Juhász Roland: Iszonyúan akartam ezt a bajnoki címet!

– Ezek szerint decemberben három évvel hosszabbította meg szerződését.
– Miből gondolja? – kezdte válasz helyett kérdéssel Juhász Roland, az immár háromszoros magyar bajnok Videoton csapatkapitánya.

– Abból, hogy a hétfőbe nyúló fieszta keretében világgá kürtölte, hogy tíz bajnoki címig nem akar megállni. Most tart hétnél.
– Ez pontosan így hangzott el, habár annyit megjegyeznék, hogy azt már nem tettem hozzá, melyik bajnokságban vágyom még elsőségre. Lehetek még aranyérmes futsalban vagy az öregfiúk-bajnokságban is. Az igazság az, hogy nem három évre köteleztem el magam, a harmincöthöz igencsak közel nem is várhattam el, hogy hosszabb távra szóló szerződést kínáljanak nekem. Hogy őszinte legyek, én sem tudom, mennyi van még bennem. Nyilván azt remélem, hogy sok, de biztos nem lehetek benne. Most minden szép és jó, mentálisan és fizikailag egyaránt remek állapotban vagyok, és amíg ez nem változik, szeretném a Videotont segíteni. Ha már azt érzem, hogy nem a hasznára, hanem a kárára vagyok a csapatnak, felteszem magamnak a kérdést: eljött-e az idő a búcsúra? A válasz pedig borítékolható.

– Az ünnepi beszélgetés lassan átmegy búcsúinterjúba.
– Isten ments! Nagyon boldog vagyok. Iszonyúan akartam ezt a bajnoki címet. Két esztendeje még nem kesereghettünk a második hely miatt, majdhogynem bravúr volt, hogy Horváth Ferenc vezetésével ezüstérmesek lettünk, de az előző bajnokságot mi rontottuk el. A mostanit ugyanakkor profi módon lehoztuk.

– Május ötödikén „csak” döntetlenre végeztek a Ferencváros ellen, a legfőbb vetélytárs egypontos előnnyel várhatta az utolsó négy kört. Ekkor sem aggódott?
– Azért nem, mert úgy értékeltem: hiába áll előttünk a Fradi, a kiélezett csatát mi bírjuk jobban idegekkel. A döntetlen után sem tört ki pánik a csapatunk háza táján, ellenkezőleg, a nyugalom volt az úr. Meg voltam győződve arról, hogy a Ferencváros nem nyeri meg az összes hátralevő mérkőzését. A kérdés csak az volt, ha hibázik, kihasználjuk-e a lehetőséget. A Vasas és a Honvéd megtette nekünk azt a szívességet, hogy pontokat vett el a Fraditól, mi pedig éltünk a felkínált eséllyel. Ha ismételhetem magam: profi módon.

– Tanultak az egy éve történtekből?
– Fogalmazhatunk így is. Sokkal jobban kezeltük a helyzetet. Sem az öltözőben, sem azon kívül nem éreztem feszültséget, senki sem vált görcsössé a téttől. Úgy fest, erre volt szükségünk. Ezúton is köszönöm mindenkinek, aki bármit is tett azért, hogy bajnokok lehessünk.

– A télen több játékos kénytelen volt kiköltözni az első csapat öltözőjéből, vezetőedzőjük, Marko Nikolics szerint frissíteni kellett a levegőt. Csapatkapitányként hogyan élte meg ezt?
– A szünet a legjobbkor jött nekünk, mert a Magyar Kupából kiestünk, az őszi szezon utolsó két meccsét, a Fradi, illetve a Haladás ellenit pedig elvesztettük. Ami azóta történt, azt bizonyítja, hogy a döntés a csapat javát szolgálta. Amiként az is, hogy erősödött a keret. Akik hozzánk igazoltak, egytől egyig hozzá tudtak tenni a játékunkhoz. Nem kiegészítő emberek kerültek hozzánk, az érkezésükkel nem többen, hanem többek lettünk.

– Ha összehasonlítja a három esztendeje bajnokságot nyerő Videotont a jelenlegivel, mire jut?
– Arra, hogy sok a közös pont. Három éve ugyanazért ünnepelhettünk, amiért most: a csapat és a szurkolótábor egymásra talált, a háttér tökéletes volt, a szerelésekért felelős szakemberektől kezdve a videoelemzőkön át a technikai vezetőig mindenki azt tette, ami a dolga, ráadásul a maga területén minőségi munkát végzett. Elmondva egyszerűnek tűnik, de ennyit számít, ha valahol minden klappol. Szó szerint aranyat érhet. Korábban a válogatottnál tapasztaltam hasonlót, a szövetség jóvoltából ott is adva volt a megfelelő háttér, a meccseinket rendre telt ház előtt, fantasztikus légkörben játszhattuk – ki is jutottunk az Európa-bajnokságra. Szerencsére idehaza egyre több olyan klub van, amelynél szintén rendezettek a körülmények. Bár jelen állás szerint a Videoton és a Ferencváros kiemelkedik a mezőnyből, a bajnokság színvonalának, de továbbmegyek, a magyar futballnak az tenne igazán jót, ha minél több erős csapat lenne. Ami minket illet, jó lenne most már a nemzetközi porondon is bizonyítani, hogy előreléptünk az elmúlt időszakban.

– Marko Nikolics azt mondta, a főtáblára kerülés nem reális cél, de álmodni lehet róla, dolgozni pedig nemcsak hogy lehet, érdemes érte. Egyetért a vezetőedzővel?
– Nem azért, mert ő a „főnök”, de igen. Sok mindentől függ, mire visszük ezen a téren. Tavaly az Európa-liga harmadik selejtezőkörében kiejtettünk a Bordeaux-t, ám a rájátszást elvesztettük a verhetőnek vélt Partizannal szemben. A szerencsén, vagyis a sorsoláson is múlhat, meddig jutunk el, no meg azon is, hogy sikerül-e úgy erősíteni, mint télen. Hálás vagyok a sorsnak, mert a karrierem során megannyi szép pillanatban volt részem, de az még hiányzik, hogy egy magyar klub labdarúgójaként pályára léphessek akár a Bajnokok Ligája, akár az Európa-liga csoportkörében. Ha ez is megadatna, úgy vonulhatnék vissza, hogy amire vágytam, elértem.

– A hetedik bajnoki címnek is tud annyira örülni, mint az elsőnek?
– Az első mindig, mindenben különleges, de aki látott engem vasárnap éjszaka a Városház téri bulin, tanúsíthatja: a hetedik is roppant boldoggá tett. Legalább annyira, mint az összes többi – mindegyik diadalnak megvolt a maga szépsége. A mostani arany azért is fontos nekem, mert kár lenne tagadni, hogy a pályafutásom a végéhez közeledik, és nem vagyok biztos abban, hogy olyan sok lehetőségem lesz még nyerni.

– Az említett partin kijelentette, nagyon örül annak, hogy öt éve Fehérvárra igazolt, majd nyomban hozzáfűzte, ez nem a „puncsolás” része.
– Ha nem érezném jól magam a Videotonban, aligha lennék itt. Nem feledem, hogy amikor Belgiumban nem úgy alakultak a dolgaim, ahogy szerettem volna, ez a klub nyújtott nekem segítőkezet. Amikor hazatértem, a szurkolóknak voltak fenntartásai velem kapcsolatban, mondván, bizonyára levezetni jöttem, de valahol mélyen normális, hogy így gondolkodtak. Az elmúlt öt esztendőben viszont meggyőzhettem őket arról, hogy nem járt rosszul velem a Vidi. Még úgy sem, hogy akadt egy holtpontom, fél év elteltével kaptam egy pofont az élettől. Akkor rá kellett döbbennem, ha csak kicsit is kiengedek, nagyot puffanhatok – azóta, úgy hiszem, rendben vagyok. Jó emberek vesznek körül, minden évben találok motivációt, az meg a hab a tortán, hogy a csapat kapitánya lehetek. Egyelőre tehát semmi sem szól a váltás mellett. Szerintem nem is játszom már másik NB I-es csapatban.

– Szóval, hány évvel hosszabbította meg a szerződését?
– Nem hárommal. Mindazonáltal az én koromban felesleges egy esztendőnél tovább tervezni. Én örülnék a legjobban, ha összejönne a tíz első osztályú bajnoki cím, de tudni kell, hol a határ. Ha kérhetem, jövő ilyenkor is üljünk le, és meglátjuk, újabb ünnepi beszélgetés, netán búcsúinterjú lesz-e belőle.

– Melyikre tippel?
– Mivel harmincöt helyett csak huszonöt évesnek érzem magam, a magam részéről azt remélem, a búcsúinterjú még akkor is odébb lesz.