Fradi: gyávaságnak vereség a vége

A legrosszabb a beletörődés. Vagy az, amikor már rezignáltan vesszük tudomásul az újabb kudarcot. Ha csak vigaszokat keresünk, mert a végeredményben sehogysem lelhetjük örömünket. Ha okos vagy okoskodó magyarázatokkal leplezzük csalódottságunkat, oda kilyukadva, hogy valójában nem is csalódtunk, hiszen hogyan is várhattuk volna, hogy…
Ez már a reménytelenség előfutára.
Ne csapjuk be magunkat: igenis vártuk, hogy a Ferencváros legyőzi a Baselt. Hittünk benne, hogy az idén is akad egy csapatunk, amely - akár tavaly a Debrecen - képes lesz átlépni a saját árnyékán, és végre egy igazán fontos meccsen is nyerni tud. Ha nem hittünk volna, biztosan nem megy ki a Puskás-stadionba annyi néző ázni és fázni, amennyi gyakran csak egy egész bajnoki fordulóban jön össze, hogy tanúja lehessen a várva várt sikernek.

Szóval, vártunk és csalódtunk, de tudomásul vesszük, hiszen ha valamiben, ebben aztán tényleg van gyakorlatunk.
Alig egy hónapja még ünnepeltük a Feyenoord elleni döntetlent, és okkal taglaltuk a Ferencváros erényeit. Elsősorban azt, hogy mert győzni akarni, volt bátorsága nyíltan futballozni egy magasan jegyzett csapat ellen, hogy képes volt hinni saját magában, és nem alkudott meg féleredményekkel. Csakhogy másutt mindez nem cél, hanem eszköz, az első lépés azon az úton, amely a tekintélyes eredményekhez, a visszhangos sikerekhez és a ranghoz vezet, még akkor is, ha Magyarországon ezek a tulajdonságok a mai Fradit kiemelik a mezőnyből. Ahhoz, hogy végig is járhassa ezt az utat, több, ráadásul sokkal több kell. Például olyan mentális képesség, amely nem engedi, hogy a játékosok összeroppanjanak a tét súlya alatt, hogy a sorsdöntő jelző ne lebénítsa őket, hanem mozgósítsa tudásuk és erejük javát - ahogyan az az igazán nagy sportolóknál szokás. Vagy például az sem árt, ha a játékosok futballtudása, a csapat taktikai felkészültsége méltó a megfogalmazott célokhoz, esetünkben az európai elit megközelítéséhez. A Ferencváros gyaníthatóan anynyit hozott, illetve hoz ki - hiszen egy mérkőzés, a skót Hearts elleni még hátravan - az UEFA-kupa csoportküzdelmeiből, amennyire csak képes, ami ha úgy vesszük, dicséretes, de inkább nézzük azt, hogy ez a maximum még távolról sem elegendő az igazi kiugráshoz.

A Basel ellen bebizonyosodott: a Ferencváros is tipikus magyar csapat, csak éppen kicsit jobb és kicsit más a többinél.
A felkészültsége és a tudása itthon szinte gondtalanul elég az üdvösséghez, de roppant kevés a hosszú távú sikerekhez. Szerda este érződött, nem bírja a sűrű programot, elfáradt az ősz végére, és ez a fáradtság elsősorban a fejekben volt tetten érhető, talán ezért is maradtak ki az első félidő helyzetei, talán ezért játszott a Fradi szétesően a szünet után, és talán itt található a vereség kulcsa, nem a hitetlenségben vagy az akarat hiányában. A lényeg nem meglepő, ugyanakkor rendkívül lehangoló: a magyar bajnok sincs felvértezve azokkal az erényekkel, amelyekkel nemcsak csatákat, de háborút is lehetne nyerni. Nem meglepő, hiszen a magyar bajnokság alacsony nívója nem jelent igazi kihívást egy nagyratörő csapatnak, elemezhetjük a klubok sanyarú anyagi helyzetét, mert hol van a Fradinak annyi pénze, hogy akár csak egy Julio Rossi szintű labdarúgót is szerződtethessen, de mindez csupán megértővé tehet minket, a futballban viszont csak a végeredmény számít, és az senkit sem tehet boldoggá.
S ha már szóba jött a hitetlenség: rossz volt látni, ahogyan László Csaba a tenyerébe temette az arcát a hajrában megítélt tizenegyesnél. Belegondolni is nehéz, mi játszódott le benne, de nem mert odanézni, és ez aligha a töretlen hitet sugározta a játékosainak. Ha egy szurkoló teszi ezt vagy egy játékostárs, az rendben van, de a csapat főnökének egész biztosan nemcsak a szavaival, hanem a tetteivel is táplálnia kell a magabiztosságot, másképp azok a szavak is sokat vesztenek a hitelükből.
A tizenegyesről szólva pedig most nyilván rengetegen állítják határozottan, hogy nem Szűcs Lajosnak kellett volna rúgnia. Más két-három gólos vezetésnél, szinte csak bohóckodásból a labda mögé állni, és más egy kapott gól utáni idegállapotban vállalkozni egy nagyon sokat eldöntő lövésre, ráadásul egy kapus egész másként éli meg egy-egy mérkőzés minden mozzanatát, mint egy mezőnyjátékos, és ezekkel az érvekkel nem is igen lehet vitatkozni. Ám a rossz döntésnél is szomorúbb, hogy a Ferencvárosban nem akadt a pályán senki más, aki elvállalta volna a hatalmas felelősséget, nem volt senki, aki azt mondta volna Szűcs Lajosnak, hagyd, te maradj a kapuban, majd én berúgom. A kapusnak legalább volt annyi vér a pucájában, hogy nem rettent meg, az más kérdés, hogy elszúrta a lövést, de ne feledjük: a többiek ezt meg sem merték kockáztatni…
Mindent egybevetve megint nem maradt más a számunkra, mint a halvány remény. Számolgathatunk, hogy a Feyenoord két hét múlva hátha megveri idegenben a Baselt, közben a Fradi is talán nyer Skóciában, és valóban, amíg cseppnyi esély kínálkozik, addig nem szabad feladni. A tét azonban már kettős: a magyar bajnok a Hearts ellen nemcsak a csodának beillő továbbjutásért játszik majd, hanem az önbecsüléséért is. Edinburghban eldől az is, hogy a Ferencváros tisztes szereplést nyújtott vagy alaposan lebőgött az UEFA-kupában.
Ami egyébként cseppet sem mindegy.
Legalábbis reméljük.