Vérükben a futball II. - a madocsai Rooney és Messi, Mészölyök, Sowunmik, ikrek

FIVÉREK, AKIK KÖZÜL „CSAK" AZ EGYIK TESÓ LETT VÁLOGATOTT

A hetvenedik születésnapját tavaly ünneplő Ihász Kálmán a Vasas egyik legendája, a klubhűség mintaképe: több mint két évtizeden át szolgálta a piros-kékeket, azok közé tartozik, akik 350-nél több bajnoki meccsen léptek pályára a magyar élvonalban. Olimpiai bajnok, az 1964-es tokiói játékokon tagja volt az aranyérmes csapatunknak, a Vasassal négyszeres magyar bajnok. A 27-szeres válogatott hátvéd öccse, Ihász Gábor is futballozott, szintén a Vasasban. 1963-ban be is mutatkozhatott az NB I-ben, de csak egy bajnokit játszott, szívproblémái miatt nem folytathatta az aktív futballt. Sikeres táncdalénekes-zeneszerző lett (csakúgy, mint unokatestvére, Delhusa Gjon), 42 évesen hunyt el 1989 nyarán. Második gyermeke, ifj. Ihász Gábor 1981-ben született, és szintén labdarúgó lett, többek között az Újpestben és az MTK-ban futballozott, utánpótlás-válogatott volt.

Bodonyi Béla neve összeforrt a Budapesti Honvéddal, a kispestieknél lett élvonalbeli játékos, válogatott labdarúgó – 27-szer szerepelt a nemzeti csapatban –, és a Honvéddal öt bajnoki címet nyert. 1976-ban került a klubhoz, de már előtte sem volt ismeretlen játékos, hiszen a másodosztályban szereplő Debreceni VSC legnagyobb tehetségének tartották. 1975-ben tagja volt a svájci UEFA-tornán (az ifjúsági Eb elődje) bronzérmes magyar ifiválogatottnak, és a DVSC-ben (a tudósításokban Bodonyi II néven) együtt futballozott hét évvel idősebb bátyjával, Bodonyi Péterrel. Az 1975–1976-os szezonban mindketten erősségei voltak az NB II-ben negyedik helyen végző DVSC-nek, a bajnokságban Béla 15, Péter hat gólt szerzett. Az idősebbik Bodonyi fivér az élvonalban csupán egy bajnokin lépett pályára, az 1979 nyarán az NB I-be feljutó DMVSC labdarúgójaként.

Az 1938-as világbajnokságon az ezüstérmes magyar válogatott balszélsője, Kohut I Vilmos (eredetileg Kohaut) itthon, az első osztályban a Ferencváros labdarúgójaként futballozott, négyszer volt bajnok – tagja az 1931–1932-es szezonban százszázalékos teljesítménnyel aranyérmet nyerő Fradinak –, háromszor kupagyőztes. 1933-ban az Olympique Marseille-hez szerződött, még a francia együttesből is beválogatták a magyar nemzeti csapatba, amelyben összesen 26-szor lépett pályára, és 14 gólt ért el. A bal szélről, éles szögből is számtalanszor próbálkozott kapura lövéssel, ezekből sok gólt szerzett – évtizedekig „Kohut-szögként" jellemezték az alapvonal közeléből, nehéz szögből megeresztett kísérleteket, amelyeket az ötvenes években, Sándor Károly hasonló lövései után kereszteltek át „Csikar-szögnek". Kohut hazatérte után alsóbb osztályú csapatokban játszott, többek között nevelőegyesületében, a Szentlőrinci AC-ban, amelyben az 1941–1942-es szezonban, az NB III Mátra csoportjában együtt futballozott a SZAC fiatal, de rendkívül gólerős középcsatárával, Deák Ferenccel (Bambával), valamint saját öccsével, Kohut II Rezsővel. A Vilmosnál három évvel fiatalabb Rezső nem futott be olyan pályát, mint bátyja, itthon az élvonalban nem is játszott. Franciaországba testvérével együtt igazolt ki, ő is Marseille-be ment, ám a gárdában csak három bajnokin szerepelt, később a Caen és a Montpellier csapatában játszott.

A múlt század elejének egyik legjobb játékosa volt Károly Jenő, aki 1903 és 1918 között 25-ször szerepelt nemzeti csapatunkban. Az MTK-ból ő volt először válogatott, 1910-től a BAK-ban futballozott, előbb jobbösszekötőként, majd középfedezetként. Öccse, Károly III József is az MTK-ban és a BAK-ban futballozott, majd Németországban az 1860 München és az Eintracht Frankfurt, míg Olaszországban a Savona játékosa volt.

Duró József a Debreceni MVSC-ben lett NB I-es labdarúgó, majd a Vasashoz igazolt, és a piros-kékek játékosaként debütált a magyar válogatottban, amelyben 21-szer lépett pályára. Angyalföldről 1991 nyarán az alaposan megerősített Siófokhoz szerződött (Fischer Pál, Fodor Imre, Gregor József, Kámán Attila és Máriási Zsolt is csapattársa volt), aztán Kispestre igazolt, a Honvéddal bajnok lett. Itthon az NB I-ben még a BVSC-ben játszott, alsóbb osztályban Soroksáron, Dorogon, Magyargécen, a Salgó Öblösnél és Tiszafüreden is futballozott. Légiósként megfordult Izraelben, Malajziában, Katarban és Ausztriában, edzőként dolgozott Kispesten, legutóbb az NB III-as Dorognál, amelyben a 2010–2011-es szezonban játékos-edző volt. Hat évvel fiatalabb öccse, Duró Tamás is futballozott, az élvonalban azonban nem játszott, így nevére csak azok emlékezhetnek, akik az NB II-t és az alacsonyabb osztályokat is figyelemmel kísérték. Bátyjával az 1996–1997-es kiírás tavaszi szezonjában futballozott együtt a Soroksári TE-ben, előtte többek között Diósgyőrben és Tatabányán is játszott.

A 18-szoros válogatott, jelenleg az U18-as nemzeti csapatot szövetségi edzőként irányító Mészöly Géza családi kapcsolatait nem kell különösebben bemutatni. Édesapja, Mészöly Kálmán a Vasas 61-szeres válogatott, négyszeres bajnok legendája, de másfél évvel idősebb bátyja, ifj. Mészöly Kálmán is futballozott (a Vasasban, Csepelen és a Pénzügyőrben), igaz, az élvonalban nem játszott. Ellenben kapusedzőként dolgozott többek között az NB I-be feljutott III. Kerület FC-nél, jelenleg az NB III-as Gázművek MTE kapusedzője.

A szegedi Kozma testvérek közül a legidősebb, Kozma Mihály vitte a legtöbbre, 17-szer szerepelt a magyar válogatottban, a Bp. Honvéddal kétszer nyert bajnokságot, háromszor volt gólkirály. A SZEAC felnőtt csapatában már 17 évesen bemutatkozott, főszerepet vállalt abban, hogy a gárda az NB I B-ből feljutott az élvonalba. 1969-től 1984-ig játszott Kispesten, közben egy évig Belgiumban, a Waterscheiben profiskodott. Olimpiai ezüstérmes (1972). A szegedi együttesben nem játszott együtt testvéreivel, akik viszont csapattársak voltak. Két öccse közül a fiatalabbik, Kozma III Zoltán játszott több mérkőzést az élvonalban, csapatkapitánya is volt a SZEOL AK-nak, de Kozma II György is több mint tíz évet lehúzott a Tisza-partiak – az élvonal és a másodosztály között sűrűn liftező – csapatában.

Egy aktív játékossal folytatjuk, a Videoton középpályása, Elek Ákos fiatal kora ellenére magyar bajnoknak vallhatja magát a fehérváriakkal, és már 17-szer szerepelt az A-válogatottban. Négy évvel fiatalabb öccse, Elek Bence az NB I-ben még nem játszott, de 2011 januárjától a felnőtt kerettel készült, tagja volt az ifjúsági válogatottnak (2010 októberében a finnek elleni U19-es Eb-selejtezőn győztes gólt szerzett), és a Videoton NB II-es tartalékcsapatában már rendszeresen lehetőséget kap.

A 16-szoros válogatott, kitűnő reflexű, labdabiztos kapus, Henni I Géza – aki a Ferencváros (ÉDOSZ), majd a Bp. Dózsa (Újpest) labdarúgójaként 1948 és 1953 között szerepelt a magyar nemzeti csapatban, de Grosics Gyula feltűnése után már egyre ritkábban válogatták be – a Fradiban már nem játszott együtt nyolc évvel fiatalabb öccsével, Henni II Miklóssal. A védő, csakúgy, mint bátyja, 1956-ban az Egyesült Államokba távozott.

Ströck II (Török) Albert Nagyváradon született, 1903-ban, amikor még a város Magyarországhoz tartozott. 1927 és 1932 között játszott az Újpestben, és ebben az időszakban 15-ször lépett pályára a magyar válogatottban (előtte nyolcszor a román nemzeti csapatban is szerepelt). Az Albi becenévre hallgató jobbszélső ugyanúgy tagja volt az 1924-es párizsi olimpián részt vevő román csapatnak, mint két évvel idősebb bátyja, Ströck I István. Utóbbi kapus volt, háromszoros román válogatott, Magyarországon ifistaként futballozott a Nagyváradi Törekvésben addig, amíg a települést Trianon után el nem csatolták tőlünk.

A hetvenes évek közepén megfiatalított Ferencváros egyik legtehetségesebb játékosa Ebedli Zoltán volt, aki 12-szer lépett pályára a magyar válogatottban, a Fradival kétszer nyert bajnoki címet, háromszor MNK-t, és tagja volt az 1974–1975-ös szezonban a KEK-ben döntőig menetelő FTC-nek. 1973 tavaszán mutatkozott be az FTC-ben, előbb, mint bátyja, Ebedli Ferenc, aki a Fradi NB I-es csapatában bajnokin nem is szerepelt, az említett KEK-sorozatban viszont egy mérkőzésen, a Cardiff City elleni visszavágón pályára lépett. Az élvonalban később mégis játszott, a Volán labdarúgójaként. A közlekedésiekkel 1979 nyarától három szezont húzott le a legmagasabb osztályban, majd a 22. számú Volánhoz igazolt. Edzőként több csapatnál is megfordult (DVSC, ESMTK, Törekvés, Ercsi, Szeged LC, Dunakeszi), az élvonalban a Volánt, a Dunaferrt és a Lombard FC Tatabányát irányította.

12-szer szerepelt a válogatottban Füzi Ákos, aki több mint 300-szor játszott a magyar élvonalban. Győri debütálás után tagja volt a BVSC kupaezüstérmes, a Ferencváros bajnoki ezüstérmes csapatának, az MTK labdarúgójaként egyszer volt bajnok, kétszer bronzérmes, míg az Újpest játékosaként egyszer ezüstérmes. NB I-es pályafutását a Vasasban fejezte be. Két és fél évvel idősebb bátyja, Füzi Krisztián nyolc éven keresztül játszott a legmagasabb osztályban a BVSC, a Kispest-Honvéd, a Győri ETO és a Vasas labdarúgójaként (az angyalföldiekkel egy évet az NB I B-ben is szerepelt), majd Budafokon, az ESMTK-ban, aztán a Dunaharaszti MTE-ben játszott, jelenleg a megyei I. osztályú Alsónémediben futballozik, az ősszel 12 bajnokin szerepelt. A két testvér édesapja, Füzi Géza a hetvenes-nyolcvanas években a Rába ETO játékosa volt, egy mérkőzésen pályára lépett az 1981–1982-es szezonban is, így a győriekkel magyar bajnoknak vallhatja magát.

Lyka (Laky) II Antal neve a Ferencvárossal forrt össze, több mint másfél évtizedig szolgálta a zöld-fehéreket, háromszor lett bajnok velük – 1932-ben százszázalékos teljesítménnyel. A válogatottban 1930 és 1934 között 12-szer szerepelt. Később edzőként is dolgozott a Fradinál, az 1948–1949-es szezonban óriási fölénnnyel aranyérmes csapatnak ő volt a vezetőedzője. Bátyja, Lyka I Rezső is a Fradiban futballozott, 1925 és 1926 között játszott a felnőttek között, tagja az 1924–1925-ös szezonban ezüstérmes FTC-nek.

A magyar élvonalban az Újpestben, az FC Sopronban és a DVSC-ben futballozó, jelenleg az olasz másodosztályú Bresciában légióskodó Feczesin Róbert eddig 11-szer szerepelt a magyar válogatottban. A csatár Dabason kezdte, majd a Vasasban folytatta pályafutását, ifistaként hasonló utat járt be három évvel idősebb bátyja, Feczesin István is. Mindketten 2001 nyarán kerültek át a Fáy utcából Újpestre, ám amíg Róbert be is mutatkozott az NB I-ben, addig István csak az Újpest juniorcsapatáig jutott, majd alsóbb osztályú együttesekben (Újhartyán, Hernád, Örkény) játszott, jelenleg az NB III Alföld-csoportjában szereplő FC Dabas labdarúgója.

A dorogi futball egyik legendája Ilku I István, aki két évtizeden át szolgálta a Bányászt, sőt a válogatottba is bevédte magát, 1956 és 1963 között 10-szer szerepelt a nemzeti csapatban. Részt vett és védett két világbajnokságon (1958, 1962), és csak azért tízszeres válogatott, mert Grosics Gyula mellett csupán ennyiszer jutott szóhoz. Mindkét öccse futballozott, Ilku II Péter ifjúsági, utánpótlás- és B-válogatott volt, 1956-ban Spanyolországba távozott, és játszott az Atlético Madridban, az FC Barcelonában, az Espanyolban és a Cádizban. A harmadik fivér, Ilku III János a Dorog NB I-es csapatában szerepelt.

A nigériai Lagosban született, 10-szeres válogatott Sowunmi Thomas Magyarországon a Dunaferrben, a Vasasban, a Ferencvárosban és Siófokon futballozott, jelenleg utóbbi csapat játékosa, és így egy klubban szerepel öccsével, Sowunmi Attilával, aki 2011 nyarán igazolt át Siófokra, és az őszi szezonban a Balaton-partiak NB III-ban szereplő tartalékcsapatában szerepelt. Attila 11 évvel fiatalabb Thomasnál, korábban Dunaújvárosban, majd a Testnevelési Egyetem csapatában, aztán Soroksáron, Tápiószecsőn, tavaly tavasszal pedig a Kaposvölgye VSC-ben játszott.

A Dorog labdarúgójaként – 1958 és 1963 között – 9-szer játszott a magyar válogatottban Monostori II Tivadar, aki tagja volt az 1962-es chilei világbajnokságon szereplő együttesnek. Az 1958–1959-es szezonban gólkirályi címet szerző csatár 18 éves korában, Tokodaltáróról került Dorogra. Az ott eltöltött több mint tíz év után Tatabányán futballozott az élvonalban, a megyeszékhelyen lett a hetvenes évek második felében NB I-es edző. Bátyja, Monostori I György is élvonalbeli labdarúgó volt, az ötvenes években Dorogon játszott.

Másfél évtizedig védte az MTK kapuját Gellér Sándor, aki 1950 és 1956 között 8-szor állt az Aranycsapat kapujában, csereként beszállt az „évszázad mérkőzésén", a Wembley-ben rendezett Anglia–Magyarország (3:6) találkozón. Az 1952-es olimpián és az 1954-es világbajnokságon is kerettag volt, de egyik világversenyen sem lépett pályára. Az MTK-val háromszor nyert bajnokságot. Tizennégy évvel fiatalabb öccse, Gellér István, a Debreceni VSC középhátvédje volt, 1964-ben egy olimpiai válogatott mérkőzésen lépett pályára.

A balhátvéd Hungler II (Hunyadi) János 1920 és 1928 között 8-szor szerepelt a válogatottban, az FTC labdarúgójaként négyszer nyert bajnoki címet. Bátyja, Hungler I József a húszas évek elején futballozott a zöld-fehéreknél, 1922-ben, az Újpest elleni Magyar Kupa-döntő első mérkőzésén a két Hungler volt a Fradi két védője. Öccsük, Hungler III Imre szintén a Fradi játékosa volt, 1924 februárjában egy első osztályú mérkőzésen lépett pályára, később Kispesten is játszott.

A kárpátaljai születésű, jelenleg a Videotonban, korábban Újpesten és Győrben is futballozó, 8-szoros válogatott Sándor György sportcsaládból származik. Két évvel fiatalabb öccse, ifjabb Sándor István jelenleg Fehéroroszországban, az FK Naftan Novopolocknál légióskodik, előtte itthon sok csapatban (BVSC, Újpest, Vác, Győri ETO, BKV Előre, Bp. Honvéd, Tatabánya, Videoton, Felcsút, Budaörs) megfordult. A fivérek édesapja, Sándor István több évig a Stadler FC vezetőedzője volt, de dolgozott többek között Diósgyőrben, Nyíregyházán, a BVSC-nél, jelenleg a Győri ETO FC egyik pályaedzője.

Hat évvel ezelőtt még az NB I-ben, a Vasasban futballozott, azóta kissé eltűnt a szemünk elől, de még mindig aktív Plókai Attila, aki az ősszel az NB III Mátra csoportjában szereplő Rákosmenti KSK-ban játszott fiával, a 20. életévében járó ifjabb Plókai Attilával. A lassan 43 éves védő – az előző évben vele készített interjú szerint – éppen csapatot keresett, mert távoznia kellett az anyagi gondokkal küszködő RKSK-tól, ahol utánpótlásedzőként is dolgozott. A 7-szeres válogatott, a nemzeti csapatbanMálta ellen gólt szerző játékos korábban évekig a Debreceni (M)VSC-ben és Kispesten futballozott, megfordult Finnországban, Pápán és Angyalföldön is, majd Budakalászon és Kókán játszott, utóbbi együttesből került 2007 nyarán az RKSK-hoz. Két évvel idősebb bátyja, Plókai Mihály is futballozott az NB I-ben, a DMVSC-ben (1986–1988) és Kispesten (1996–1997) együtt is játszott öccsével. Az élvonalban a Haladásban szerepelt, hosszú pályafutása alatt játszott Létavértesen (többször is visszatérve), Mezőtúron, Kabán, Szarvason, Hajdúszoboszlón, Demecserben, Pécsen, Hajdúdorogon, Hosszúpályiban, Pocsajon, és még mindig aktív: jelenleg a Kabai Meteorit játékos-edzője. Az ősszel 11 bajnokin két gólt szerzett, és egy csapatban futballozik két fiával, a 19 esztendős Plókai Rolanddal és Plókai Gergővel, aki augusztusban lesz 17 éves, de már a kabai felnőttcsapatban nyomja.

A jelenleg Szombathelyen futballozó, 6-szoros válogatott Korolovszky Gábor az MTK-ban lett NB I-es labdarúgó, de Magyarországon játszott a III. Kerületben, a BKV Előrében és az Újpestben is, igazolt futballistája volt a Real Madridnak (igaz, „csak" a B-csapatban lépett pályára), Spanyolországban még a CD Toledóban, Cipruson az Omoniában és az Ariszban szerepelt. E sok csapat között már-már feledésbe merül, hogy Korolovszky a Ferencvárosban nevelkedett (újpestiként fejelt is egy „szép" öngólt nevelőegyesülete ellen, amely után Kisteleki István vezetőedző nyilatkozataiban egy ideig „a 27-es játékosként" emlegette a labdarúgót), ugyanúgy, mint bátyja, Korolovszky György. A jelenleg az U15-ös válogatott szövetségi edzőjeként dolgozó idősebb fivér az 1991–1992-es szezonban a Veszprém, öt évvel később a Csepel SC játékosaként szerepelt az élvonalban – összesen öt bajnoki mérkőzésen. Megfordult jó néhány együttesben (Bag, REAC, Elektromos, Hatvan, Esztergom, Törekvés, Taksony, Martonvásár, Nagytétény, Csomád, Domoszló), futsallozott az NB II-es Hegyvidéki Sasokban, játékos-edzőként legutóbbi állomáshelye a Ferencvárosi FC volt.

A 6-szoros válogatott Szalai Ádámot nem kell bemutatnunk fiatalabb olvasóinknak. A Mainzban légióskodó, hosszú sérüléséből nemrég felépülő labdarúgóról részletesebb portréval is jelentkeztünk. Négy évvel fiatalabb öccse, Szalai Vilmos jelenleg az Újpest labdarúgója, rendszeresen játszik a lila-fehérek NB II-es B-csapatában, és 2011 májusában az élvonalban is bemutatkozott, a Bp. Honvéd–Újpest (1–4) bajnokin lépett csereként a pályára.

A III. Kerületi TTVE-ből került 1954-ben az éppen Vörös Lobogó néven szereplő MTK-hoz Szimcsák I (Szirmai) István, aki csaknem tíz évig szolgálta a kék-fehéreket, majd 1963-ban a Vasashoz igazolt, és a Bp. Spartacusban fejezte be aktív pályafutását. A gyors, ötletesen futballozó balszélső 1955 és 1961 között 6-szor szerepelt a magyar válogatottban. Három évvel fiatalabb, az 1953-as UEFA-tornán győztes ifiválogatottban szereplő öccsével, Szimcsák II Lászlóval tagja volt az MTK 1957–1958-as bajnokcsapatának. István 70 évesen, 2003-ban hunyt el, öccse, László egy évvel ezelőtt, januárban távozott az élők sorából.

Tudása alapján ötnél többször is szerepelhetett volna a válogatottban a Vasas csatára, Izsó Ignác, de a hetvenes évek második és a nyolcvanas évek első felében oly sok remek támadó volt, hogy csupán ennyiszer húzhatta magára az A-válogatott címeres mezét az1976–1977-es szezonban bajnok, 1981-ben és 1986-ban MNK-győztes játékos. A tarjáni – Komárom-Esztergom megyei – születésű csatár két öccse, Izsó Attila és Izsó Sándor is futballozott. Előbbi – bátyjához hasonlóan – ügyvéd lett, és az ügyvédek labdarúgó-világbajnokságán kétszer ezüstérmet, az Eb-n aranyérmet szerzett. Szomorú aktualitás, hogy nagyobbik lánya, Izsó Katalin párbajtőröző karácsonykor súlyos betegség következtében elhunyt. Izsó Sándor Dorogon az NB II-es csapatban játszott.

1970-ben 5-ször szerepelt a válogatottban Konrád János, a Pécsi Dózsa védője, aki több mint tíz éven keresztül futballozott a baranyai megyeszékhelyen. Öccse, Konrád László is a Pécsi Dózsában lett élvonalbeli játékos (1971 júniusában, a SZEOL ellen Konrád III néven debütált), majd Kaposváron és Zalaegerszegen játszott az NB I-ben, egészen 1984 októberéig.

A nyolcvanas években egy, a kilencvenes években már három Csehi nevét is megtanulhatták azok, akik az élvonalbeli futballt figyelték. A legidősebb Csehi fivér, Csehi Tibor két nappal 18. születésnapja előtt, 1981 márciusában mutatkozott be az élvonalban, még a Dunaújvárosi Kohász labdarúgójaként. Aztán elvitték katonának, játszott a Kossuth KFSE-ben, a Bp. Honvédban és Nyírteleken, majd a Bp. Honvédhoz került, és két nyíregyházi kitérő kivételével egészen 1995-ig Kispesten futballozott. A Honvéddal háromszor nyert bajnoki címet, 1989 és 1991 között 3-szor szerepelt a magyar válogatottban. NB I-es pályafutását Békéscsabán fejezte be, de ezután is aktív maradt, jelenleg a Bács-Kiskun megyei III. osztály Nyugati csoportját vezető Géderlak csapatában futballozik, az őszi szezonban 11 meccsen lépett pályára. Négy évvel fiatalabb öccse, Csehi István az 1992–1993-as szezonban lett NB I-es játékos, Nyíregyházán, méghozzá a harmadik testvérrel, Csehi Zoltánnal együtt. Ők ketten a következő három bajnoki idényben a Stadler FC labdarúgói voltak, aztán külön vált az útjuk. István már csak alacsonyabb osztályú csapatokban futballozott, és még ő is aktív: a Bács-Kiskun megyei III. osztály Keleti csoportjában szereplő Vadkert FC-t erősíti, 45 felé közeledve is gólerős, az őszi szezonban 10 bajnokin 11-szer volt eredményes. Fiával, ifjabb Csehi Istvánnal korábban együtt futballozott a megye I-es Akasztó FC-ben, ő most a Soltvadkerti TE játékosa. Természetesen a legfiatalabb testvér, Csehi Zoltán – akiről bővebben itt olvashatnak – is még aktív futballista, minek is hagyta volna abba, hiszen az idén júliusban lesz csak negyvenéves… A magyar élvonalban utoljára 2004 tavaszán játszott bajnokit (a DVSC-vel ebben a szezonban bronzérmes lett), majd nagyszalontai légióskodás (FC Liberty) után itthon már csak alacsonyabb osztályú csapatokban futballozott: Hajdúnánáson, Mátészalkán, Nyírbélteken, Derecskén, Csengődön, Nyírmeggyesen (itt a 2008–2009-es szezonban a megye II-ben 30 bajnokin 31 gólt termelt!) és most a Nagyiváni KSE-ben, amely a Jász-Nagykun-Szolnok megyei I. osztályban az őszi szezon végén a 2. helyen áll. Csehi Zoltán 15 bajnokin hétszer volt eredményes, az őszi utolsó meccsen, a Besenyszög otthonában (4–4) háromszor talált a kapuba (csapattársa egyébként Nagy Zsolt, aki évekig az ukrán élvonalban, majd a Vasasban és Szolnokon futballozott). És hogy folytassuk a családi szálak bogozását, a legidősebb Csehi fivér, Csehi János – akiből nem lett élvonalbeli labdarúgó – fia, Csehi Tamás a Paksi FC futballistája.

1987-ben, a Váci Izzóban lett NB I-es játékos a Budafokon és az MTK-ban nevelkedő Horváth Csaba, aki egyéves váci kitérő után csaknem egy évtizeden át futballozott a kék-fehéreknél, tagja volt az 1996–1997-es szezonban bajnok MTK-nak. A magyar válogatottban 3-szor pályára lépő középpályás NB I-es pályafutását is – izraeli légióskodás (Hapoel Beér-Seva, Hapoel Jeruzsálem) és a Videotonban eltöltött egy év után – az MTK-ban fejezte be 2000-ben, majd évekig játszott a BKV Előrében. Bátyja, Horváth Attila még juniorkorú játékosként három szezonban futballozott az MTK fenőtt csapatában, és az 1986–1987-es szezonban bajnok Verebes-féle gárda tagja volt.

Madar Csabát nem kell különösebben bemutatni fiatalabb olvasóinknak. 2007-ben még az NB I-ben játszott a REAC-ban, a rákospalotaiaknál fejezte be első osztályú pályafutását. 367 bajnoki mérkőzésen szerepelt a magyar élvonalban, ebből 187-et a Debreceni VSC színeiben játszott, amellyel háromszor, míg az MTK-val kétszer lett bajnok. Futballozott a másodosztályban a Nyíregyháza Spartacusban, majd 2008-tól alacsonyabb osztályú csapatokban szerepel: Hajdúszoboszló, Báránd és Tarcal után jelenleg a megye II-es Debreceni EAC a klubja (az ősszel 10 bajnokin 3 gól a mérlege). A magyar A-válogatottban 1996-ban 3-szor játszott, ebben az évben szerepelt Atlantában az olimpián is, a brazilok és a japánok ellen gólt szerzett. Négy évvel fiatalabb öccse, Madar Tamás is NB I-es futballista lett, 1996 és 1999 között a Lokiban 68 élvonalbeli meccsen lépett pályára, majd Tiszaújvárosban, Kaposváron, Komlón játszott, 2007 nyara óta a Dunakeszi VSE labdarúgója, az őszi szezonban az NB III Mátra csoportjában 14 mérkőzésen 4 gólt szerzett.

1909 és 1911 között háromszor játszott a válogatottban a Ferencváros hatszoros bajnok jobbfedezete, Weinber II János. Bátyja, Weinber I József a Fradi első bajnokcsapatának (1903) volt tagja.

Csernai Pál az ötvenes évek elején, a Csepeli Vasas balfedezeteként lett itthon ismert, a középpályás 1955 májusában, a magyar válogatott ún. északi túráján – amelyen a norvégokat (5:0), a svédeket (7:3), a dánokat (6:0) és a finneket (9:1) is kioktattuk – két mérkőzésen, Norvégia és Finnország ellen lépett pályára. Az 1956-os forradalom után az NSZK-ba emigrált, és később edzőként vált világhírűvé, többek között a Bayern München trénere volt, a bajorokkal két bajnoki címet szerzet, és 1982-ben BEK-döntős volt velük. Rövid ideig itthon is dolgozott, 1995 tavaszán a Soproni LC irányítását vállalta el, de ő sem tudta bent tartani az NB I-ben a csapatot. Hat évvel fiatalabb öccse, Csernai Tibor a nagyválogatottban nem szerepelt, de az olimpiai csapatban igen, tagja volt az 1964-ben, Tokióban aranyérmet nyerő alakulatnak, mi több, négy meccsen hat gólt szerzett! A BVSC-ben lett NB I-es játékos, az ismertséget az 1961–1962-es szezon hozta meg neki, amikor az újonc (és a bajnokság végén kieső) Ózdi Kohász játékosaként 19 gólt ért el, ezzel Tichy Lajos mögött – Albert Flóriánt, Sándor Károlyt és Göröcs Jánost megelőzve – a második lett a góllistán. Ezután tíz évig Tatabányán futballozott.

Ajkáról kerültek a fővárosba, az MTK-hoz a Kanta fivérek, akik közül a fiatalabbik, Kanta József 2007-ben, a ciprusi tornán kétszer az A-válogatottban is pályára lépett. Az MTK-val a 2007–2008-as kiírásban bajnoki címet nyert, ekkor a szövetségben megválasztották a szezon legjobb labdarúgójának, azaz Bozsik József-díjat kapott. Bátyja, Kanta Szabolcs is az MTK-ban lett élvonalbeli játékos, futballozott Bodajkon, Nyíregyházán, jelenleg a Siófok játékosa. A két fivér a 2004–2005-ös szezonban játszott együtt az MTK-ban, tíz olyan bajnoki volt, amelyen egyszerre a pályán voltak, míg 2005. május 26-án, az MTK–Vasas (2–1) meccsen egymást váltották: a 78. percben József helyére Szabolcs állt be.

Debreceni nevelésű, de az Újpesti Dózsában lett NB I-es labdaúgó Kerekes György, aki a fővárosból pécsi „átszállással" tért vissza a cívisvárosba. 1981-ben, a DMVSC játékosaként két vb-selejtezőn lépett pályára a válogatottban, később futballozott az FTC-ben, visszatért Újpestre, majd NB I-es pályafutását a Videotonban fejezte be. Levezetésként nyolc évet lehúzott az osztrák harmadosztályban, az SV Union Wilhelmsburgban. Bátyja, Kerekes Sándor a Titász-Elektromosban játszott, öccse, Kerekes Csaba 1988 és 1991 között a Vác játékosa volt, 26 NB I-es bajnokin szerepelt.

A kétszeres válogatott, az NB I-ben Békéscsabán, a Vasasban és az MTK-ban játszó, jelenleg a német másodosztályú MSV Duisburgban futballozó – ám elképzelhető, hogy a télen távozó – Lázok János hat évvel fiatalabb öccse Lázok Tamás az NB I-ben még nem lépett pályára, de másodosztályú meccsen már szerepelt az MTK II, a Békéscsabai Előre és az ősszel a Vecsés játékosaként. Fiatal kora ellenére több másik csapatban (Elek, Gyula, Békéscsabai Jamina) is megfordult.

A franciaországi Merlebachban születettNyers I Istvána negyvenes évek közepén az egyik legjobb balszélső volt Magyarországon. A Ganzból került Kispestre, majd onnan Újpestre, a lila-fehérek játékosaként kétszeress bajnok, 1945-ben és 1946-bankétszerszerepelt a válogatottban. 1946-ban külföldre távozott, játszott Csehszlovákiában, Franciaországban, majd 1948-tól 1954-ig az olasz Interben ontotta a gólokat, az 1948–1949-es szezonban ő volt a Serie A gólkirálya (a szintén magyar Mike István meg a harmadik legeredményesebb). Öccse,Nyers II Ferencis ismert labdarúgó volt, itthon a Budafokban, a Gammában és a MATEOSZ-ban játszott, Olaszországban a Lazio, Franciaországban a Reims, a Strasbourg és a St.-Étienne kötelékéhez tartozott.

A jelenleg a Bundesliga 1-ben, a Mainzban játszó, a magyar válogatottban kétszer pályára lépő Stieber Zoltánról néhány hónappal ezelőtt közöltünk portrét, ebben írtunk a középpályás édesapjáról, Stieber Zoltánról, aki a hetvenes évek közepén az NB I-es Haladásban játszott, valamint a középpályás három fiútestvéréről, Gáborról, Ákosról és és az U21-es válogatott Andrásról – valamennyien labdarúgók lettek.

Az NB I-ben egykor Zalaegerszegen, Vácon, Pécsen és Fehérváron (a Parmalatban) szereplő Balog Zoltán 1991 decemberében, Salvadorban játszotta egyetlen meccsét a magyar válogatottban. Öccse, az NB I-ben Nagykanizsán és Szombathelyen is futballozó, a ZTE-vel a 2001–2002-es szezonban bajnoki címet nyerő Balog Csaba 2006 februárjában jött el Zalaegerszegről, és azóta több csapatban is megfordult: Ajkán, Hévízen, Móron, Andráshidán és Lentiben. Jelenleg Gellénházán, az Olajmunkás SE-ben futballozik, az ősszel 11 bajnokin játszott.

Bánkuti II István néhány hónappal azután, hogy a Salgótarjáni BTC színeiben debütált az élvonalban, a válogatottban is bemutatkozott: 1966 szeptemberében a franciák ellen itthon 4:2-re megnyert meccsen játszott – másfél hónappal később ünnepelte 20. születésnapját. A védő mindössze egyszer volt válogatott, 1968-ban Salgótarjánból Újpestre igazolt, a lila-fehérekkel négyszer nyert bajnokságot és kétszer MNK-t. Két évvel idősebb bátyja, Bánkuti I László az NB I-ben az MTK és az Egri Dózsa játékosaként szerepelt, tagja volt az MTK 1963–1964-es szezonban KEK-döntőig menetelő csapatának, a kupasorozatban egy találkozón lépett pályára. Edzőként több NB II-es csapatot (Eger, Hódmezővásárhely, Diósgyőr, Ózdi Kohász) irányított.

1974 szeptemberében, az osztrákok ellen (Bécsben Hans Krankl góljával a „sógorok" 1–0-ra győztek) játszotta egyetlen válogatott mérkőzését Becsei József, az MTK csatára, aki 1969 és 1975 között szerepelt a kék-fehéreknél. Hét évvel fiatalabb öccse, a Vasasban nevelkedő Becsei Péter tagja volt az angyalföldiek eddigi utolsó (1976–1977-es) bajnokcsapatának, később az Ózdi Kohász, a Salgótarjáni BTC és a Csepel játékosa volt, 43 éves korában, 2000 májusában hunyt el.

Emlékeznek még Bukrán Gáborra? A 36 éves labdarúgó Magyarországon nem szerepelt az élvonalban – már 18 évesen külföldre szerződött –, de a magyar válogatottban pályára lépett: 2000. február 23-án, az ausztrálok elleni budapesti mérkőzésen (0–3) Bicskei Bertalan szövetségi kapitány a kezdőcsapatba állította. A középpályás akkor az angol Walsall játékosa volt, korábban Belgiumban a Charleroi-ban, Spanyolországban a Córdobában és a Xerezben futballozott, később az angol Wigan, az osztrák Austria Salzburg kötelékében szerepelt, aztán visszatért Belgiumba, ahol az Antwerpben, az Union Royale Namurban, és 2010 őszén a harmadosztályú RJS Heppignies-Lambusart-Fleurus csapatában játszott. Nyolc évvel idősebb bátyja, a 45 esztendős Bukrán Csaba az élvonalban nem szerepelt, leginkább Heves megyei csapatokban (Pétervására, Tarnalelesz, Felsőtárkány) játszott, de pályára lépett a Salgótarjáni BTC NB III-as együttesében is. Az utóbbi években ismét otthon, Pétervásárán futballozott, játékos-edzőként tevékenykedett, a 2010–2011-es szezonban még néhányszor pályára is lépett a négyszeres megyei gólkirály támadó. Fia, Bukrán Erik kapus, egy éve került a Honvédhoz, az ősszel már az U16-os és az U18-as csapatban is védett.

Nemzeti csapatunk első hivatalos mérkőzésén, 1902. október 12-én, Bécsben az osztrákok ellen (5:0-ra kikaptunk) lépett pályára a Ferencváros korábbi, a Postás akkori balhátvédje, Gabrovitz Emil, aki a magyar válogatott történetének legkorábban született (1875) labdarúgója. Csupán az említett történelmi mérkőzésen szerepelt a válogatottban. Bátyja, Gabrovitz Kornél szintén az FTC-ben futballozott (mindketten a Fradi labdarúgócsapatának alapítói voltak), de ő nem volt válogatott.

A hatvanas évek egyik legjobb magyar kapusa Gelei József volt, aki 1965-től 1966-ig 11-szer védte a válogatott kapuját, az 1966-os világbajnokságon három mérkőzésen – közte a brazilok elleni legendás találkozón – játszott. Mindkét fiából labdarúgó lett, de az idősebbik testvér, (ifj.) Gelei József az NB I-ben nem, csak alsóbb osztályban futballozott, ellenben sportújságíró lett, lapunk Szolnok megyei tudósítója, a Magyar Sportújságírók Szövetségének alelnöke, a Vasas-Híd kommunikációs igazgatója. Öccse, Gelei Károly viszont nemcsak a magyar élvonalban volt kapus (Csepelen, Kispesten, Vácon, Pécsen és Tatabányán), hanem Belgiumban, a Royal Antwerpben, emellett egyszer a magyar válogatottban is szerepelt: 1990. május 28-án Nimes-ben, az Egyesült Arab Emírségek ellen 3–0-ra megnyert mérkőzésen. Jelenleg FIFA-licenszes mérkőzésszervező.

Kovács I Miklós 1929 és 1938 között 37 alkalommal (és három világbajnokságon) szerepelt a román válogatottban, majd miután Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz, a Nagyváradi AC (majd a Gamma FC) labdarúgójaként a magyar NB I-ben futballozott, és egyszer pályára lépett a magyar válogatottban is: 1941 novemberében, Zürichben a Svájc ellen 2:1-re megnyert meccsen játszott, sőt ő szerezte csapatunk első gólját. Kilenc évvel fiatalabb öccse, Kovács IV István 1942 és 1944 között játszott Magyarországon, a Kolozsvári AC-ban, tagja volt az 1943–1944-es szezonban bronzérmes és kupaezüstérmes csapatnak. Később edzőként világhírűvé vált, a hetvenes évek elején kétszer nyert BEK-et a korszak legjobb csapatával, az Ajaxszal.

A Békéscsabánszületett Palotai testvérek közül a báty, Palotai János volt A-válogatott, a Győri Vasas ETO kapusaként 1954 októberében itthon, a csehszlovákok ellen (4:1) Grosics Gyula cseréjeként lépett pályára. Öccse, Palotai Károly labdarúgóként is igen eredményes pályafutást tudhatott maga mögött. Bátyjával ellentétben nem volt A-válogatott, „csak" az olimpiai csapatban szerepelt, ám tagja volt az 1964-ben, Tokióban aranyérmet szerző együttesnek, a Győri ETO-val 1963 őszén bajnok lett, majd a következő évben BEK-elődöntőt játszott, és háromszor nyert MNK-t. Játékvezetőként a világ legjobbjai közé tartozott, három világbajnokságon működött közre (ő vezette 1978-ban az Argentina–Brazília rangadót a második csoportkörben), vezetett BEK-, KEK- és UEFA-kupa-döntőt.

A 33 FC középcsatára, Vanicsek II (Vancsai) József egyszer, 1915 májusában (Ausztria ellen) szerepelt a válogatottban, amelyben jobbfedezetként lépett pályára. Öt évvel idősebb bátyja, Vanicsek I János szintén a 33 FC labdarúgója volt, edzőként Olaszországban az Udinesénél, a Padovánál, a Hellas Veronánál, a Cosenzánál, a Reggiananál és a Barinál tevékenykedett.

NINCS KÖZTÜK A-VÁLOGATOTT, DE AZÉRT ŐK IS JÓ TESTVÉREK

Most pedig jöjjenek azok a testvárpárok, akiknek egyik tagja sem (volt) A-válogatott labdarúgó, de többségük szerepelt az élvonalban. A rendező elv ebben az esetben az ábécé volt…

2010 augusztusában, négy hónappal a 18. születésnapja előtt, mutatkozott be az élvonalban Banai Balázs, az Újpest FC védője, aki eddig egy NB I-es bajnokin (Kaposvár–Újpest 0–1) lépett pályára, az ősszel a lila-fehérek B-csapatában kapott lehetőséget. Másfél évvel fiatalabb öccse, Banai Dávid az Újpest U19-es csapatának kapusa, de már az NB II-es együttesnél is számolnak vele, igaz, eddig csak nevezve volt (11 bajnoki), nem cserélték be. A Banai testvérekkel a napokban hosszabbított szerződést az Újpest. Édesapjuk, Banai Róbert az Ú. Dózsa, majd az UTE középtávfutója volt, 800 méteres síkfutásban háromszor, 1500-on (1988 és 1994 között sorozatban) hétszer volt magyar bajnok.

Az 1996–1997-es szezon téli szünetében igazoltak a Baumgartner testvérek Szentgotthárdról Szombathelyre, az NB I-es Haladáshoz. A fiatalabbik, 1978-as születésű Baumgartner János nem tudott megragadni az élvonalban, mindössze két első osztályú bajnokin szerepelt, fél év múlva Bükre igazolt, majd játszott többek között Szentgotthárdon, Rábafüzesen, Gasztonyban, Rábatótfaluban, és még aktív, az őszi szezonban nyolc mérkőzésen pályára lépett a Vas megyei II. osztályban szereplő Szakonyfaluban. Egy évvel idősebb bátyja, Baumgartner Attila nagyobb karriert futott be, a Haladás, a Győri ETO, a Matáv FC Sopron és a Pécsi MFC labdarúgójaként 201 élvonalbeli bajnokin játszott, majd a győri Integrál DAC-ban futballozott, aztán a Gyirmót FC labdarúgójaként többször is majdnem sikerült visszakerülnie az NB I-be, a gyirmótiaktól 2011 nyarán távozott.

A jelenleg Pakson játszó, korábban utánpótlás-válogatott támadó középpályás, Böde Dániel „másodállásban" edző, méghozzá szülőfalujában, Madocsán. A Tolna megyei II. osztály Keleti csoportját vezető csapatban futballozik négy évvel idősebb bátyja, Böde István, aki a megye leggólerősebb támadójának számít. Volt olyan szezon (a 2004–2005-ös), hogy a megyei II. osztályt megnyerő Madocsa 128 találatából egymaga 61 góllal vette ki részét, ezzel abban az évadban a magyar felnőtt férfi labdarúgó-bajnokságok legeredményesebb játékosa lett. A tavalyi szezonban meg sem állt 50 gólig, az ősszel pedig 11 mérkőzésen 21-szer talált az ellenfelek kapujába – vezeti is a csoport góllistáját. A „Madocsai Rooney"-nak (és „Madocsai Ronaldónak”) is becézett játékosról korábban honlapunk is írt. A becenév azért is érdekes, mert Dánielt „Madocsai Messiként” is emlegetik – Rooney és Messi tehát egy csapatban Madocsán, igaz, utóbbi edzőként dolgozik...

HIÁNYÉRZETE VAN? NEM TALÁLJA A PÖLÖSKEY, NYILASI, CSATÓ, HEFFLER TESTVÉREKET? A FOLYTATÁSBAN, MELYET IDE KATTINTVA ÉR EL, RÓLUK IS ÍRUNK!