Az erővel nem lesz gond

E történetünk főhőse, Lengyel Roland esete viszont más. Az MTK-val a minap négyéves szerződést kötő támadó egykoron a Ferencvárosban birkózott, s előző sportágában sem volt tehetségtelen: juniorként kétszer is felállhatott a kontinensbajnoki dobogó harmadik fokára – 1997-ben Isztambulban, míg 1998-ban Tiranában –, s a magyar felnőttbajnokságokon is letette névjegyét: a sydneyi olimpia előtti két esztendőben az ezüstéremig menetelt. Természetesen tagja volt a kötöttfogású-válogatott keretének is, és úgy tervezte, megpróbálja kivívni az ötkarikás részvételt. A selejtezősorozatban azonban mást favorizáltak a válogatottnál – kvótát azonban súlycsoportjában nem sikerült szerezni… –, mire Lengyel besokallt, s otthagyta a birkózószőnyeget, inkább futballista lett.
– A világért sem szeretném megsérteni, de esete kórkép is a magyar labdarúgás helyzetéről. Példáját ismerve az ember azt mondja: könnyű manapság a magyar bajnokhoz szerződni…
– Azért nagy adag szerencse is kell hozzá. De miért gondolja így?
– Adott egy sportoló, aki 2000-ben birkózóként még az olimpiára készül, aztán hirtelen felindulásból futballozni kezd, és kétévnyi monori profiskodás után egyből az MTK következik.
– Az állítása itt bukott meg. Nekem ugyanis életem a futball, és gyermekkoromban is versenyszerűen játszottam. Előbb a Szegedi Dózsában, majd a helyi Vasutasban szerepeltem, a megyei bajnokságig jutottam, aztán nevelőapám és edzőm, az egykori kapus Simai Zoltán leküldött birkózni, mondván, erősödnöm kell.
– Sikerült… Azóta felszedett néhány kiló izmot, nyert néhány érmet, és tizennégy évig az edzőteremben maradt.
– Pedig tényleg kiegészítő sportnak tekintettem a birkózást, ám amikor jöttek az eredmények, a Ferencváros vezetői Budapestre hívtak, és maradtam is a szőnyegen.
– Miért hagyta abba?
– Fájó emlék… Három éve behívtak az irodába, és közölték velem, nem engem menedzselnek. Ezzel ugrott az olimpiai szereplés, nem volt motiváció. Olyan sebet szereztem, amelyet soha nem lehet begyógyítani. Tizennégy év munkáját feladtam, inkább elmentem futballozni az NB III-as Esztergomba, majd Svájcban az élvonalban birkóztam még egy kicsit, de mellette a negyedik ligában futballoztam is fél évet. Hazajöttem, aztán pedig Monorra kerültem, ahol a korábbi birkózókapitány, Szőnyi János volt a vezető.
– A második vonal leggyengébb együtteséhez szerződött, ahonnan kiugró teljesítményt nehéz nyújtani, s még a pontprémium is kevés.
– Egy: valóban nem kerestem vagyonokat, mint ahogy az MTK-nál sem a legjobban kereső játékos leszek, így talán elhiszi, valóban a játék szeretete miatt futballozom. Kettő: Monoron tíz találattal házi gólkirály lettem, és mert Gubucz László edző rengeteget foglalkozott velem, technikailag is sokat fejlődtem. Azt nem mondom, hogy az orromon is megállítom a labdát, nem is a játékmester, Illés Béla posztjára pályázom, de e téren is megütöm az MTK-nál szükséges alapot.
– Mi tetszett Egervári Sándornak a játékában?
– Amikor barátom és tanácsadóm, Gyenge Sándor összehozott a mesterrel, a próbajáték után személyesen is beszélgettem Sanyi bácsival, s megjegyezte: erős, gyors, a kapu elé is jól érkező játékosnak tart. Megjegyzem, próba szerencse alapon mentem le a Hungária körútra, nem gondoltam volna, hogy a bajnoktól szerződést is kapok…
– Ha már itt tartunk. Gyermekkorában mire vágyott inkább: olimpiai bajnoki cím birkózóként vagy magyar bajnokság futballistaként?
– Ez nem kérdés: magyar bajnokság, mint labdarúgó…
– Az esély új klubjánál adott. Most, hogy huszonöt évesen élvonalbeli játékos lehet, milyen céljai vannak még?
– A mai erőfutballt ismerve szükség lehet az olyan csatárokra, mint amilyen én vagyok. Köszönöm, egyelőre jól érzem magam, s az, hogy bekerüljek a csapatba, elég motiváció. Hogy utána mi lesz? Ha végignézek a pályafutásomom, akár az is megtörténhet, hogy fél év múlva már a válogatott edzőtáborában beszélgetünk. Mármint a Gellei Imre vezette labdarúgó-válogatottéban…