Kínos pacsi – Őri B. Péter jegyzete
Klubhűség? Na ne vicceljünk! A mai rideg, pénzt dicsőítő világban idejétmúlt fogalom. Hol van az már, amikor egy futballista tizenvalahány esztendőt egy csapatban tölt el? Évtizedek óta gyakorlat, hogy a legtöbb együttesben idegenlégiósok szerepelnek. Ők a mai kor zsoldosai. Azonban nagyon nem mindegy, hogy jók vagy rosszak.
Az előbbieket jellemzi: nem érdekli őket semmi más, csak hogy jelenlegi kenyéradójuk elégedett legyen velük, másképpen, a kilencven perc alatt úgy focizzanak, hogy a meccs végén győzelemnek örüljenek, vagy ha ez nem is sikerül mindig, játékukon ne látszódjék az, ami a rossz zsoldosokat jellemzi.
Vagyis a jóknak nemcsak pénzkereseti forrásként fontos az adott egylet, a lehetőségeken belül mindent megtesznek az aktuális klubért. Talán nem túl nagy tévedés leírni: a Real Madridnak, a Barcelonának jó, míg a Manchester Citynek, a PSG-nek rossz zsoldosai vannak inkább. Igazolják ezt az elért eredmények, „a pénz nem minden” közhelyes igazsága, az elnyert trófeák száma.
Itthon a szerb mentalitás a példa, a legtöbben – persze sok egyéb mellett – ezt hiányolják a magyar futballistákból. Két napja olvashatták ezen az oldalon Dlusztus Imre publicisztikájában: „Szerb iskola. Szenvedély és alázat és magas színvonalú munkakedv.” A szerb jelzőt helyettesíthetjük délszlávval.
Pikáns helyzet állt elő azzal, hogy a Videotonnak az Európa-liga playoffkörében a Partizannal kellett megküzdenie a továbbjutásért. A Vidi szerb edzője az előző évadban még a belgrádiak kispadján ült, két szerb játékosa szerepelt az ellennél, további kettő pedig a délszláv harcosságot tanulta fiatalkorában.
Szakmai elemzésbe nem fognék, maradjunk annyiban, kollégánk, Zombori András meccstudósításában felvetette, hogy ők négyen vajon miért klubjuk évadbeli legfontosabb meccsén játszottak mélyen a tudásuk alatt. Volt, aki ezt még megfejelte azzal, hogy a bemelegítésnél a kelleténél lelkesebben üdvözölte régi csapattársait és a stábtagokat, illetve volt, aki a hatalmas zakót, a kiesést követően nem a többiekkel ment a fehérvári tábor elé megköszönni a buzdítást, hanem a belgrádiakkal pacsizott, nevetgélt, mezt cserélt.
A szerb összetartás legalább olyan híres, mint a szerb iskola. Csütörtök este Felcsúton rájöttem: az a jó zsoldos, aki – legyen bárki is az ellenfél – nemcsak megtesz mindent jelenlegi klubjáért, hanem az érzelmeit is tudja palástolni, legalább addig, amíg be nem megy az öltözőbe.
Hiú ábránd ilyen futballisták magyarországi szerződtetésében bízni?
