A négy tizenegyes története

– Először is árulja el, ki ragasztotta önre a Hippi becenevet. Ismerem legalább tizenöt éve, és mindig olyan elegáns, annyira jólfésült, mintha éppen most érkezne valamilyen luxusjachton adott fogadásról.
– Igaz, hogy sokat változtam, szeretem a szép ruhákat, de amikor a hatvanas évek végén Nagykanizsáról a Honvédhoz kerültem, még úgy néztem ki, mint egy rockénekes. Vállig érő, hoszszú hajat viseltem, farmercuccban feszítettem, és amikor a csapat edzője, Prei-ner Kálmán meglátott, azt mondta: na, szépen vagyunk, itt van nekünk egy hippi. Később a katonaságnál levágták a hajamat, de a Hippi név rajtam maradt.
– Ha már visszaeveztünk az időben, meséljen a pályafutásáról, hiszen sokan nem tudják, hogy ön igazából Csepelen lett komoly kapus.
– Azért álljunk meg egy pillanatra! Hogy a szavaival éljek: én már a Honvédnál is komoly kapus voltam. Balszerencsémre Bicskei Bertalan bombaformában védett, és képtelen voltam őt kiszorítani a csapatból. Három évig tartoztam a kispesti gárdához, és ez idő alatt harminc tétmeccsen állhattam a kapuban. Szerettem a Honvédot, de kénytelen voltam váltani, hogy játéklehetőséghez jussak. Hívott a Csepel, és igent mondtam. Nem bántam meg, hiszen tíz évet nyomtam le a vasgyári csapatnál, ott megbecsültek, és ezt igyekeztem meghálálni. Ha visszagondolok a pályafutásomra, azért egyvalami nagyon hiányzik… Bajnok sehol sem lettem. A Honvéddal kétszer ezüst-, egyszer pedig bronzérmet nyertünk, a Csepellel harmadik hely jutott, a Vasassal, ahol két évig védtem, egyszer diadalmaskodtunk a KK-döntőben a Verona ellen.
– Ha bajnoki aranya nincs is, az emlékei így is fantasztikusak. Ma el sem tudja képzelni egy fiatal szurkoló, milyen remek csapata volt akkoriban a Csepelnek. A hazai meccseken sokszor voltak öt-, tíz-, tizenötezren…
– Más világ volt. Az ember büszke volt arra, hogy futballista. Valóban számtalan emlékről tudnék mesélni, de csak egy meccset ragadnék ki a pályafutásomból, amely talán be is került a Guinness-rekordok könyvébe. Zalaegerszegen játszottunk a Csepellel bajnoki meccset. Vezettünk egy nullára, és már azt hittük, boldogan és győztesen mehetünk vissza a fővárosba. Jaczina Róbert sporttárs azonban másként döntött. Ô vezette tudniillik a meccset, s a nyolcvannyolcadik percben megadott egy erősen vitatható tizenegyest a hazaiaknak. Azt tudnia kell rólam, hogy pályafutásom során rengeteg büntetőt hárítottam, valahogy a szemekből kiolvastam mindig, hová, melyik sarokba kell vetődnöm. Na, szóval, a bíró sípolt, én meg kivédtem a tizenegyest. Ugrottunk egymás nyakába a fiúkkal, de a bíró intett, elmozdultam, meg kell ismételni a lövést. A második kísérletet is hárítottam. Újra ölelkezés, csókolózás, de Ja-czina Róbert megint elrendelte az újrarúgást azzal, hogy újra elmozdultam. Jött a harmadik löket, és ha hiszi, ha nem, azt is kivédtem, de ezzel még nem volt vége a drámának. A játékvezető negyedszer is újrarúgatta a büntetőt. Na, azt képzelje el, mi gyakorlatilag fellöktük, rángattuk, megtapostuk, talán még a jelvényét is leszedtük az ingéről, de hajthatatlan maradt. Kiállítani nem mert senkit közülünk, pedig alighanem a fél csapat megérdemelte volna. A negyedik büntetőt már nem védtem, egyszerűen odaálltam a kapufához, nekidőltem, karba fontam a kezem, és néztem, ahogy Mihalecz István az üres kapuba passzolt. El tudja ezt képzelni? Másnap a mi meccsünkkel foglalkozott az egész ország…
– Önnel pedig akkor foglalkozott az ország, amikor a Citadella Night Clubot vezette, és szponzorként, tulajdonosként a Vasas női kézilabdacsapatát kétszer is a BEK-döntőig vezette.
– Erre nagyon büszke vagyok. Tudja, Magyarországon nagyon sok ember próbál ilyen-olyan címen felbukkanni a magyar sportban, de nagy részük szélhámos, csak ígérget, és a nagy duma mellett nincs pénze. Én akkor jelentős öszszeggel szálltam be a Vasashoz, és kis híján Európa legjobb csapatát hoztuk öszsze. Nem kizárt, hogy előbb-utóbb újra visszatérek az angyalföldi kézilabdacsapathoz.
– Ha már a Citadellát hoztam szóba, árulja el, hányszor fenyegették meg az évek során, hányszor került ön olyan helyzetbe az üzleti életben, hogy legszívesebben Montrealig szaladt volna.
– Ha azt mondom, hogy ismertem minden olyan vállalkozót, akiket itthon legendás, avagy éppen félelmetes figuraként emlegettek, akkor aligha túlzok. Igyekeztem mindenkivel jó kapcsolatot kialakítani, akkor is, amikor mondjuk a Randevú, a Paradiso, a Vén Diák vagy éppen a Citadella tulajdonosa voltam. Mindig tudtam, honnan jöttem. A futball után az egyik étterem ruhatárosaként kezdtem, hogy onnan szívós munkával feltornázzam magam a "csillagos égig”. Ma mindenem megvan, de már visszavonultam. Nem mondom, olykor voltak kemény pillanatok, például amikor a tudtomra adták, ha akarom, ha nem, el kell adnom az üzletemet. Nem volt választásom.
– A Honvédhoz viszont önként ment viszsza, és ahogy hallom, szerelemből dolgozik Kispesten.
– Pontosan. Nem kapok fizetést, de ez jelen pillanatban nem is érdekel. Gálhidi György barátom hívott a nyáron, és én örömmel jöttem vissza egykori csapatomhoz. Azt pedig meg lehet nézni, milyen szakmai munka folyik most Kispesten. Öt ponttal vezetünk a Vasas előtt, és mi kaptuk a legkevesebb gólt. Molnár Levente ügyes kapus, és abban, hogy csak kilencszer vették be a hálóját, nekem is van némi részem. Jó most Kispesten dolgozni, a szurkolók szeretik a csapatot, és bár nem dúskálunk, a tulajdonosok korrektül fizetnek. Úgy érzem, a Honvéd az élvonalból való kieséssel túljutott a holtponton, és innen csak felfelé vezet az út. Jövőre akár az első osztályban is nagy célokat tűzhetünk ki. A tavasszal szeretnék kapusiskolát nyitni, remélhetőleg azzal a tudattal, hogy megint élvonalbeli csapatnál dolgozhatok. Az sem kizárt, hogy később szponzorként is segítem a Honvédot. Tudja, az üzleti érdekeltségeim megmaradtak, és ez a csapat most megérdemli, hogy akár Al Caponéval is felvegyem a kapcsolatot.