétszer persze a belvárosba is „betévedtünk”, és felemelő érzés volt, hogy egymás után jöttek oda hozzám a drukkerek közös fényképet vagy aláírást kérni. A legszebb az volt, amikor azzal veregették a vállam, hogy „Vini, te vagy a mi bajnokunk!”

– A hosszabb vakáció viszont alighanem elmarad.
– Így van, a szombati mérkőzés után vasárnap délután ünnepélyes éremátadás lesz Fehérváron, majd a csapattal közösen elbúcsúztatjuk ezt az idényt. De nekem este már Telkiben van jelenésem, hiszen Georges Leekens számít rám a Fehéroroszország és az Ausztrália elleni mérkőzésen. Ha minden jól megy, négy-öt napot pihenek majd a válogatott mérkőzések után és a felkészülés kezdete előtt, de nincs ezzel semmi baj. Ez is a futball velejárója, tudomásul kell venni, hogy néha mindenre van idő, csak lazításra nincs. Arról nem is szólva, hogy sokkal jobb érzések vannak bennem, mint tavaly ilyenkor. Amiért olyan sokat dolgoztunk és szenvedtünk, megkaptuk. Ha visszatekintek, azt mondom, minden pillanatáért megérte.