Budapest, IX. kerület: Császárság

A nagy öregek meséiből tudom, apróságon múlik az, hogy valaki futballzseni lehessen.
Na, jó, persze, Albert Flórián mesés, ma már legendás cselei, azok a leheletfinoman meglőtt, megemelt labdák nem a gépies tanulás termékei, hanem az ösztönök varázslatai voltak. Talán ezért is nevet, meghallva a kérdést, de a tekintete elkalandozik, amikor visszakérdez: "Mi a titok?", és már látom, az a történet csak az enyém, illetve a kettőnké, talán soha nem mondta még senkinek, csak azok hallották, akik mindig is tudták, miért is csodálatos ember Albert Flórián.
"Mi a titok? Az élet, és az életem néhány vasúti megállója. Ha álmomból vernek fel, akkor is elsorolom az állomásokat: Nyugati pályaudvar, Rákosrendező, Landler Jenő-fűtőház, Rákospalota, Alag, Fót, Fót-felső, Csomád, Veresegyház, Erdőkertes, Ôrszentmiklós-felső, Ôrszentmiklós. Hajnali négykor keltem mindennap, és indultam Budapestre, az iskolába, majd este, edzés után hazafelé. A Nyugatiból este fél nyolckor futott ki az utolsó vonat, amelyik elzötyögött Ôrszentmiklósig, a később induló járat csak Veresegyházig járt. Ha lekéstem a fél nyolcast, akkor futnom kellett. Szó szerint… Annyira vágytam aludni a hajnali ébredés előtt, hogy semmi mást nem akartam, mint a lehető leghamarabb hazaérni. Hát, ezért… Veresegyháztól inkább Ôrszentmiklósig futottam. A könyvekkel telepakolt táskával, a sportfelszereléssel kitömött zsákkal a vállamon az iskola és az edzés után. Nem volt nagy távolság, három kilométer a sínek mellett, de megérte rohanni ínszakadtáig, hogy félórával többet tudjak aludni…"

Mosolyogva legyint, de a mozdulat nem lekicsinylő, hanem az emléknek szól, mert ez az a jellegzetes császári gesztus, ahogyan ő kifejezi, mily kedves számára az, amiről mesél.
A történet a hallgató számára pedig maga a csoda: három kilométert lefutni nyáron, sárban, hóban – a legendás Albert Flóriánnak nem volt nagy távolság.
Ez a futás, ez a gyerekkori magányos rohanás a vasúti sínek mellett formálhatta a génekben rejtező tudást zsenialitássá, a játékosság, az irányváltások, a megindulások, a kiismerhetetlen cselek titka ebben a felsorolásban (is) rejtezik: Nyugati pályaudvar, Rákosrendező, Landler Jenő-fűtőház, Rákospalota, Alag, Fót, Fót-felső, Csomád, Veresegyház, Erdőkertes, Ôrszentmiklós-felső, Ôrszentmiklós…
Futni kellett a hajnali ködben, a nyári szürkületben, a téli sötétben, kikerülni gödröket, acsarkodó kutyákat, elfutni kényelmesen ballagó emberek mellett.
Persze a történet ezzel nem kerek. Ennek a sztorinak van eleje is: a negyvenes évek közepe és vége, valahol a madárfüttyös, tücsökciripelős vidéken, a talpakba, a bőr alá gonoszul befurakodó királydinnyés réteken.
"…persze az életem nem csak Ôrszentmiklósról szól. A déli határ melletti Hercegszántón nőttem fel, és ha kérdezik, mindig azt mondom, ott velem együtt nőtt a futball is, mert az életünk szinte másról sem szólt, csak a labdáról, a játékról. Arról a futballról szólt, ahol a pálya a rét volt, a kapu pedig egy roggyant szekér. Ezt látom magam előtt, ha álmodom; vagy arról, ahogy a kútból tekerik fel a vödröt, a vizet, amivel nyakon öntenek, hogy lemossák rólam a focizásban rám tapadt port… Csoda volt! Ötvenkettő szeptemberében költözött fel a család Pestre, és én, ha akartam volna is, mint ahogyan persze nem akartam, akkor sem köthettem volna ki máshol, mint a futballpályán. Az idősebb bátyám itt katonáskodott, egyik barátja nagy focirajongó volt, és ő szólt, hogy a Fradi, oppardon, a Kinizsi toborzót tart. Ott volt a helyem… Száger Mihály, a Misi bácsi beállított balszélsőnek, és az első pillanattól kezdve valami megmagyarázhatatlan okból Gyurinak szólított. Mindegy volt. Ott volt a labda, előttem a kapu, és onnantól kezdve engem az Üllői út környékéről nem lehetett elrángatni."
Ötvenegy esztendeje ennek…


Elfutott ötvenegy év – de megmaradtak az ötvenes évek emlékei.
Ha van olyan szerencsés az emberfia, hogy futball-legendákkal beszélgethet élete során, szembesülhet azzal, hogy a magyar történelem sötét esztendeiben, az ötvenes években a sportolók és köztük elsősorban a parádézó labdarúgók adtak értelmet a megnyomorított életeknek, hogy az elvakult politizáláson túl létezik az az érzés is, amit a világon mindenütt úgy neveznek: siker.
De – szenvedni kellett érte.
Albert Flórián pontosan tudja ezt.
"Az ötvenes évek elején azoknak, akik vidékről, pontosabban a határhoz közeli településekről költöztek fel a fővárosba, háromhavonta meg kellett hosszabbítaniuk a tartózkodási engedélyüket. Baja mellől, Hercegszántóról érkeztünk, és nekünk nem is volt szerencsénk, kitelepítettek minket a városból, és ekkor kerültünk a városhoz közeli Ôrszentmiklósra. Ötvenhatot is ott éltük át, hogy aztán a következő év januárjában visszatérjünk Pestre, mégpedig a Gömb utca harminckilencbe, szembe a hajdani parafagyárral, egy pinceszintes lakásba. Na jó, ez túlzás, mert éppenhogy egy pincébe… Az ablak nem volt más, mint az a kis rács, ami az utcafront felől engedte be a levegőt. Nehéz időszak volt ez, de… mindegy. Már válogatott voltam, amikor esély nyílt arra, hogy költözhessünk, és a római olimpia után, 1960-ban végre kaptunk egy tanácsi bérlakást a mai József Attila-lakótelepen a Hurok utca hét szám alatt. Az már minőségi változás volt az életünkben, de egyvalamit elmondhatok: mi soha nem felejtettük el, hogy honnan indultunk, és min mentünk keresztül. A család szentsége mindennél erősebb volt, és most, hogy közel a karácsony, eszembe jut: mindegy, hogy mekkora a fa, csak egy ág, avagy terebélyes fenyő; mindegy, hogy hol élsz, pincében, avagy gyönyörű családi házban, a szeretet ellen nem lehet véteni akkor, ha együtt a család. Ez az ünnep szent, többek között ez az érzés az én örökségem apámtól, aki így nevelt fel engem is."

Megreccsen a múzeumba beállított, zöldre festett pad, a lécek már öregednek, száradnak, ám a legenda, Magyarország egyetlen aranylabdás futballistája ma is ugyanolyan ruganyos, fiatalos, mint tíz, húsz évvel ezelőtt. Semmi, de semmi nem látszik abból, hogy a legendás láb ízületeit egy kegyetlen sérülés gyötörte meg harmincnégy esztendővel ezelőtt – Koppenhágában…
De megfogadtam: nem, azt nem kérdezem meg!


Flóri bácsi feláll, és könnyedén átlépve a padról kinyújtott lábamat elsétál a Fradi-múzeum egyik apró üvegdobozkája elé…
"A hatvanas évek gyönyörűek voltak. Itt van egy mez, amit a Fradi-múzeumnak ajándékoztam. Ezt az icipici dresszt, ha hiszi, ha nem, a »kis Floresz« születésekor kaptam, és volt egy aprócska zöld-fehér focicipő is, amit egy Ferenc körúti cipész készített ajándékba."
…és Albert Flórián mesél, gesztikulálva, képzeletben a labda felé mozdulva a nagy meccsekről, a fantasztikus hangulatú csatákról, egyáltalán arról, ami az értékes labdarúgást és a valódi futballt jellemezte akkoriban. És így, ha tudatlan lény lennék, akkor is érezném – mert a legenda szavaiból szinte süt –, hogy ő itthon van: a fradizmus mindaz, amit a zöld-fehérek mesés historikus tudással felvértezett múltidézője, Nagy Béla megalkotott az Üllői úti múzeumban, és amit a legendás 9-es mez örökös tulajdonosa jelképez azzal, hogy a saját pályafutását felvillantó ereklyék között mesélve végigvezeti a kíváncsiskodót.
Mondanám, mese is mindez, hogy szép volt, talán igaz sem volt, de minden szeglet olyan legendárium, amely könnyedén visszarepít mindenkit az időben.
"…tudja, más a szurkoló és más a játékos. A drukkert csak a győzelem érdekli, és hiába rajong egy-egy játékosért, nem tudja elhinni, hogy a futballista is ember. Vidámsággal, szomorúsággal, fájdalommal… Nicsak, itt egy kis írás a hatvannégyes spanyolországi Nemzetek Európa-kupájáról, az Európa-bajnokság elődjéről. Harmadikok lettünk, hosszabbítás után a dánokat vertük három egyre. Kevesen tudják, számomra az pokoli meccs volt. Hajnali hatig ébren voltam, a fájó bölcsességfogam kínzott, mígnem elvittek egy barcelonai orvoshoz. Kedves, magyar származású, hetvenéves bácsika volt, aki mást nem tudott tenni, minthogy három darabban kihúzta a fogam. Zsongott a fejem, szédültem, de játszani kellett, és győzni kellett, mert nem számított semmi más, csak a futball, a csapat… A kritikák hatottak rám, persze hogy foglalkoztam mindennel, amit mondtak, írtak rólam: a valós bírálatot és persze a jót megbecsültem, annak, aki bántott, megbocsátottam."
Albert Flóriánnal persze hogy foglalkozott a média, és mivel labdarúgózseniről volt szó, a produkciójának megítélése is szélsőségek között mozoghatott: tőle mindig valami hihetetlent vártak, aztán ha ő nem úgy mozgott, ahogyan azt remélték, akkor…
Az a bizonyos csípőre tett kéz.

A téma lerágott csont, és aki nem látta Albert Flóriánt futballozni, még az is tudja, hogy a Császár e mozdulata "védjegyessé" vált. Annyi kritikát egy beadni képtelen játékos nem kapott, mint amennyit a magyar futball legjobbja ezért a csípőszorításért.
Most, a Fradi-múzeum zöldre festett padjára visszaülve csak mosolygunk egyet ezen – pedig bevallható, ez esetben a kérdező újságíró a koránál fogva sem láthatta, mit és hogyan tett Albert Flórián, viszont van valami, ami ez ügyben újabb történetet érdemelt ezen a decemberi, már karácsonyi hangulatú beszélgetésen…
"Azt kérdezi, hogy vajon egy mozdulatot, egy cselt örökölt-e tőlem a »Floresz«? Hááát… Soha nem így figyeltem a fiam játékát, és akkor sem magamat kerestem benne, amikor egész apró gyermek volt. Engem és a drága feleségemet az töltött el boldogsággal, hogy lánytestvérével, Magdival együtt imádta a sportot. Nekünk, a szülőknek, elhiheti, mindegy volt, hogy éppen a teniszhez, a kosárlabdához, a kézilabdához éreztek kedvet. Amúgy Flóri már hétévesen végérvényesen választott, mégpedig a focit és a Fradit. A szorgalom, az akarat vitte őt előre, tudta, mit akar elérni, és nekem eszembe nem jutott, hogy vajon az ő mozdulatai, cselei, lövései mennyiben hasonlítanak az enyémre. A futballban nem ez a lényeges. De… Nem akarom becsapni, mert egyszer, de higygye el, csak egyetlenegyszer, mintha valóban tükörbe néztem volna. A kertben focizgattunk, és én a gyerek felé gurítottam a labdát, na persze a gyep nem volt olyan, mint a stadionban. Floresz állt, a labda pedig megpattant egy göröngyön, és jobbra elgurult a jobb lába mellett. Flóri mozdulatlanul állt. Felegyenesedtem, és miközben pillantottam, már mondtam is »Kisfiam, ilyenkor a labda felé kell lépni…«, de rögvest megakadt a szavam, mert amikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy a fiam csípőre tett kézzel áll, és már mondja is: »Apa, majd ha idejön a labda a lábamhoz, éppen ide…«, és a kicsi ujjával mutatta a lábfejét. Akkor mintha magamat láttam volna…"


Itthon történt mindez, pedig (belegondolni is borzongató) előfordulhatott volna, hogy a fia mozdulatát a budapesti családi ház kertje helyett – mondjuk – a Copacabanán látja viszont Albert Flórián. A riói Fradi, a Flamengo (bár a klub színe nem zöld-fehér, hanem piros-fekete, de a klub iránti rajongás a hajdani franzstadti fociőrülethez volt hasonlatos, persze még grandiózusabb mértékben) 1967-ben "befogadta" a magyar sztárt, két bemutatómeccs erejéig a Vasco da Gama ellen, ezenkívül pedig három hétre szóló futballvarázslatra.
Nem titok, a Császár maradhatott volna külföldön, és hogy mekkora érdeklődés, sőt hisztéria kiséri az útját például Brazíliába és onnan viszsza, arra jellemző a példa: a dél-amerikaiak szerették volna, ha marad, míg a portugálok haza sem akarták engedni. Lisszabonban Albert Flórián miatt várakozott két órát a repülő, mert könyörögtek neki: csak egy napot töltsön el náluk.
Hazajött, és ma vidám mosollyal kérdezi: mi lett volna itt, ha csak egy nappal később ér haza?
Égszakadás (ha a politikára gondolunk) és éjfekete szomorúság (ami pedig az akkor még oly boldog magyar focirajongókat illeti).
Jobb, hogy hazajött.
Jobb, hogy itt ülhetek mellette ezen a zöldre mázolt régi padon, a Fradi-múzeum kellős közepén, ebben a háborítatlanságban, minthogy most karácsony apropóján valahol Lisszabon napfénytől sütött, fűszerillatú kertjében beszélgessünk a legendás napokról.

Talán itt kellene befejezni, mert ekkor először közénk telepszik a csend.
Nem jó merengeni azon, ami meg sem történt.
S néha emlékezni sem jó arra, ami már megtörtént.
Ebben a pillanatnyi csendben nézem Albert Flórián arcát, figyelem a mozdulatait, és e vizslatás során eszembe sem jut, hogy észreveszi rajtam a hiányérzetet, hogy egyetlen kérdést nem tettem fel, egyetlen kérdésre nem válaszolt csupán…
"Már nem fáj a lábam, legfeljebb az emlék nyomaszt – mondja olyan csendesen, hogy közelebb kell hajoljak, hogy halljam, amit mond. – Minden pillanat itt van a fejemben, a lelkemben, ha lehunyom a szemem, még azt is felidézem, hogy amikor rátettek Koppenhágában a hordágyra, akkor egy órán láttam az időt: tizenhárom óra negyvenöt perc. Három hónapig gipszet viseltem, és a térdszalagszakadás minden kínját végigéltem. Ráadásul éppen a sérülésem után jött divatba, illetve vezették be a napi kétszeri edzést, és nekem minden komolyabb terhelést igénylő gyakorlás után bedagadt a műtött térdem, úgy, hogy a felgyülemlett vízet le kellett szívatni. Hetven áprilisában a Népstadionban a Salgótarján ellen léptem újra pályára, és hetvennégy márciusában szintén a Népstadionban a Zalaegerszeg ellen búcsúztam el a Fradi-közönségtől. Sírtam… Négy évet bírt a térdem, Koppenhága után ennyi időm maradt a futballra…"
Feláll, kezet nyújt, mosolyog, rám néz az utánozhatatlanul szikrázó tekintetével, ami annyira jellemző rá, és ekkor döntöm el: azt a kérdést már nem teszem fel.
Ahogy az irodák felé igyekszik, azt lesem, hogyan hajlik a térde, nézem a délceg tartását, és magamnak adok választ arra a kérdésre, ami oly sok magyar embert kínoz, és oly sok magyar embernek fáj: a hajdan oly dicsőséges futballjáról ismert ország miért nem a legnagyobb arénában, hanem "csak" Székesfehérvárott; miért nem egy nagy meccsel, hanem "csak" a Jugoszlávia elleni találkozóval; miért nem parádés körülmények között, hanem igencsak szerény módon, mondhatni csak egy MLSZ-elnöki kézfogással búcsúztatta el az egyetlen aranylabdását, a volt világ- és Európa-válogatottat az oly csillogó pályafutásától.
S ha mindez fájt, ha mindez még ma is fáj Albert Flóriánnak, akkor sem mondaná. Még akkor sem, ha ezt kérdezném…