Dragóner: sohasem voltam nagy spíler!

– Volt olyan pillanata a koppenhágai UEFA-kupa-meccsnek, amikor legszívesebben fülön pöckölte volna a bolgár játékvezetőt?
– Több is – vágja rá Dragóner Attila. – De nem csak én voltam így, hanem a csapattársaim is, láttam a fiúkon, hogy egyes szituációkban majd szétrobbannak a dühtől, és legszívesebben nekimennének a bírónak. Nem volt könnyű elviselni a játékvezető néhány ítéletét, és még nehezebben dolgoztuk fel magunkban, hogy a végén tizenegyesekkel elbuktunk. Egyébként sohasem szoktam foglalkozni a játékvezetőkkel, de meggyőződésem, hogy ez a bolgár bíró ugyanezt nem tudta volna megcsinálni, ha a Köbenhavn, mondjuk, angol, német vagy spanyol ellenféllel játszik. Ez a bánásmód csak nekünk, magyaroknak jut, lehet, hogy túl kicsik vagyunk, s azt gondolják néhány nemzet képviselői, hogy velünk bármit meg lehet csinálni.
– Le a kalappal a Ferencváros küzdőszelleme előtt, magyar csapat régen játszott ekkora elánnal nemzetközi kupameccsen, ám a kiesést aligha szabad csupán a bolgár játékvezető nyakába varrni. Egyetért ezzel?
– Igen, ebben nincs vita. Egy igazi proficsapat megtartja a nyolcvanötödik percben szerzett előnyét, és még akkor is kibekkeli a hátralévő öt vagy akár nyolc percet, ha páncélököllel lőnek a kapujára. Nekünk ez nem sikerült, és nem akarok itt senkit sem megbántani, de mi is hibáztunk, amiért elmaradt a győzelem. Ettől függetlenül, én is azt mondom, le a kalappal a csapat előtt, és számomra a kiesés ellenére is óriási élmény volt pályán lenni a szerdai Ferencvárosban. Tudja, én meccs közben olykor indulatos vagyok, kiabálok, veszekszem a csapattársaimmal, ám minden mérkőzés után egyenként odamegyek az öltözőben a srácokhoz, a szemükbe nézek, és kezet fogok velük. Ebből aztán mindenki érezheti, hogy nincs harag, hiszen valamennyien ugyanazt akarjuk: győzni. Még pénteken a délelőtti edzés után is megnéztük a meccs összefoglalóját, és nem szeretnék nagy szavakat használni, de többünket a sírás kerülgetett. Csak néztük ökölbe szorított kézzel, ahogy a dánok utolsó tizenegyese után a labda átvánszorog Szűcs Lajos lábai között, és begurul a hálónkba. Azt mondom én magának, ez a pillanat már-már szimbolikus volt, a magyar futball jelenlegi helyzetét és sorsát pontosan tükrözte. Csak mi vagyunk képesek így, ilyen körülmények között kiesni.
– Hogyan volt képes a Ferencváros a katasztrofális debreceni teljesítmény után enynyire más szellemben futballozni? A Loki öt nullára kiütötte önöket, ehhez képest Koppenhágában mintha egy másik Fradit láthattunk volna.
– Garami József azt mondta a Debrecen elleni meccs után, hogy azóta, amióta itt dolgozik a Fradinál, ilyen hitehagyottan, akaratgyengén és szétesően nem játszott a csapat. Ezután a mester velem, Lipcsei Péterrel és Szűcs Lajossal hosszan elbeszélgetett, a debreceni meccs tanulságait felelevenítve.
– Nem véletlenül tett így a szakvezetőjük, és főleg önnel kapcsolatosan érthető a szakmai kritika, hiszen a DVSC-től kapott gólokban vastagon benne volt a Fradi védelme. Sokan azt állítják: a lengyelek elleni gyenge játékát megalapozta a kudarcélmény. Elfogadja ezt?
– Utólag azt mondom, nagy hülyeséget csináltam, amikor Debrecenben pályára léptem. A meccset megelőzően erős gyomorpanaszaim voltak, amiért négy napon át kórházi kezelésre kellett járnom. Ettől valamennyire legyengültem, de azt mondtam, nekem igen is kötelességem ott lenni a pályán, a bajnokság egyik legnehezebb összecsapásán, azaz eszembe sem jutott, hogy lemondjam azt a kilencven percet, ám ma már belátom, hiba volt. A szünetben ugyanis hánytam, de még akkor sem jutott eszembe lekéredzkedni.
– Ez több mint felelőtlenség…
– Értse meg, képtelen lettem volna cserbenhagyni a csapatot, annak ellenére, hogy csak kapkodtam a levegőt, és az ellenfél már három góllal vezetett. Ha lejövök, még azt vágták volna a fejemhez, hogy ki akarom húzni magam a nagy zakóból. Hát nem! Nekem akkor is ott kell lennem a pályán, amikor ünnepel minket a közönség, és persze akkor is, ha szurkolóink legszívesebben világgá kergetnének minket.
– A válogatott edzőtáborában már egészségesnek érezte magát?
– Igen, és nemcsak fizikailag, de lelkileg is helyrejöttem Tatán.
– Túlságosan is megnyugodott: a rigai rémálom, a debreceni vereség után tán jobban jártunk volna, ha ön nyugtalan marad.
– Ne is folytassa, tudom, hová akar kilyukadni. Olvastam a kritikákat, a Juhár Tamással készült interjút, tudom, hogy minket kiáltottak ki bűnbaknak. De… A bűnbakkeresésnek tényleg semmi értelme, sem Juhár Tamás, sem pedig én nem vállalhatom fel ezt a szerepet, a futball csapatjáték, mindenkinek megvan a része sikerben, kudarcban.
– Ezek szerint ön is elégedett a válogatottban nyújtott teljesítményével?
– Nézze, én akkor lennék elégedett önmagammal, ha legalább olyan gyors lennék, mint Dombi Tibi, ha olyan testfölépítésem lenne, mint a Manchesterben futballozó Rio Ferdinandnak, és ha olyan futballintelligenciával áldott volna meg a sors, mint mondjuk Lipcsei Pétert. Ha ez így lenne, akkor azt mondanám: a Dragóner Attilának a Real Madridban a helye, így viszont…
– Így viszont? Tehetségtelennek tartja magát?
– Nem. Tehetségtelen nem vagyok, de amit elértem, a huszonnégyszeres válogatottságot, és azt, hogy a Fradi stabil játékosa lehetek, elsősorban a szorgalmamnak köszönhetem, nem pedig a különleges képességeimnek. Írja le nyugodtan: sohasem voltam nagy spíler, viszont a szívem mindig a helyén volt.
– Erre mondják a szurkolók, hogy a szíve akkor lett volna igazán a helyén, ha mondjuk utoléri a svéd Marcus Allbäcket, ha megállítja a lett Maris Verpakovskist, vagy stoppolja a lengyel Andrzej Niedzielant. A svédektől, a lettektől és a lengyelektől kísértetiesen hasonló gólokat kaptunk: pontos passz, aztán a lassan reagáló magyar védők kíséretében az ellenfél csatára meg sem állt a kapunkig…
– Higgye el, nem elsősorban a lassúságom miatt nem értem utol a lengyelt, olyan ütemben fordult, akkora előnyre tett szert, hogy képtelenség lett volna megállítani. Arra pedig csak emlékeztetni szeretném, hogy Svédországban és Lengyelországban az első mérkőzések után az ottani sajtó elsősorban a védelmünket dicsérte. Sajnos, egyelőre ott tartunk, hogy masszívan védekezünk, ám ha támadnunk kell, és más taktikával szerepelünk, rögtön sebezhetőkké válunk.
– Nem bántja, vagy gondolkodtatja el a rengeteg kritika, amit kapott?
– A kritikát el kell viselni, nincs ezzel semmi gond. A rosszindulat viszont hidegen hagy, unalmasnak tartom, hogy pocskondiáznak minket, és még unalmasabbnak, hogy a pénzünkkel, a fizetésünkkel foglalkoznak.
– Éppenséggel az ön keresete – például – még Olaszországban is ismert: a Gazzetta dello Sport korábbi összeállítása alapján a magyar játékosok között ön igencsak jól meg van fizetve, hiszen a jövedelme kedvező esetben elérheti az évi húszmillió forintot.
– Most mondja meg, az a megoldás, hogy a mi pénztárcánkban turkálnak?! Ettől lesz jobb a magyar futball?
– Nem, ettől nem lesz jobb, viszont ha kevesebb pénzért kapnak ki újra és újra, az talán kevésbé irritálja az átlagfizetésből élő szurkolókat. Tervek már vannak a bércsökkentésre, így aktuális a kérdés: ha mondjuk a fele lesz a jövedelme, akkor is futballista szeretne lenni?
– Hát ez nehéz kérdés… Én hajtok, küzdök, ahogy az erőm bírja, és miután a rövid profi futballistakarrier alapozza meg a teljes életemet, egyáltalán nem mindegy, mennyit keresek.
– Akárhogy csűrjük-csavarjuk ezt a beszélgetést, az emberek nagy része elfordult a magyar futballtól, és egyre inkább csak a negatívumokat látja. Erről pedig elsősorban önök, futballisták tehetnek.
– Viszont Koppenhágában is mi, futballisták játszottunk úgy, hogy örömet szereztünk szurkolóinknak – a kiesés ellenére. Pénteken a kommunikációs osztály munkatársai lejöttek az öltözőbe, és legalább kétszáz üzenetet olvastak fel nekünk. Fradisták írtak, az ország minden pontjáról, gratuláltak a helytállásunkhoz, és arról biztosítottak bennünket, hogy a csapat mellett állnak, jóban és rosszban. Ha így tudunk futballozni, mint Koppenhágában, nem foglalkoznak majd a fizetésünkkel. Vagy ön szerint ez nem így lesz?