Focilabda rózsaszín felhőben

A labdarúgás cinikusai tökéletesen ütődöttnek tartották Leandrót, a Ferencváros brazil középpályását, aki honosíttatta magát, mert a magyar válogatottban akart játszani. Pedig Leandro csak kihasználta a lehetőséget, hogy esélyt kapjon a válogatottságra, hiszen azt nem volt nehéz belátnia: Brazília fedezetsorába egy ideig még nem tudja beverekedni magát.
"Nekem tetszik, hogy kemény a magyar labdarúgás, de ugyanakkor a technika sem szorul a háttérbe – állítja Leandro. – Otthon természetesen mindenki arra hajt, hogy megcsináljon egy szép cselt, adjon egy esernyőt vagy kötényt, hiszen erre vevők a szurkolók. Amikor megláttam egy új cselt a tévében, videóra vettem a mozdulatot, és napokig tanultam, de hát gondolom, ezt még sokan így tették. Szerencsére Magyarországon is szeretnek a futballisták cselezni, tudnak szép dolgokat is mutatni, de az különösen tetszik, hogy kemények a játékosok, és ez Brazíliában kicsit hiányzik. Persze ezzel nem azt mondom, hogy a magyar futball jobb a brazilnál, de nekem tetszik, és örülök, hogy itt játszhatok. Főleg hogy már magyarként…”

Aktívan focizik Farkasházy Tivadar is, mégpedig az MTK-ban – hogy mégsem mutathatja meg Leandrónak a magyar virtust, az azért lehet, mert az ismert humorista csak az öregfiúk között lép pályára.
"Én a futballt az egyik legintelligensebb játéknak tartom, amelyben tizenegy embernek kell összedolgoznia, hogy egyikük a csúcsra jusson: ebben mondjuk hasonlít a hegymászásra… – vallja Farkasházy Tivadar. – Engem biztos sokan irigyelnek, hogy nap mint nap milyen kollégákkal dolgozhatom, viszont mindig a legfontosabb pillanatok közé tartozik, amikor hetente kétszer lemehetek focizni az MTK-öregfiúkba, és olyan emberekkel játszhatom együtt, mint Fülöp Ferenc vagy Vasas Mihály. De nemcsak játszani szeretem a focit, hanem nézni is, így bármikor képes vagyok megállni egy tér mellett, hogy figyeljem néhány percig a srácokat.”
Azt persze Farkasházy Tivadar sem tagadhatja, hogy régen a magyar futballt még jobban szerette, de ma már túl eredménycentrikusnak tartja. Így klubtulajdonosként nem a győzelmeket, hanem a nézőket számolná – igaz, a kettő azért nem üti egymást, de a tévében is csak a nézettség számít.
"Hatezer forintos belépőkkel nem lehet jó nézettséget elérni… – említi a sorsdöntőnek beharangozott őszi nagy meccs, a magyar–lengyel Eb-selejtező kissé sokkoló jegyárát. – Miért nem lehetett egy héten keresztül megafonokkal járni a várost, hogy minden fiatal ingyen mehet be a meccsre?”
Na, de félre a negatívumokkal: az újságírónak ugyan régen mindig bérlete volt a Fradi-pályára, most azonban már csak időnként vesz jegyet – kissé kiábrándították a május 30-i "dicső” események… Kérdezzük is nyomban: elképzelhetőnek tartja, hogy egyszer végleg felhagyjon a meccsre járással?
"Minden héten elhatározom, de látja, mennyire tudom megtartani… Bár a mai játék nem a legjobb, tartozom annyival ennek a labdarúgás nevű sportnak, amelytől annyi szépet kaptam, hogy ne hagyjam cserben. Na ezért sem hiszem, hogy valaha megunom a magyar focit.”

Füzi Ákos, az MTK középpályása sem tudja megunni, pedig választhatott volna egészen más pályát is, hiszen az élvonalban, a jelenkori játékosok között egyedüliként ő jogi doktor. Mégis azt mondja, ő bizony ma is futballista lenne.
"Nyugodtan állíthatom, hogy a magyar embereket sokkal jobban érdekli Lipcsei Peti vagy Gera Zoli, mint, mondjuk, Ronaldo – mondja Füzi Ákos. – S ha valaki úgy megy ki egy mérkőzésre, hogy lehetőleg a pozitívumokat veszi észre, akkor nem is csalódik majd. Láttam rengeteg német mérkőzést, amely gyenge színvonalú volt, miközben sok magyar meccs nagyon jóra sikeredik.”
Nem meglepő, hogy Füzi Ákos futballista lett, elvégre igazi sportcsaládból származik: édesanyja kézilabdázó volt, édesapja labdarúgó, és testvére is futballozott az élvonalban:
"Kétéves korom óta a labdával élek, és nyugodtan ajánlom majd a fiamnak is a focit. Inkább futballozzon, mint az egeret tologassa egy számítógép előtt, vagy pláne drogozzon. S ne higgye senki, hogy bennünket, labdarúgókat csak a pénz motivál: igenis szeretjük ezt a játékot, és szidjanak bármennyire a szurkolók, ők is kedvelik a magyar futballt. Mert lehet akármilyen, ez bizony a miénk. Bár hallani olyan véleményeket is, hogy a legjobb lenne megszüntetni a profizmust, biztos vagyok benne, hogy ez óriási űrt hagyna maga után.”

Egyetért társával Kovács Zoltán, az újpesti támadó is szívesen látná focistaként (főleg gólkirályként…) a "kiskovácsot”. Igaz, egyelőre a papának még több esélye van a cím megszerzésére, elvégre vezeti a góllövőlistát.
"Játszottam Franciaországban és Görögországban, rúgtam is néhány fontos gólt, de egyik sem volt olyan emlékezetes, mint amilyet újpestiként lőhetek – nosztalgiázik a csatár. – Káprázatos és megunhatatlan érzés, ahogy az Újpest-szurkolók ünnepelnek, és ezért bizony megéri futballistának menni. Ezzel együtt tény, nálunk is vannak gyenge meccsek, de nem tudnék olyan bajnokságot mondani, amelyben csupa jó mérkőzést játszanak.”
Kovács Zoltánnak azonban akad egy alapvető hiányossága: nincs egyedi gólöröme… Mert míg például a ferencvárosi Gera Zoltán mindig bemutat egy-egy talajgyakorlatot, a nagy rivális Újpest csatára inkább a sima ünneplést szereti.
"Annyira örülök minden egyes találatomnak, hogy képtelen vagyok még a gólörömre is összpontosítani. Spontán kiszaladok a nézőkhöz, és hallgatom, ahogy éltetik a csapatot. Ez nekem tökéletesen elég” – árulja el gólok utáni lelkiállapotát a támadó.
Az eddigiek után biztos furcsa, de a legboldogabb mégsem egy Újpest-találat után lehetett a csatár, hanem amikor betalált a norvégok kapujába.
"Az volt az első válogatott meccsem, és szinte fizikai fájdalmaim voltak előtte, úgy görcsölt a hasam. Ezek után nem meglepő, hogy amikor helyzetbe kerültem, ösztönösen becsuktam a szemem, és úgy bikáztam a labdába – talán éppen ezért ment be… De mindenkit megnyugtatok, ez csak egyedi alkalom volt, a ziccereknél azért igyekszem megnézni a sarkot…”
Kétségtelen, jó néhány alkalommal Kiprich József is kiváló megoldást választott, az egykori válogatott csatár 70 mérkőzésén 28 gólt rúgott. Úgyhogy neki igazán volt oka imádni a futballt – játékosként. Edzőként most a csalódása nagyobb, hiszen a minap köszöntek el tőle Győrött. Az ő véleménye a játék szépségéről így még inkább érdekes lehet…
"Aki valaha űzte ezt a sportot, az biztosan megszerette, mert óriási játék a labdarúgás – vallja Kiprich József. – Igaz, nekem még sokkal könnyebb dolgom volt, mint a mai gyerekeknek, mert a »pléjsztésön« helyett legfeljebb a labdával játszhattam. Mindig nagyon hálás voltam egy-egy szép cselért, okos passzért, pláne látványos gólért, így nekem minden mérkőzés hoz valami újat, természetesen a magyar bajnokságban is.”
Fájdalom, Kiprich József ma már nem bolondíthatja meg a spanyol védőket, nem rúghat két nagy gólt Moszkvában, még csak a Feyenoord mai támadóit sem szoríthatja ki az egykor bérelt helyéről, de azért nem hagyott fel a focival: csütörtökig ugyebár – mint előbb is említettük – a Győr vezetőedzője volt.
Vajon miért éppen ezt a szakmát választotta?
"Mert máshoz nem értek…” – nevet, mi mégis azt hisszük, egészen másról van itt szó…
A magyar focit leginkább kritizáló Népszabadság főmunkatársa, Hegyi Iván is szereti a futballt, lévén hétről hétre feltűnik valamelyik stadionban, így tőle is azt kérdeztük: milyen pozitívumokat lát a magyar futballban? Nem túl hosszú a felsorolás…
"Szerintem naiv a kérdés – vélekedik kollégánk. – A futball művészet, közösségi élmény, és az utóbbinál fogva majd mindenütt a világon több mint futball. Évtizedekig nálunk is ugyanezek jellemezték, ám az eredeti és a mostani magyar labdarúgás között épp olyan differencia van, mint napjainkban a nemzetközi és a magyar futball között. Zárójelben jegyzem meg, nemegyszer eltűnődik az ember: szerencse vagy balszerencse-e, hogy annak idején honfitárs világklasszisokon nőtt fel? De végül csak azt mondhatja, hogy szerencse. Mifelénk már régóta nincs olyasmi, ami hajdanán a sportág, sőt, a sportágak sportága bolondjává tett szinte mindenkit: se színvonal, se siker- és közösségi élmény, se arénahangulat. Ráadásul a lelátók légköre még az ürességnél is rosszabb, ezért aztán annál is többen hagynak fel a meccsek látogatásával, mint ahányan a roppant gyenge nívó miatt elmaradnának. Odaveszett a játék, egyszersmind a szurkolás öröme, s a jelek nem arra vallanak, hogy ezt belátható időn belül vissza lehetne hozni.”