Két Kisznyér, egy eset – vége a játéknak

Az idősebbik Kisznyér 26 évesen volt kénytelen szögre akasztani a futballcsukát. 1981 és 1984 között 90 bajnoki mérkőzésen 17 gólt szerzett az Újpesti Dózsa színeiben, s a csapattal kétszer nyert MNK-t. 1984 májusában a spanyolok elleni barátságos találkozón bemutatkozott a válogatottban is – majd az október 20-i Népsport már arról számolt be, hogy szívkoszorúér-rendellenessége miatt „a konzílium kizárta a sportolás lehetőségét".

 Az egykori középpályást újpesti öltöny- és cipőüzletében értük utol telefonon.

– Hogyan érintette, amikor megtudta, hogy a fia nem folytathatja a játékot?

– Első reakcióként az futott át az agyamon, mennyit dolgoztunk közösen azért, hogy Ádámból első osztályú futballista váljon. Hatéves korától a labdarúgó jelentette az életét. Egész pályafutása során végig mellette álltam, kisfiú korától kezdve egészen mostanáig. Tanítgattam, számtalanszor foglalkoztam vele külön is. Éppen bent ültem az üzletben, amikor telefonáltak, hogy Ádámnak súlyos sérülése van, és kihívták hozzá a mentőt. Persze, azonnal rohantam... Lábadozása alatt az orvosok végig biztattak, hogy visszatér a pályára, de sajnos a sérült homlokrészen elmaradt a csontosodás, így Ádám nem vállalta tovább a játékot.

– A saját vagy a fia esetét volt nehezebb feldolgoznia?

– Nehéz kérdés, őszintén szólva nem tudok a kettő között különbséget tenni. Mindkét esetnél kellett jó pár nap, amíg elfogadtam az új élethelyzetet.

– Hogy látja, jól választott a fia, amikor a karrierje befejezése mellett döntött?

– Mivel első az egészség, véleményem szerint igen. Egy cseppet sem féltem: a civil életben is megtalálja majd a számításait. Könnyen tanul, jó fejű gyerek, jelenleg a Harsányi János Főiskola hallgatója.

–  Vajon mire vitte volna Ádám, ha nem éri ez a sérülés?

– Nézze, tizennyolc volt, amikor bemutatkozott az NB I-ben. A tehetsége, a tudása, a szorgalma megvolt hozzá, hogy stabil élvonalbeli labdarúgó váljék belőle – no nem az Újpestben. Ennél a klubnál ugyanis manapság nem nagyon kapkodnak a fiatalok után. De ennyit erről... Volt lehetőség, hogy Ádám másik klubban, kölcsönben folytassa a pályafutását. Hat-nyolc csapat érdeklődött utána az utóbbi időben.

– És Ön mire vihette volna, ha huszonhat évesen nem kell felhagynia a játékkal? 1984 őszét írtuk akkor, a Mezey-féle legénység épp csak elkezdte a menetelést a mexikói világbajnokság felé vezető úton.

– Hát igen... Úgy érzem, a'86-os vébén én is ott lehettem volna. Mezey György, azt hiszem, számolt volna velem, ha a kezdőben nem is, de a keretben mindenképp! A világbajnokság után meg talán külföldre szerződhettem volna, a Nürnberg ugyanis élénken érdeklődött utánam.

– Civilként mihez kezdett először?

– Az volt a terv, hogy családi vállalkozást indítunk és vendéglátásból élünk majd. Üzletvezetői képesítésem van, úgyhogy simán el tudtam volna vezetni mondjuk egy borozót. Ám ezt az ötletet végül elvetettük, mert nem kedvelem annyira az alkoholt... A kereskedelem mellett döntöttem, ezt a káeftét a rendszerváltozáskor, 1990-ben alapítottuk. Addig, tehát mintegy hat éven át, sportvezetőként dolgoztam Újpesten, technikai vezető voltam, és edzősködtem is.

– Később sohasem volt rosszul?

– Nem. Betegségem a magánéletben sohasem befolyásolt. Ez csak extrém terhelés alatt jelentkezett, amikor tízkilós ólommellényben futottam az alapozáskor, igaz, akkor majdnem összeomlott a keringésem. Azóta, hál' Istennek, minden rendben. Azt mondták, tíz év múlva menjek vissza kontrollra, én húsz év múlva mentem, és a katéterező orvos, aki ugyanaz volt, mint annak idején, ugyanazt látta, mint 1984-ben.

– Mondja, nagyon hiányzott Önnek a játék?

– Olyannyira, hogy három éve hagytam abba a futballt...

– Tessék?

– Harminckét éves koromtól tizenhat évig játszottam az Újpest öregfiúk-együttesében, a Kiemelt csoportban. Meg persze Ádámmal edzettem.

Azt meg sem kérdeztük, hogy boldog-e, hogy elégedett-e az életével, mert úgy hallottuk, igen. Nagyon is!