Ha valaki azt a következtetést vonja le a Debrecen tegnapi hazai vereségéből, hogy kár volt reaktiválni Herczeg Andrást, nem a barátom többé.
Mert kérem, vereség és vereség között van különbség.
Például a szereposztásban, márpedig a szombati Lokiban hemzsegtek a magyar futballisták, s jócskán volt azok közül is, akik kötődnek a városhoz, a klubhoz. Kétségtelen, jobb nyerni, mint veszíteni, ám ha már arra szorul a drukker, hogy vigasztalja a kedvenceit, sokkal egyszerűbb, ha közös nyelven teszi, s úgy teheti meg, hogy (ha tényleg drukker) tudja, mit tett a futballista korábban a korosztályos csapatokban.
Mondhatják, hogy fogadatlan prókátora vagyok Herczeg Andrásnak, a fogadatlant mindenképpen visszautasítom.
Engem ugyanis már 1997 áprilisában meggyőzött – a székfoglalójával. Dunai Antalt váltotta kispadon, s azzal kezdte, egyáltalán nem boldog, hogy negyvenévesen kollégája bukását követően érte utol a nagy lehetőség. Jobban örült volna, ha az idény után lesz vezetőedző, ám – tette hozzá –, ha nem vállalja első felkérésre, később nem lett volna erkölcsi alapja rá.
Szakmai persze igen, hiszen a debreceni utánpótlásban akkorra már bizonyított, nem véletlenül hasonlították össze Garami Józseffel, aki szintén az ifjak, a pécsi fiatalok között tette le a névjegyét. Herczeg András akkor megtisztelőnek érezte a párhuzamot, s ennek jegyében (is) ért el maradandó sikereket a Lokinál, az itthoni címek mellett ugyebár a Bajnokok Ligájában és az Európa-ligában is ült a csapat kispadján.
Ezt csak azért írom le, mert az erkölcsi szempontok biztos, hogy éltek mostani szerepvállalása kapcsán (is), másrészt pedig eljött az idő, amikor a vele való párhuzam is megtisztelő edzői karrierekről szólva.
Mindez persze nem változtat azon, hogy a Loki kikapott a nyitányon, nem menti kapusa ügyetlenségét, s azt sem, hogy a csapat tíz ember ellen nem bírt egyről a kettőre jutni.
Viszont ismerőssel a kispadon tette, nem Twitterbe, videóba, menedzseri agresszivitásba, tolmácsba öltöztetett devizakülföldivel.
Jó, ha itthon vagyunk.