A szerencse fia itthon játszana

Amúgy ezt mondja ő, és ezt mondják Melbourne-ben is a szakemberek. Zöld Zoltánnal annak idején öt évre szóló szerződést kötött a Ferencváros, ám csupán egyetlen tétmérkőzést játszott a zöld-fehér színekben, egy őszi, Zalaegerszeg elleni bajnokin. Tehetséges, ám kiforratlan labdarúgó volt, akinek nagy jövőt jósoltak – Magyarországon, és főként az Üllői úton (no, persze, ilyen névvel…), az élet azonban úgy hozta, hogy végül Ausztráliában lett belőle valaki. Olyasvalaki, aki a Melbourne Knights csapatában néhány meccsen együtt játszott az AC Milan korábbi sztárjával, Zvonimir Bobannal, vagy a Liverpool és a Newcastle Uni-ted egykori ászával, Peter Beardsley-vel… – Ennyire felkapott hely lenne Ausztrália? – No, annyira azért nem, de kétségtelen, hogy egyre nagyobb a respektje az ország labdarúgásának – mondja Zöld Zoltán. – Boban és Beardsley ugyan csak meghívott játékosként, néhány találkozón szerepelt a Knights-ban, de azért így is nagy élmény volt ilyen kaliberű futballistákkal egy csapatban játszani.– Ha annak idején nem vág bele ebbe a kalandba, talán soha az életben nem adatik meg önnek ez a lehetőség. És talán tudja is, miért mondom ezt: azok a játékosok, akikkel kilencvenkilenc nyarán együtt került fel a Fradi első csapatába – Lászka Balázs, Bócz Tamás, vagy például Lilik Pál – nem futottak be különösebb karriert. Mondhatni, csupán ígéretek lettek, akik szépen vagy eltűntek a süllyesztőben, vagy "csak” a hozzájuk fűzött reményeket nem váltották be. Mit gondol, önre is ez a sors várt volna, ha itthon marad?– Ezt nehéz lenne megmondani. Mindenesetre tényleg rossz látni, hogy kortársaim – a kevés kivételtől eltekintve – ma sehol sem tartanak, pedig elhiheti, azok, akiket említett, mindannyian tehetségesek voltak, és nem tudom, hol ronthatták el. Én azonban nem szoktam azon a törni a fejem, mit lett volna, ha nem megyek ki Ausztráliába, hiszen akkor egész egyszerűen nem volt más választásom. A Ferencváros már féléves fizetésemmel tartozott, és esélyem sem volt arra, hogy egyszer kifizetik a pénzemet. Nem tréfálok, egyik napról a másikra éltem, állandóan kölcsönt kértem, hogy legalább ennivalót vehessek magamnak. A lényeg, hogy mennem kellett, és mindegy hova, de el innen.– És miért éppen Ausztráliába utazott? – Ez volt akkor az egyetlen lehetőségem. A nagyszüleim ötvenhatban emigráltak, és néhány éve édesapám is kiköltözött Melbourne-be. Amikor megtudta, mi a helyzet itthon, rögtön megpróbált segíteni. Szervezett néhány próbajátékot, én kimentem, megfeleltem, és ott is ragadtam. A Melbourne Knights-tól kaptam szerződést, ezzel a csapattal a legnívósabb ausztrál bajnokságban, a tizenkét csapatos Super League-ben szerepeltünk. Az elmúlt években rengeteget fejlődtem, s még az előbbi kérdésére válaszolva, már csak ezért is megérte, hogy annak idején belevágtam ebbe az egészbe. Semmit sem bántam meg.– Nem volt gond a beilleszkedéssel? Azért az ausztrál mégiscsak egy merőben más kultúra.– Szerencsére ilyen problémáim sosem voltak. Még itthon futballoztam, amikor már éreztem, a legtöbb magyar társamnál felkészültebb vagyok mentálisan. Persze, volt kitől örökölnöm, hiszen édesanyám kanadai származású, és ezzel a neveltetéssel könnyebben tudtam a kinti körülményekhez alkalmazkodni. Az ausztrál valóban teljesen más közeg, éppenséggel olyan, ahol remekül éreztem magamat.– És most mégis itthon van.– Igen, de ha nem jön közbe sérülés, biztos, hogy még nem jövök haza. Sajnos, azonban térdszalagszakadást szenvedtem, és a műtét elkerülhetetlen volt. Immár négy hónapja nem léptem pályára, a labdás edzéseket is csupán április, május környékén kezdhetem el. Addig marad a konditerem, valamint az uszoda, de úgy gondoltam, ezt itthon is meg tudom csinálni. A kinti orvosok napra pontosan megtervezett rehabilitációs-programot készítettek a számomra, és én természetesen igyekszem követni az utasításokat. A Knights egyébként a sérülésem miatt eladott egy kisebb egyesületnek, a Dandenong Thunder-nek, ahová még nyárig érvényes szerződés köt, de mostanában már egyre inkább úgy érzem, hogy nem megyek vissza Ausztráliába…– Na, most meglepett. Eddig azt hittem, minden szép és jó, és már alig várja, hogy repülőre üljön, hogy meg se álljon Melbourne-ig.– Tévedés ne essék, odakint tényleg minden szép és jó, de úgy érzem, elég volt. Most már azt szeretném, ha itthon is bizonyíthatnék. Tudom, hogy a magyar futball olyan, amilyen, de Európában azért mégiscsak más futballozni, mint Ausztráliában. Ha minden jól alakul, nyáron találok magamnak csapatot, és végre megmutathatom, mit tanultam a kinti évek alatt. – Véletlenül sem szeretném lebeszélni, de a klubok egymás után csődölnek be itthon, a bajnokságban rendszeresek a viszszalépések, hogy a színvonalat már ne is említsem… Jól meggondolta, mire vállalkozik?– Azt hiszem, igen. Magyarország jó ugródeszka lenne az esetleges továbblépéshez, mert azért vannak még ambícióim. Az viszont tény, évek óta nem láttak engem játszani az itteni szakemberek, de hiszem, ha lehetőséget kapok valahol, nem vallok majd szégyent. – Nem kötözködésképpen, de jól hallom, van némi akcentusa?– Szóval, észrevette… Nos, odakint nem sokat beszéltem magyarul, viszont tökéletesen megtanultam az angol nyelvet, ezért talán érthető, ha tényleg van egy kis akcentusom, sőt, időnként még egyes szavak is angolul jönnek a számra. De nem nagyzolok, és ne aggódjon, mire legközelebb beszélgetünk, már ilyen gondom sem lesz.